KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/augusztus
KRÓNIKA
• Nemeskürty István: Ábel Péter halálára
• N. N.: Nemzeti Független Film- és Videofesztivál
FORGATÓKÖNYV
• Barabás Klára: Találkozik egy nővel (vagy kettővel) A szerkesztőség vendége: Jean-Claude Carrière

• Forgách András: A teremtő és a teremtett Mahábhárata
• Schubert Gusztáv: Szanszkrit apokalipszis Mahábhárata
RETROSPEKTÍV
• Földényi F. László: A rózsa teste Szerelmi ének
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Tekintet, szemlencsével Cannes
• N. N.: A cannes-i fesztivál díjai 1992
DOKUMENTUMFILM
• Lengyel László: Bánat Sérelmek filmjei
• Simándi Júlia: Ki beszél itt jelen időben?
TELEVÍZÓ
• Nagy Gergely: Belemászni a színházba Az FMS videó-sorozatáról
MÉDIA
• Turcsányi Sándor: Állati gazdaság Reklámfesztiválok
• Balassa Péter: Ezentúl – ezen túl
KRITIKA
• Koltai Ágnes: Légy haszontalan! Toto, a hős
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Ramona
• Turcsányi Sándor: Az ideális gyanúsított
• Békés Pál: Téged egyedül
• Barotányi Zoltán: Gladiátor
• Békés Pál: Dupla dinamit
• Tamás Amaryllis: Az utolsó tánc
• Reményi József Tamás: Get back

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Dokumentumfilm

Ki beszél itt jelen időben?

Simándi Júlia

Vajon hol van a dokumentumfilm manapság, amikor a valóság csak úgy ontja a szociografikus feldolgozásra szoruló jelenségeket? És vajon mivel foglalatoskodik a filmkészítőknek az a heterogén, de a 70–80-as években előszeretettel együvé terelt csoportja, amelyet kétségtelenül összekötött a mindannyiukban munkáló felelősségtudat és figyelem a jelen idejű társadalmi folyamatok iránt? Nézzük először a televízió műsorát. Azért a televízióét, mert a moziműsor már semmiféle orientációt nem adhat: a mozi, mint közéleti helyszín, nem működik, egyébként sem megszokott fóruma a világban a nem fikciós filmeknek (soha nem is volt az; tágra nyílt szemek és értetlen fejcsóválás, legjobb esetben meglepett irigykedés kísérte a magyar film nyugati szurkolói részéről az egész országot megmozgató hajdani dokumentarista mozisikereket: a Küldetést, a Cséplő Gyurit, de még a Filmregényt is: magyarázatokat pedig értetlenkedésükre csak filmen kívüli, leginkább politikai okok adtak). A kissé tudathasadásos magyar közszolgálati televízió még jelen állapotában is közege a filmdokumentumnak, dokumentumfilmnek, filmszociográfiának, szocioriportnak, és a jelek szerint ezt a feladatot vállalja is. Igaz, valahogy úgy, mint a mesebeli okos leány, aki jön is, meg nem is: hoz is ajándékot, meg nem is; a televízió sugároz is dokumentumfilmet, meg nem is, mert leginkább a kora délutáni vagy késő éjszakai órákban teszi, ami a befogadók körét minden külön intézkedés nélkül minimálisra korlátozza.

Ha találomra belenézünk öt hét tévéműsorába, az alábbi témákkal találkozhatunk e nehezen körülhatárolható műfajban: film a Párizsban élő „disszidens” magyarok közösségéről; egy zsidó család több generációjáról, a háború alatti és az ötvenes évekbeli üldöztetésről; egy alföldi községben 1956-ban lezajlott eseményekről; a NÉKOSZ történetéről; a kistarcsai női internálótáborról; Nagy Imre és társai sírjainak kihantolásáról.

Csupa múltidejű, egykori tabu-téma. Persze, mert végre kimondható, végre megmutatható, mi is történt, hogy jutottunk „oda” (nem ide!), mit is tettünk, illetve sokkal inkább: mit tettek velünk az elmúlt évtizedekben. Egyfelől tehát vitathatatlanul felívelt a korábban mindig hátrányos helyzetű dokumentumfilm csillaga – minden előkerülhet, amit korábban rejtegetnünk kellett. Másfelől kérdés, hogy kizárólag valamiféle műsorszerkesztői önkény indokolja-e a múlt idő szinte abszolútnak mondható uralmát az e műfajra szánt adásidő felett, gondolván: a jelen folyik a csapból is, az ilyen-olyan színezetű Híradó-riportokból, az Össztüzekből, Napzárta utánokból, Hőmérőkből, Kínpadokból, országgyűlési tudósításokból. Vagy pedig: nincs, nem születik elemző, feltáró, művészi igényű szociografikus ihletésű film az elmúlt két-három év jelenségeiről, társadalmi folyamatairól – következésképp nincs miből válogassanak a műsoridő gazdái. És ha ez a kérdés, akkor az is kérdés, hogy miért? Pontosabban: miért nem?

 

 

GAZDAG GYULA

 

– „Minden társadalmi szituáció alkalmas arra, hogy filmet készítsenek és vitatkozzanak róla. A mostani helyzetünk pedig kifejezetten megköveteli az aktív és politikus filmeket.” (G. Gy. 1969.) Az ember azt hinné: most volna igazán szükséges – ahogy annak idején a Balázs Béla Stúdióban megfogalmaztátok – láthatóvá tenni a társadalmi folyamatokat...

– Én sohasem foglalkoztam a valóság szociografikus megközelítésével. Szerintem kétféle dokumentumfilm létezik; az egyik leíró jellegű, amelyik tudósít az eseményekről – ez engem soha nem érdekelt abban az értelemben, hogy ezt a tevékenységet nem űztem, legfeljebb érdeklődéssel néztem, ha úgy adódott.

A másik fajta – az viszont tényleg izgatott: mi a módja, hogyan lehet drámai formában megfogni, megragadni azokat a jelenségeket, amelyeket a valóság kínál. Egy-egy ilyen jelenség, amellyel véletlenül szembetalálkoztam, emblematikus képévé válhatott mindannak, amit én a valóságból fontosnak tartok. De mostanában ilyesfajta kihívást nem érzek. Most sokkal fragmentáltabb, csak önmagukat jelentő események zajlanak körülöttünk, amennyire én érzékelem. Fontos ezeknek a dokumentálása, és szerencsére ezt sokan meg is teszik. Amit például a Fekete Doboz művel, az a fajta rögzítés egyszerűen nélkülözhetetlen, ezt elismerem. Csak éppen csinálni nincs kedvem. Persze ha az utamba akadna egy olyan téma, amely elindít bennem valamit, akkor nyilván törekednék arra, hogy film készüljön belőle. Nincs bennem semmi elzárkózás.

 

– De volt bennetek – benned is – valamiféle erkölcsi elkötelezettség, felelősségtudat azok iránt, akiknek kapaszkodóra van szüksége... („Az újságban megakadt a szemem egy hirdetésen... Úgy éreztem, erről filmet kell csinálni... Már a második-harmadik látogatásnál éreztem, hogy nemcsak érdemes, de kötelező megcsinálni a filmet. Olyasfajta kihívás volt ez, aminek nem lehetett nem megfelelni.” G. Gy. a Társasutazás kapcsán, 1985.)

 

– Ez a belső, morális kényszer most is létezik, de ennek most nem a dokumentumfilm a megfelelő formája. Kívülről sem érkezik semmiféle késztetés arra, hogy a dokumentarista műfajt műveljük... Nem érzem a közönségigényt sem, és tudván, miféle gyötrelmekkel jár egy ilyen filmre összeszedni a pénzt, működtetni a gyártást, a forgalmazást, számomra rettenetesen fontos témának kell lennie annak, ami miatt hajlandó vagyok ezt a kanosszát végigjárni.

– Azt mondtad, a mostani mondandóidnak nem a dokumentumfilm a megfelelő megfogalmazási formája. Hanem?

– Hanem valószínűleg a játékfilm.

– Azt hinné az ember, hogy erről az időszakról játékfilm csak jóval később készülhet (sokak szerint Szabó István Édes Emmája az egyetlen, napjainkról szóló „dokumentumfilm”), hiszen még túlságosan benne vagyunk a közepében, nincs meg a kellő rálátás, a szükséges távolság...

– Ez nem elegendő ok arra, hogy elvessük a játékfilmformát. És van egy nagyon lényeges külső szempont is: miután itt most nagyfokú szellemi leépülésben élünk, a leghatékonyabb formát kell megtalálni, hogy egyáltalán eljusson valakihez. A dokumentumfilmet teljes érdektelenség veszi körül.

– Úgy látszik, nem valami jó a hangulatod. („Mindig az izgat, hogy a pillanatnyi közérzetemet – ami reményeim szerint nem csak magánügyem – sikerül-e és milyen formában hatásosan kifejezni.” G. Gy. 1982.) Ha csak ennek az okait kibogoznád, már ott tartanánk, hogy mi ez, ami most körülöttünk van.

– Hogy minek látom ezt, ami most itt történik, azzal határozottan vannak megfogalmazási nehézségeim. Ami a közérzetemet illeti, azt hiszem, annak kifejezése önmagában nem elegendő.

– Következésképp egyáltalán nem készülsz filmre?

– Következésképp játékfilmre készülök. Több forgatókönyvem is van...

– Beszélhetnénk róluk? Úgy értem, a témájuk publikus?

– Nem publikus, de azért elmondom. Az egyik filmtervem forgatókönyvét Bíró Yvette írta...

– És az ő életéről szól?

– Nagyon áttételesen. Mindenesetre egy olyan nő története, akinek el kellett hagynia az országot – arról szólna, hogy’ boldogul, hogy’ sikerül gyökeret vernie külföldön. A másik terv, úgy tűnik, sokkal közelebb áll a megvalósuláshoz. Ezt felkérésre írtam, két másik kelet-európai rendező egy-egy kisjátékfilmje mellett lenne ez a harmadik egy triptichon-jellegű filmben. Félig mai, félig szürreális történet; egy cselédlányról szól, akinek a gazdái akkora feszületet akasztanak a falra, hogy lehetőleg már az utcáról is látszódjék, de amikor a cseléd megszüli náluk a Kisjézust, akkor elzavarják.

– Ezzel eléggé a közepébe találsz ennek a mostani nagy vallási felbuzdulásnak...

– Dacára annak, hogy ezt a könyvet már több mint másfél éve megírtam. Egy Édes Anna, egy Kosztolányinak való történet ez; furcsa módon ismétlődnek az élethelyzetek... Ugyanezért gondolkozom a Karácsonyi énekről, amellyel már jó ideje küszködöm. Merthogy nagyon aktuálisnak érzem. Dickensi időket élünk, nem gondolod?

 

 

SCHIFFER PÁL

 

– Miért nem foglalkozom a jelennel? Egyebet sem csinálok! Persze tudom, hogy én kivételes helyzetben vagyok.

– Miért?

– Mert több mint öt éven keresztül forgattam a falu állapotát dokumentáló, eleve nem forgalmazásra, hanem archiválásra szánt szociográfiát, a Paraszti életet, mindenféle bemutatási kényszer nélkül – és közben felfedeztem azt a fajta szabadságot, amit az ilyenfajta megfigyelő filmdokumentum készítése jelent. Más kérdés, hogy szinte magától minden évben összeállt ebből az anyagból egy-egy film is; 82-ben a Nyugodjak békében, 83-ban a Földi paradicsom, 8485-ben a Kovbojok, 86-ban a Dávid-család, 87-ben A Dunánál. Ezt a munkát 87-ig folytattuk, 88-ban viszont elkezdtük a Munkáséletet, hasonlóképpen dokumentálási, rögzítési szándékkal – ezt is öt évre terveztük, és erre is adtak pénzt. Hogy én most is filmet csinálok, az tehát a múlt öröksége. Ebből a szempontból valamiféle kövület, „pártállami maradvány” vagyok – mindenképpen kivételes helyzetben.

– Vagyis az ön számára ez az egész

kérdés nem létezik?

– Dehogynem, én is tudatában vagyok annak, hogy az a fajta dokumentumfilmezés, amit a 70-es és 80-as években csináltunk, nem folytatható.

A 80-as években már nem is a stílus vagy az eszköz számított, csak az üzenet. Korábban a dokumentumfilmek többnyire szinkronban voltak a társadalmi történésekkel; körülbelül ekkortól datálható, hogy megváltozott a kérdésfelvetés. Nem az volt a kérdés, hogy mi ez, ami van, és milyen ez, hanem hogy mitől van ez így, hogy mi is történt velünk, szüleinkkel, nagyszüleinkkel, tíz-húsz-harminc-negyven éve. Próbáltam kivonni magam ebből a hullámból, de a Munkásélet forgatása közben szóba kerültek a salgótarjáni sortűzzel kapcsolatos események, és egyszerűen nem lehetett elmenni amellett, amilyen iszonyú hitelességgel beszéltek 56-ról és az azt követő időszakról. Persze mire 1990 őszén visszamentünk a stábbal forgatni, mintha kicserélték volna őket. Az az információáradat, amely a közbenső időszakban rájuk szakadt, átszínezte és átértékelte a saját történetüket is. Hasonlóan furcsa élmény volt, hogy amikor az Engesztelőt 1989. október 16-án bemutatták, akkor egy hétig óriási siker volt, aztán október 23-a után egyszerűen lezuhant a nézettség. Az egész kérdés az aktualitását vesztette – számomra is. Nem értettem magamat sem. Kivittem a filmet Amerikába; ott működött, hatott. Itthon már nem.

– Pedig a múltba tekintés „üzembiztos” útnak tűnik azok számára, akik a jelen idejű eseményekkel szemben esetleg értetlenül vagy várakozóan állnak.

– Ez az egész fortyogó, amorf időszak, 1989-től egyáltalán nem kedvezett a megfigyelő, elemző módszernek. Most, hogy majd megint kezdenek formát ölteni a dolgok, tisztázódnak az érdekviszonyok, újra kialakulnak az érdekcsoportok, amikor majd lassan megint strukturálódik az élet, újra helye lesz ennek a megközelítésnek. A hétköznapok kezdik újra érdekelni az embereket, nem a politika lesz az alapproblémájuk, hanem az, hogy „hogyan tudok itt boldogulni”. Ez viszont már nem az újságírás – nem is a filmes újságírás – területe, hanem hosszú, alapos megfigyelés tárgya kell hogy legyen.

– Méghozzá közvetlen közelről és a folyamat kezdetétől fogva...

– Amikor már látszott, hogy a Videoton körül baj lesz, Köllő János és Fazekas Károly megkerestek, hogy nem érdekelne-e, nem folytatnám-e ott ezt a munkássorozatot. Azt gondoltam, hogy izgalmas lehet az elmaradott Nógrád utáni Dunántúl, Székesfehérvár, a csúcstechnológia... 1990 őszén kezdtünk ott forgatni, aztán 91 tavaszán folytattuk – és épp tegnap fejeztem be ezt az évet. Engem nem is a Videoton-sztori érdekelt, hanem az: hogyan éli meg az a munkás, aki az ország büszkeségében, az elektronikai ipar fellegvárában töltött el 10-15 vagy éppen 30 évet, hogy ebből a biztonságból egyszercsak utcára kerül, munkanélkülivé válik. A friss munkanélküliek még nem igazán érzik, hogy baj van. Az igazi és máris érzékelhető hatás inkább pszichikai: eltűnik belőlük a magabiztosság, a biztonságérzet, a valahová tartozás tudata – van, akinél pánikbetegség, másnál masszív alkoholizmus, depresszió jelentkezett; van már példa családok szétesésére is – ez nem egy riport tárgya, hanem elmélyült megfigyelést kívánó folyamat.

Negyvenórányi anyagot vettünk fel, hatvan-nyolcvan ember volt kamera előtt. Zömmel egyszerű riportok, beszélgetések készültek velük, de épp most, a vége felé már volt olyan szereplőm, akit elkísérhettünk, akit lehetett követni a kamerával, amikor munkát keresett, és létrejött már olyan helyzet, amikor vitatkozni kezdtek, összevesztek a kamera előtt... Vagyis kezdett kialakulni a megfelelő légkör, kiválasztódtak azok az emberek, akikkel átmehetnénk abba a fajta szituációs dokumentumfilmbe, amit én korábban is műveltem. Csakhogy épp most kezd elfogyni az a bizonyos „örökség” is: ez évre már csak a fele pénzt kaptam a tavalyihoz képest.

– Vagyis a dokumentumfilm továbbra is mostohagyerek, be kell érnie a játékfilm asztaláról lehulló morzsákkal?

– Furcsa helyzet állt elő: látszólag soha még ennyi pénz dokumentumfilmre nem volt, mint az idén. Ám a Nemzeti Filmalap az erre a célra szánt összeget olyan szerencsétlenül osztotta szét, hogy az ötvenmillióból negyvenet két, azonos funkciójú, azonos feladatot betöltő zárt közösség kapott; mindkettő híradó-jellegű politika-történetet, eseménytörténetet készít. Rögzítik a mai történéseket, ami rendkívül fontos, de csak egy részterülete a dokumentumfilm funkcióinak. Az a bizonyos elkülönített százmillió pedig kizárólag történelmi dokumentumokra fordítható. Marad tehát a mai társadalmi jelenségeket ábrázoló, megfigyelő, elemző munkákra összesen tízmillió forint – és így kiderül, hogy ilyen kevés pénz dokumentumfilmre még soha nem volt. Most nem tudnám megcsinálni a Cséplő Gyurit vagy a Pártfogoltat...

Régen leszámoltam azzal az illúzióval, hogy elég ezeket a tényeket a hatalomnak felmutatni, és akkor majd tesznek, változtatnak valamit. Lassan abban sem hiszek, hogy az értelmiséget érdekelné, milyen is valójában ez az ország. De biztosan létezik egy olyan igény, hogy az ember ráismerjen a saját problémáira, hogy lássa, mások mivel kínlódnak, hogy ne kelljen azt hinnie, hogy a hiba benne van... Pszichoterapikus hatása lehetne, ha mondjuk, Ózdon látnák azt, hogy Székesfehérváron ki hogyan élte meg és élte túl ezt a helyzetet – és a televízió jóvoltából most van is esély arra, hogy láthassák, mert várhatóan több részt is sugározni fognak ebből az anyagból. Most már csak ebben bízom: hogy ezek a filmek azoknak tudnak segíteni, akikről szólnak.

 

 

GULYÁS GYULA, GULYÁS JÁNOS

 

Most először érzem úgy, hogy az egész kérdés, amivel bekopogtam, prekoncepció, téveszme, balhit. A Gulyás-testvérek forgatásról jönnek és forgatásra mennek; együltőhelyükben fel sem tudják sorolni, hány filmben” vannak benne” és ezek között a filmek között a történeti dokumentumok, a kultúrhistória és a néprajz mellett vannak olyanok is, amelyek a jelen állapotairól vagy inkább folyamatairól tudósítanak.

G. GY.: Lassan az egyetlen megrendelő és egyben az egyetlen megjelenési fórum a televízió, amely ugyan már néhány filmünkben koprodukciós partner volt, de legalább tíz éve egyetlen munkánk sem készült kifejezetten az ő felkérésükre.

G. J.: Aztán egyszerre két szerkesztő jelentkezett; az egyik arra kért, hogy keressük fel azokat az európai rangú képzőművészeket, akiket az előző rendszer mellőzött, diszkriminált, vagy egyenesen „üldözött” – a szó karinthy-s értelmében: tudniillik életük értelmétől akarták őket szisztematikusan megfosztani.

G. GY.: A látszattal ellentétben ez nemcsak egy a sok – múltról beszélgető – film közül, ez modellértékű kultúrtörténeti anyag, amely a művészi, alkotói integritás megőrzéséről szól – a sokat emlegetett európai szinten. Azaz nekik nem, pontosabban nekik sem kell „felzárkózniuk Európához”.

G. J.: A másik film a Provokátorok...

G. GY.: Van egy falukutató vagy inkább faluszervező csoport, amely a kis és közepes településeken megkeresi azokat az embereket – többnyire a helyi értelmiséget, a polgármestert is beleértve –, akik alkalmasak lehetnek arra, hogy a közösség ügyeiben eljárjanak, a falu életét megszervezzék, hogy az emberekből kiprovokálják azt az öntevékenységet, öntudatot, amit a paternalista gyámkodás igyekezett kiölni belőlük. A konkrét helyi problémák ismeretében arra okítják őket, hogyan lehet pénzt szerezni, hogyan kell egy pályázatot benyújtani, hogyan lehet a saját kezükbe venni a sorsuk irányítását.

G. J.: Havonta három teljes napig foglalkoznak velük fél éven keresztül –, az anyagnak ez a része már készen van – de hogy ténylegesen milyen eredményeket érnek el, ha egyáltalán elérnek a már kiképzett animátorok – vagy provokátorok –, az csak a nyár vége felé derül majd ki.

G. GY.: Soha ilyen nehéz dolgunk nem volt. Mert ez jellegzetesen folyamatkövető film lenne – sajnos többnyire lassú és „elvérzéses” folyamatoké. Mintha egy fűszál növekedéséről akarnánk tudósítani.

De beszéljünk a múltba fordulásról! Ha valaminek értelme van, akkor ez az: eljutni olyan mélységekig, ahol az igazi drámák zajlanak, az egyéni sorsok folyamatosságáig. Olyan pillanatokat megörökíteni, amelyekben érződik, hogy magát a velünk múló időt ragadtuk meg. És ha így nézzük, akkor a „múltba fordulás” nem tudatos döntés vagy előre elhatározott szándék eredménye...

G. J.: ... hanem az ember rábukkan, belebotlik olyan történetekbe, olyan egyéni sorsokba, amelyek mellett nem mehet el szó nélkül. Akiknek a nevét az úgynevezett történelmi – visszaemlékező – dokumentumfilmek nyomán ismerte meg a nagyközönség (például Sára, Gazdag, Schiffer, Ember Judit, Gyarmathy Lívia vagy akár mi magunk), „napjainkban” játszódó filmekkel indultak pályájukon, e munkák jelentős része szituációs film volt, s szembetalálkozva egy-egy történelmi eseménnyel határozták el annak feldolgozását is.

G. GY.: Ráadásul ezekből a történetekből fény derül arra a kollektív agymosásra, amit az elmúlt évtizedek végeztek az emberek lelkében, tudatában. Ezeket az életanyagokat egyszerűen muszáj feldolgozni. Ismereteim szerint a Nobel-díjak sem úgy születtek, hogy valaki lázasan keresett egy sosemvolt megoldást, hanem úgy, hogy munkája közben egyszercsak elkezdte valami ellenállhatatlanul vonzani, mint az örvény... Most például azért mentünk Demszky Gáborhoz, hogy egy történeti anyagról beszélgessünk, és végül egész más irányban is elindultak a gondolataink. Ugyanis ő szociológusként dolgozott azokban a felső-tiszavidéki falvakban, amelyekből annak idején a visszavonuló Vörös Hadsereg elhurcolta a férfiakat, és – meg sem várva a nemzetközi döntést, abban a reményben, hogy a területet úgyis hozzájuk csatolják – még a szovjet típusú közigazgatást is bevezették. Egészen addig, míg Tollas Tibor – akiről most portrét készítünk –, a Nemzetőr főszerkesztője, egykor ott szolgáló katonatisztként fel nem figyelt erre, és fel nem hívta a koalíciós kormány figyelmét is az ott zajló dolgokra. Ezért a tettéért zárták a fordulat után börtönbe, ahol kézzel másolt szamizdatot szerkesztett költőtársaival. Miközben ezekről a dolgokról beszélgettünk, ott helyben megszületett bennünk a szándék, hogy filmet készítsünk a magyar szamizdatos irodalom históriájáról. Nem tudjuk, hogy egyáltalán hány szálú ez a történet, hogy a felszíni folyamatok mögött tényleg mindig húzódott-e egy mélyáramlat, de majd megtudjuk. Nálunk a filmkészítés nagyjából egybeesik a megismerés folyamatával, elég régóta. Ez a hitelesség fedezete.

G. J.: Így jártunk az erdélyi Széken forgatott anyagainkkal is. Az ott felvett normál 8 milliméteres filmekkel (van-e, ki e formátumot még ismeri?) kezdtük el a pályánkat, mert húsz éve még ez a falu olyan volt, mint egy múlt századi eleven skanzen: megőrződött, érintetlen volt benne a népi kultúra, az ősi mesterségek, a viseletek, a szokások...

G. GY.: Időről időre visszamentünk, és követtük a kamerával több mint két évtizeden és négy generáció sorsán át azt a történő történelmet, ahogy ebbe a közegbe a kollektivizálás, a városi munkavállalás révén bekerültek egy teljesen idegen és heterogén kultúra elemei – szupergiccses tárgyak és elképesztő építkezési stílusok kötelezővé vált formájában. Most már vállalkoznak is: kocsma és butik nyílt abban a faluban, amely pár éve még az eleven folklór forrása volt, és amelynek zenéje, táncai, viseletei alig pár évtizede váltak fogalommá a néprajzkutatásban. Különös felidézni ezt az utat, de úgy látszik, ez az ár, amit meg kell fizetni, ez az a szakasz, míg végig kell járni a polgárosodáshoz.

 

 

DÁRDAY ISTVÁN

 

– Ez olyan bonyolult kérdés, melyre százoldalas nagyságrendű tanulmányban lehetne csak válaszolni. Mert először is meg kellene vizsgálni, milyen helyzetbe kerültek most a rendszerváltás után a filmalkotók. Másodszor: meg kéne nézni azt az intézményrendszert, amelynek keretei között ezek az alkotók dolgoznak. Harmadszor: elemezni kéne a dokumentumfilmes műfajok mostani szerepét a tömegkommunikációban, és az ilyen jellegű filmek viszonyát a nyilvánossághoz. Negyedszer: mi lehet az új esztétikai minőség, amely a korábbi politikai pikantéria megszűnésével eljuttathatóvá teszi ezeket a filmeket a nézőkhöz. És végezetül meg kellene vizsgálni ezeknek a tényezőknek az egymáshoz való viszonyát. Szóval a kérdésre nem lehet válaszolni.

– De filmet lehet csinálni?

– Felmerül a kérdés: kinek áll érdekében, hogy a jelen időről olyan mélységű elemzéseket készítsünk, mint korábban? Mert tényleg kell egy ember, aki ezeket a filmeket megcsinálja, de kell egy másik is, akinek érdeke, hogy ez a film elkészüljön, és még pénze is van rá. Az a gyanúm, hogy erre a kérdésre – kinek áll érdekében – az a válasz, hogy: a koldusbotra jutott művésznek egyedül. Mi is kaptunk pénzt a Magyar Mozgókép Alapítványtól bizonyos tervekre – de nem dokumentumfilmre. Alólunk mint dokumentumfilmes műhely alól kihúzták a sámlit. A szakkuratórium ugyanis egyetlen fillért sem adott. Benyújtottunk egy tervet – Sikeres dráma a piacgazdaságra való áttérés ürügyén vagy ilyesmi, mindenesetre benne volt a siker is, a dráma is. A Nevelésügyi sorozathoz vagy inkább a Kongresszusi levelekhez hasonlóan csak tematikailag összefüggő részekből álló sorozat lenne ez, és arra kellett volna egy minimális összeg, hogy pályázatot írhassunk ki az alkotók között. Sokan ráharaptak volna, mert ennek keretében nagyon mélyen rá lehetne világítani arra a folyamatra, amely egyeseket nagyon gazdaggá, másokat koldussá tesz.

A dokumentumfilm korábban sem volt jobb helyzetben, mint most; mindig is a mániákusuk terepe volt.

– A mániákus alkotóké és a mániákus – következésképp szűk körű – közönségé.

– Na, most következne egy hosszabb fejtegetés a megváltozott televíziós közlésmód, a reklámszerű rövid snittek teremtette vizuális közeg és az analizáló dokumentumfilm viszonyáról. Utóbbinak ebben a közegben nincs igazán helye. Bár a múltkoriban az éjszaka közepén sugározták egy filmünket – a Hat bagatellt – és hihetetlen hatása volt, egy nyitottabb értelmiségi rétegre legalábbis. Persze, ez nem elég; meg kell találni azokat az új feltárási és közlésmódokat a dokumentumfilmben és a dokumentálásban is – mindent hasznosítva és nem elvetve, amit eddig csináltunk –, amelyek kicsit többek az egymásra vágott beszélő fejeknél. Minőségi ugrásra van szükség mind a két területen.

– Csak barátilag figyelmeztetlek; azok közül a kérdések közül, amiknek megválaszolása szerinted meghaladja egy beszélgetés kereteit, háromba már belemerültél. Egyedül a nyilvánosság kérdése maradt még nyitva.

– Pedig anélkül nem lehet arról beszélni, miért nincs jelenidejű dokumentumfilm. Ugyanis azelőtt a nyilvánosságnak volt egy furcsa szerkezete, amely legalább három körből állt – a legszélesebbtől az ellenőrzöttön át a zárt belső körökig. Most a teljes, cenzúrátlan nyilvánosságnak kellene létrejönnie, de persze ilyen nincs, valamiféle cenzúra mindig létezik, és kérdés, hogy ez az újfajta cenzúra most mit enged át. Hogy egyáltalán eljuthat-e a kamera azokhoz a jelenségekhez, amelyek mélyebben belevilágíthatnának ebbe a társadalomba.

– Kiknek a cenzúrája ez?

– Semmiképp sem a hivatalnokoké.

– Hanem?

– Hanem az érdekeké. Mindenféle hatalommal bíró érdekeké. Volt egy rövid, de fantasztikus időszak – a romániai események, a határok megnyitásának, a berlini fal ledöntésének az időszaka –, amikor ki-ki maga szűrhette le magának, mi az, amit lát. De az Öbölháborút például valójában már nem lehetett „egy az egyben” közvetíteni, mert valamiféle katonapolitikai érdekek megakadályozták. És akkor még nem beszéltünk a piaci érdek cenzúrájáról, amely ugyanolyan mélyen beépült az alkotókba is, mint korábban a pártállami cenzúra: aki azelőtt lelkesen kirohant volna a kamerájával, mert meglátott valami lényegeset, az most előbb megkérdezi: mennyit is kapok én ezért?

– Te mire készülsz?

– Nem szívesen beszélek róla, mert hihetetlenül lassan gyűlik rá a pénz. Én alkatilag alkalmatlan vagyok arra, hogy végigkunyeráljam Európát. De azért, ha igaz, augusztusban előforgatunk.

– Címe?

– A Tőke reinkarnációja, Szalai Györgyivel közösen írtuk.

– Műfaja?

– Fikciós dokumentum-montázs film. De a szavakat nyugodtan fel is cserélheted. Mindenesetre a formájával is ezt a világot próbálnánk kifejezni: alkalmaznánk benne azt a rövidsnittes, reklámszerű szisztémát, amelyet ugyanúgy nevezhetünk a tartalom gátjának, mint a korszerűség trambulinjának, de mindenképpen meghatározó a befogadók szempontjából.

– A történet?

– A főszereplő természetesen a Tőke és még két allegorikus figura, de szándékunk szerint benne lenne az egész kelet-európai összeomlás.

 

*

 

A fenti beszélgetésekből sokféle tanulság levonható – vagy semmiféle sem. Eltérő szemléletű, különböző pályákat bejárt és elágazó utakon járó alkotók dolgoznak vagy épp felkészülnek, terveznek vagy várnak, miközben a jelenidő múlik.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/08 37-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=528