KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1988/augusztus
• Székely Gabriella: Az arany ára Beszélgetés Bereményi Gézával
• Koltai Tamás: Házasság magyar módra A menyasszony gyönyörű volt
• Koltai Ágnes: Hallgat a mély A Balázs Béla Stúdióról
• Forgách Péter: Epizódok M. F. tanár úr életéből Részletek Forgách Péter Mérei ferenc-portréfilmjéből
• Böszörményi Géza: Rémálom és valóság Woody Allen stílusában
• Kovács István: Eltékozolt történelem Beszélgetés Janusz Zaorskival
• Zaorski Janusz: Eltékozolt történelem Beszélgetés Janusz Zaorskival
A FILMVILÁG MOZIJA
• Bikácsy Gergely: A halál munkában Mentse, aki tudja (az életét)

• Klaniczay Gábor: David Bowie a filmvásznon
LÁTTUK MÉG
• Szemadám György: Madárka
• Nagy Zsolt: Szökevényvonat
• Gáti Péter: Az ördög jobb és bal keze
• Báron György: Váratlan szerelem
• Schreiber László: Hajsza szárazon és vizen
• Kabai József: Az aranylánc

• Révész László: Videoművészet – a videotechnika csukamájolaja

             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A menyasszony gyönyörű volt

Házasság magyar módra

Koltai Tamás

 

Fájó szívvel, életpályájának végső lezárulása után ki kell mondani, hogy Gábor Pál, a Tiltott terület, az Angi Vera és néhány más jelentős film rendezője utolsó éveiben alkotói válságban volt. Társadalomszociológusok és filmes szakemberek dolga lenne e kifulladás mélyebb okainak elemzése, annál inkább, mert az egyéni sors és a magyar filmművészet átalakulása között szoros összefüggés keresendő. Egy tüzetes tanulmány föltehetően azt is kimutatná – noha ránézésre is látható –, hogy nem Gábor Pál az egyetlen, aki elvesztette a lába alól a talajt a filmgyártás és -befogadás föltételeinek gyökeres megváltozása idején, de míg sokan mások nála jobban, mondhatnám, „cinikusabban” tudtak alkalmazkodni az új helyzethez (bár szerény megítélésem szerint az utóbbiak is csak művészi kompromisszumok árán), addig Gábor kényelmetlenül, feszélyezetten, szinte kínosan érezte magát a számára idegen szakmai környezetben. Még ha ezt nem vallotta is be.

Leginkább A hosszú vágta című, amerikai házasságban készült filmjén látszott meg, hogy az import-tőkével együtt behozott import szellemiség – abból is nyilván a tőke mennyiségének megfelelő silány minőség – mennyire lebénította Gábort. Társadalmi érdeklődésű, politizáló hajlamú rendezőként nem tudott szimpla kommersz filmet csinálni, így az amerikai típusú sztoriba megpróbálta beleerőszakolni a szociológiai hátteret, persze csak bátortalanul, nehogy megzavarja a közönségfilmet, s ezáltal rontsa a megcélzott forgalmazási esélyeket. Az az erőtlen hibrid, ami ezáltal létrejött, semminek sem volt jó – azt hiszem, még közepes mozisikernek sem.

És most itt van Gábor Pál utolsó, posztumusz filmje, A menyasszony gyönyörű volt, olasz–magyar koprodukcióban, sztárszínésznők – Angela Molina, Stefania Sandrelli – főszereplésével, és a képlet ugyanaz: érzelmes történet olasz módra, szicíliai társadalmi háttérrel, szétszakított családdal, NSZK-ban dolgozó vendégmunkás férjjel; mindez épp csak felskiccelve, hogy ne zavarja az elhagyott, szép fiatalasszony és a kamaszfiú lelki környezetrajzát. Nem ismerem a film alapjául szolgáló regényt, amelyet Enzo Lauretta írt, de el sem tudom képzelni, mi vonzott benne egy Gábor típusú rendezőt. Vagy kész ajánlatként kapta? De hát hogyan nem vette észre a „panelsztori” előregyártott elemeit, s ha észrevette, a forgatókönyv társszerzőjeként miért békült meg velük?

Maga az alaphelyzet is közhelyes, ráadásul kidolgozatlan. Az ideiglenesen férj és apa nélkül maradt délolasz család története önmagában tucattörténet; még úgy is, hogy az idegenben munkát vállaló családfő új hazájában új családot alapít. Ahhoz, hogy a tipikus sorsból egyéni sors legyen, sokkal többet és lényegesebbet kellene megtudnunk a szereplőkről. Salvatore, a Münchenbe szakadt férj azonban dramaturgiai szempontból nemlétező személy. A film nagy részében csupán üzeneteket küldözget, miszerint „most már biztosan hazalátogat”, s ez olyan hangsúlyosan történik, hogy a néző sokáig gyanakszik: éppen a legrosszabbkor fog megérkezni, amikor már nem várják, mert Maria szerelme révbe ért a fiatal és jóképű orvossal, Sergióval. De Salvatore nem jön, sem előbb, sem később; Giuseppe, a fia megy ki hozzá Münchenbe a film legvégén, hogy slusszpoénszerűen értesüljünk a sorsáról: az egykori szicíliai szépfiú, akiért rajongtak a nők, egy nála idősebb, fád német asszonnyal él új házasságban (?), három gyerekkel, meglehetősen rossz anyagi körülmények között. (Még ahhoz is pénzt kell kunyerálnia kelletlen feleségétől, hogy a fiát sörözni vigye.)

A film ezen a ponton túlságosan egyértelműen és tendenciózusan állítja be a dolgokat, különösen ha figyelembe vesszük, hogy az első, olasz feleséget Angela Molina játssza, a másodikat pedig Pásztor Erzsi (egyébként ő a film egyetlen magyar szereplője). Molina nemcsak a cím szerinti menyasszonyként lehetett egykor gyönyörű – most is az, amikor egy tizennégy éves kamasz mamája, és nem néz ki többnek huszonötnél; Pásztor Erzsi ebben az összehasonlításban csak vesztes lehet. Másrészt Maria és Giuseppe olyan megnyugtatóan szolid viszonyok között, tágas, szép lakásban él a szicíliai kisvárosban (egyszer városnak, egyszer falunak mondják a filmen), hogy valósággal irigylésre méltó az az asszisztensnői fizetés, amely két embert ilyen jól eltart. (Szerény ellen-Pinkerton Salvatore nyilvánvalóan nem küld pénzt Münchenből.) Egyáltalán: a Kende János által turisztikai látványosságnak fényképezett, dombra kaptató, girbe-gurba utcáival tiszta, nett, rendezett benyomást keltő kisváros (falu?) akár utazási prospektusok címlapjára kerülhetne; ezzel szemben csak természetes, hogy a világváros Münchenen végigtaxizó Giuseppe végül egy olyan utcában száll ki a kocsiból, amelynek túlsó oldalán ugyan takaros, modern ház áll, ám az innenső romos, s az apa ebben lakik.

Nézzük a film másik szálát, Maria és az orvos, Sergio szerelmét. Erről azt kell mondanom, hogy amilyen szabályszerűen megpendíti a kapcsolatból adódó lehetséges konfliktusokat, olyan szabályszerűen és könnyedén meg is oldja őket.

Úgy hihetnénk, hogy a zárkózott, férjét minden húsvétkor ünneplőben az állomáson váró Maria nehezen enged majd az orvos gáláns udvarlásának (annál inkább, mert az első reagálása csakugyan kategorikus elutasítás), ám ehhez képest az egymásra találás viszonylag gyorsan és komplikációmentesen zajlik le. És a fiú, Giuseppe is hamar elfogadja Sergiót, noha korábban úgy látszott, különös érzékenységgel, a szeretet-gyűlölet búskomorságba ejtő intenzitásával ragaszkodik távollevő apjához. Szerencsére van valaki, aki anyát és fiát átsegíti a lelki gátlásokon: Carmela, Maria barátnője; őt Stefania Sandrelli játssza, és látatlanban is el lehet képzelni, hogy életerős, frivol személyisége milyen jó hatással van mindkettőjükre. Mint afféle bővérű, egészséges nő, nemcsak a saját szerelmi életét intézi skrupulusok nélkül, mit sem törődve a falusi (kisvárosi?) Szicília előítéleteivel, hanem Mariáét is; sőt pártfogásba veszi Giuseppe nyiladozó érzéseit bakfis osztálytársnője, Giovanna iránt. Ugyanakkor önzetlen nagynéni szerepe nem akadályozza meg abban, hogy Giuseppét – saját ösztönének is engedve – beavassa a testi szerelem szertartásába.

Ez már egy kicsit sok. Vagy ha úgy vesszük, konfliktus szempontjából kicsit kevés. Az egész túlságosan sima és idilli; talán ezért volt szükség arra, hogy a társadalmisággal megbolondított érzelmes történet egy melodrámái fordulattal átminősüljön tragikus love storyvá. Jön ugyanis a halálos kór; előkészítetlenül és motiválatlanul, mint az életben, ami nem elég indok arra, hogy a filmen is így történjék. Marián boldogsága korai pillanatában (mikor máskor?) betegség jelei mutatkoznak; leukémiája gyógyíthatatlan, meghal. Hervadása elégikus és esztétikus; néhány szép, steril képre ad alkalmat az operatőrnek. Ezen a ponton a néző már hozzászokott a film mindig azonos módon induló és folytatódó snittjeihez, melyek közepétől általában elhallgat a szó, és a lelki drámájukba mélyedt, legtöbbször üldögélő szereplőket ugyanaz az érzelmes dallam kíséri. Nem mindig kár a szófogyatkozásért, mert a mondatok jó része laboratóriumilag előállított, életképtelen szöveg, s a hozzá való képet is csak azért nevezem keresetlennek, mert az alkotók filmhossziglan nem kerestek eredeti beállítást.

Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy A menyasszony gyönyörű volt ötletének fogantatásától egészen a vágás befejezéséig senkinek semmi sem jutott az eszébe; forgatókönyvírók, rendező, operatőr, színészek kötelességszerűen, invenció nélkül készítettek el egy közepes iskolai dolgozatot. Nincs mit mondani; talán csak annyit, hogy Gábor Pál pályájának utolsó filmjeinél többre lett volna hivatott.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1988/08 08-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4963