KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/június
POSTA
• Ács Miklós: Kedves Filmvilág!

• Dániel Ferenc: Mister Úriember A Hitchcock-kennel
SOROZATGYILKOSOK
• Varga Zoltán: Rémület-kommersz A pszichológus szemével

• Bikácsy Gergely: Zazie, a kívülálló Louis Malle lidércfényei
• Ardai Zoltán: Sweet Movie Niagara kanális
• Fábry Sándor: Ödi-papi A hús
1895–1995
• Schubert Gusztáv: Lassított lónézés Székely Bertalan, az ősfilmes
• Beke László: 16 kocka igazság
• Székely Bertalan: A mozgás hogyan látszik?

• Lajta Gábor: A film újra meg újra A moziról beszél: El Kazovszkij
MAGYAR FILM
• Ozsda Erika: Főiskolai legenda Tanítványok Szőllősy Éváról
ANIMÁCIÓ
• Antal István: Donald kacsa magyar hangja Beszélgetés Michael Alexander Mehlmann-nal
KRITIKA
• Marton László Távolodó: Rock-bizarr David Bowie és a marsbéli pókok
• Hegyi Gyula: Magyar mártírium Lefegyverzett ellenséges erők I–II.; Magyar nők a Gulágon I.
• Békés Pál: A pinty hallgat A csalás gyönyöre
KÖNYV
• Ardai Zoltán: Hirsch Tibor: Bosun! Greenaway-jegyzetek
• Kelemen Sándor: Berkes Ildikó: Kurosawa Akira
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: My Girl (Az első szerelem)
• Hegyi Gyula: Grand Canyon
• Koltai Ágnes: Az Oroszország Ház
• Mattesz Mónika: Őrült szafari
• Turcsányi Sándor: Coming out
• Sárközi Dezső: Tini nindzsa teknőcök II.
• Asbóth Emil: A prosti

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Lefegyverzett ellenséges erők I–II.; Magyar nők a Gulágon I.

Magyar mártírium

Hegyi Gyula

Mivel édesapám 1945 tavaszán a Honvéd Térképészeti Intézet ifjú századosaként Dániában angol hadifogságba esett, a „nyugati fogság” természetesen a családi legendárium része lett. Az is külön történet volna, hogyan került a korabeli magyar térképészet legfontosabb intézménye Németországba, és térképésztisztjeit miképp vezényelték ki a Dániába szállított magyar újoncok kiképzésére: egyáltalán, mit kerestek a magyar katonák Dániában, amikor hazájukat már felszabadította és megszállta a szovjet hadsereg?! Az elmúlt évtizedek nyilvános történelméből ez a részlet ugyanúgy kitörlődött, mint a nyugati hadifogság ténye – magam például sokáig úgy hittem, hogy édesapám és bajtársai sorsa valami ritka és szerencsés véletlen, hiszen magyar hadifoglyok „úgy általában” csak Szovjet-Oroszországban voltak. Az elmúlt évtizedek alatt az orosz hadifogságról, ha gyakran kozmetikázva is, de elég sok szó esett, míg a nyugati fogság emlékét sűrű homály fedte. Nehéz megmondani, miért. Sokáig azt képzeltem, hogy elsősorban azért, mert a nyugati nagyhatalmak a háború friss poklához képest viszonylag elviselhető körülményeket biztosítottak foglyaiknak, és aránylag hamar – 1946 tavaszán-nyarán – el is bocsátották őket. Néhány újabb keletű emlékezés és most Sára Sándor Lefegyverzett ellenséges erők I-II. című dokumentumfilmje viszont cáfolni látszik ezt a kézenfekvő magyarázatot, így a kényszerű elhallgatás oka továbbra is rejtély marad.

Apám emlékezéseit hallgatva, és fogságban vezetett „szolgálati naplóját” olvasgatva azt kell gondolnom, hogy a dániai angol hadifogság nem tartozott a huszadik század legiszonyúbb léthelyzetei közé. A napi 1500 kalóriás élelmiszeradag ugyan kevés volt, de a gyorsan inflálódó dán koronában kapott zsold lehetőséget kínált némi „kivásárlásra”. Az elhelyezés nem volt sokkal kényelmetlenebb, mint a hazai laktanyákban – természetesen a szabad eltávozás lehetősége nélkül. A magyar hadifoglyokat nem szakították el egymástól, és vallásukat is gyakorolhatták. A politika igazából kétszer jelent meg életükben. Egyszer, amikor a brit hadsereg magyar származású tisztjei fasiszták után kutatva kérdezték és vizsgálták át őket, és egyszer, amikor a brit hadsereg brit tisztjei egy esetleges szovjetellenes magyar hadsereg felállításának ötletével puhatolództak körükben. Ebből sejthették is, hogyan módosult a győztes nagyhatalmak egymáshoz való viszonya: ennek hatására a fogságból való elbocsátás után többen nem mentek haza, hanem Dániában maradtak, vagy a nagyvilágot választották. A világ kicsi, néhány éve Koppenhágában találkoztam és jó ismeretségbe keveredtem egy magyar úrral, aki véletlenül ugyancsak dániai angol hadifogoly volt, és 1946-ban a hazai bizonytalanság helyett az ottani letelepedést választotta.

Sára Sándor filmjének szereplői a nyugati hadifogságról egészen más, tragikus és döbbenetes képet adnak. Hősei elsősorban korabeli fiatal leventék, kamaszgyerekek, akiket a németbarát rezsim a biztos vereség tudatában is besorozott, és a német hadsereg uniformisába öltöztetett. Sorsukért ezért – noha a filmben erre utalás sem igen esik – elsősorban a hazai rendszert hibáztathatják: a német hadsereg ellen harcoló amerikaiaknak nem kellett feltétlenül tudniuk, hogy egy kis közép-európai ország urai idegen egyenruhában küldik vágóhídra a gyerekeket.

Fogságuk azzal kezdődött, hogy amerikai őreik könyörtelenül elrabolták tőlük karórájukat és esetleges ékszereiket, egészen úgy, mint szovjet bajtársaik a róluk szóló emlékezésekben. (Apám dán címerrel ékesített ezüstgyűrűvel tért haza, mely három piros oroszlánjával gyermekkorom egzotikus emléke.) Az amerikai őrök szórakozásképp belelődöztek a foglyokba, sok magyar fiút mészárolva le puszta heccből. Mindennapos volt az éhhalál, és mindez csak tovább fokozódott, amikor az amerikaiak a franciáknak adták át foglyaikat. Éhezés, brutalitás, tömeges mészárlások: ráadásul nemcsak a franciák és a francia egyenruhába öltözött arabok, vietnámiak, hanem a német hadifogoly-társak is gyötörték a magyarokat. A civil lakosság is leköpdöste az „elhurcolt gyereksereget”, akikért végül – Sára Sándor ezt a részletet sem hagyja ki – a kommunista L’Humanité emelt szót. Így a zárt táborból francia parasztgazdákhoz kerültek munkára, ami a zömükben paraszti származású fiúknak valóságos megváltást jelentett. 1946 tavaszán aztán hazautazhattak: noha a hazai kommunista állapotokról szóló hírekkel őket is megpróbálták Nyugaton maradásra bírni.

Mindig rajongója voltam Sára Sándor hasonló jellegű dokumentumfilmjeinek, és kritikáimban ki is fejeztem elragadtatásomat. A magyar közelmúlt tabutémáit történelmi alulnézetben, többnyire egyszerű sorból származó, és az abban megmaradt kortársak vallomásaiból idézi fel: az „oral history” politikus és tábornok-emlékezései helyett a kisemberekre koncentrál. Ez fontos és tisztességes vállalkozás. A kommunizmus bukása és a történetírás előtt álló tilalmak megszűnése után azonban megfogalmazható némi óvatos kétely is. Sára Sándor dokumentumfilmjeinek immár egész hosszú sora dolgozza fel a magyar katonák és civilek passzív szenvedésének, tehetetlen kiszolgáltatottságának mártíriumát – immár több tízezer filmméteren keresztül azt sugallva, hogy a második világháborúban a magyarság kizárólag a tudatlan és bárány-módra odalökött áldozat szerepét játszotta. Természetesen nem arról van szó, mintha kételkednék szereplőinek megszenvedett igazságában: épp csak Sára konstrukcióiból hiányzik annak jelzése, hogy Magyarország katonai szereplője is volt a második világháborúnak. És keleti vagy nyugati frontra, majd fogságba került katonái nem azért szenvedtek németektől, oroszoktól, amerikaiaktól, franciáktól és araboktól, mert magyarok voltak – hanem mert egy vesztes hadseregben szolgáltak. Éppen családi emlékeimre és a végiglapozott dokumentumokra hivatkozva állíthatom továbbá, hogy a Sára-adta kép a magyar katonák nyugati hadifogságáról legfeljebb részigazság: ám Sára Sándor filmjében utalás sincs arra, hogy nem ez a nyugati szövetségesek fogságába esett valamennyi magyar katona tipikus sorsa. A többórás visszaemlékezés-áradatban elhangzik néhány olyan félmondat is, amely azt jelzi, hogy a filmbeli idős emberek – ha kérdezik őket – szenvedésük monoton felsorolásán túl érdekes tapasztalatokat is elmesélnének kényszerű nyugat-európai utazásukról. Csak egyetlen részletet említve: az egyik egykori fogoly futólag megemlíti, mennyire meglepődött azon, amikor megtudta, hogy a francia parasztok csak napi nyolc órát dolgoznak, még az idegenből közéjük pottyant magyar hadifoglyokat sem dolgoztatják tovább – és a fogolycselédek egy asztalnál étkezhetnek a gazdával! Kár, hogy Sára Sándort az ilyen részletek nem érdekelték jobban: a hazáról és külvilágról alkotott népi tudat jórészt a külhoni katonáskodás és hadifogság élményeire épült, és ennek feltárása legalább annyira fontos lehet, mint a magyarság mártíriumának megidézése.

De akármit gondolunk is a történelemről, Sára filmjének mégis az a legdöbbenetesebb része, amikor az idős nyilatkozók mai, fáradt és megtört arca mellé felvillantja ifjúkori fényképüket. Az emberben az a keserű felismerés mocorog, hogy háborúnál, hadifogságnál, elnyomásnál még iszonyúbb maga az élet, mely mindannyiunktól ellopja a fiatalságot, a szépséget, az életerőt. Az idő még nagyobb sebet rág rajtunk, mint a történelem: és végső soron mindannyian áldozatul esünk neki. Talán azért is vitatkozunk oly sokat és oly hangosan a részletekről, hogy erről a jól ismert igazságról eltereljük a saját figyelmünket.

A Magyar nők a Gulágon (Mikor vittek Szibéria felé) hősei „klasszikusabb” áldozatok, hiszen őket a szovjet hadsereg tartóztatta le és hurcolta messzi szibériai és észak-oroszországi táborokba, hosszú évekig tartó kényszermunkára. Sára Sándor e filmje egy hosszabb vállalkozás része, természetesen ugyancsak a túlélő áldozatok emlékezései alapján. Itt is „beszélő fejeket” látunk, félmondataikat itt is Sára Sándor vágja össze egységes történetté, asszonyról asszonyra váltva kamerájával. A néző időnként szívesen elmerülne egy-egy egyéni sors megismerésében, ám a visszaemlékezés kollektív kórusában nincs helye az individuumnak. Sára nem egyéni történetekből rakja össze az egészet, hanem egy zárt és egységes történet hitelességét illusztrálja a szemtanúk félmondataival. Filmje így jól szerkesztett munka: mi viszont sohasem tudjuk meg, milyen volt egy zsidó báró törvénytelen gyermekének parasztlányként felnevelkedni, vagy tizenötödikként beleszületni egy szegény családba. (Hogy csak két emlékfoszlányt idézzek a filmből.)

A kémkedés és egyéb ellenséges tevékenység hamis vádjával elhurcolt magyar nők sorsa közül Karig Sáráé viszonylag ismert. Most meggyőződhetünk róla, hogy tragédiája általános mintákra épült. Letartóztatás, vallatás, kikényszerített vallomás, majd tíz-huszonöt esztendős ítélet: a sztálini terror Szolzsenyicintől ismert gépezetének magyar epizódjai. A „civil történelem” elsősorban a szovjet katonák által megerőszakolt magyar nők megalázottságára emlékszik, ami kétségtelenül borzasztó emlék. De a kiéhezett és minden pillanatban halálra készülő frontharcos mohósága mégis más kategória, mint a Baden bel Wienbe befészkelődött szovjet nyomozók aljassága, akik szibériai kényszermunkára küldenek fiatal nőket csak azért, mert a magyar hatóságok szeretnének megszabadulni tőlük. Az iszonyatban is vannak persze emberi részletek. Az oroszok éppúgy gyűjtötték a karórákat, mint az amerikaiak; a Gorkij fasor 33 alatti szovjet nyomozóhivatalban volt egy zongora; a magyar Sára, ha keresztény volt, Sáraként, ha zsidó, Száraként került be az orosz nyilvántartásba; „nő vagy személy”, mármint férfi, mondja ma is egy asszony, aki pedig az „egyenlőség hazájában” eléggé emancipált életet élt.

A szenvedésnek nincs tanulsága. Az áldozatok mártíriuma felkavaró, tehetetlen fájdalommal tölti el a nézőt. És mégis, van egy tanulság. E filmek áldozatokról és bűnösökről szólnak – az igazi bűnösök mégis azok voltak, akik Magyarországot hadba vitték Szovjet-Oroszország, Amerika, Nagy-Britannia és a fél világ ellen. Minden szenvedés az ő bűnükből eredt, minden magyar hadifogoly és civil elhurcolt mártíriumáért végső soron őket terheli a felelősség. Ha a Sára-filmeket ennek az alapigazságnak a tudatában nézzük, fájdalmas aktualitást is felfedezhetünk a nacionalista jelszavakkal besorozott és idegen hadseregnek kiszolgáltatott magyarok


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/06 49-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=492