KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/december
• Létay Vera: Neobarokk Mennyei seregek
• Szilágyi Ákos: Morbiditás és burleszk Kutya éji dala
• Bársony Éva: „Tiszta és balek hittel...” Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Varga F. János: Királygyilkosság Marseille-ben Beszélgetés Bokor Péter új filmjéről
• Deák Tamás: Kései barátság Huszárik Zoltán megidézése
• Takács Ferenc: Egy válság anatómiája? Az új angol filmről
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Csantavéri Júlia: Költészet és retorika Santiago Alvarez filmjeiről
• Simor András: A dokumentarista legyen újságíró Budapesti beszélgetés Santiago Alvarezzel
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Sanghajtól Brazíliáig Figueira da Foz
• N. N.: Madeirai dokumentumok Az első nemzetközi filmrendezőtalálkozó
LÁTTUK MÉG
• Farkas András: A hentessegéd
• Harmat György: Riki-Tiki-Tévi
• Ardai Zoltán: Álomvilág
• Gáti Péter: Flór asszony és két férje
• Deli Bálint Attila: Hózuhatag
• Deli Bálint Attila: Klute
• Gáti Péter: Aranygyapjú
• Bikácsy Gergely: A wilkói kisasszonyok
• Szentistványi Rita: Telitalálat
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: A néző a képernyőn
• Nemes Nagy Ágnes: A folyt. köv. varázsa Kórház a város szélén
• Macskássy Kati: A rajzos trükkfilm szabadsága Utóhang Az animáció története című tévésorozathoz
KÖNYV
• Veress József: Klasszikusok öröksége Új szovjet filmkönyvekről

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Bacsó Péterrel

„Tiszta és balek hittel...”

Bársony Éva

 

Te rongyos élet címmel elkészült Bacsó Péter új filmje. A történet 1951-ben játszódik, főszereplője egy kitelepített operettszínésznő. A film forgatókönyvét Bacsó Péter írta, dramaturgja Szász Péter volt, az operatőr Andor Tamás. A főbb szerepeket Udvaros Dorottya, Bezerédy Zoltán, Szacsvay László, Kern András, Rubold Ödön, Lukács Margit, Turay Ida és Körmendi János játssza.

Kérem, foglalja össze, miről szól a film.

– A film egy színésznő története, egy kis énekes bretliszínésznőé, aki a történelemtől teljesen izoláltan éli a maga színházi intrikákkal, beugrásokkal, karriergondokkal tarkított kis életét. És hirtelen belehull a történelem legmélyebb bugyraiba. Tulajdonképpen véletlenül, mert ebben az időben ezek a véletlenek szükségszerűek voltak. S ez a történelemtől, világtól elszigetelt kis nőcske hirtelen szembesül az akkori valósággal, a különböző osztályok, rétegek, hatalmi erők harcával és arculatával.

Mindennek a háttere a kitelepítés. Hogy kerül egy operettszínésznő a kitelepítettek közé?

– Mint a filmben is elhangzik, egy gróf felesége volt, s az akkori adminisztráció nem vette figyelembe, hogy már régóta elvált. Persze, aki ismeri az akkori időket, tudja, hogy ennek olyan egyszerű oka is lehetett, hogy szükség volt a villára, az elegáns berendezéssel együtt. A főszereplőnek volt egyébként valóságos modellje. Déry Sárira gondolok, az akkori idők legszexisebb énekes színésznőjére, aki két évig vetkőzött óriási sikerrel az Új Isten Thébában című darabban. A férje gróf volt, őt kitelepítették. A sorsa tragikusabban végződött, mint a film hősnőjéé, mert egyszerű vakbélgyulladásban halt meg falun. A Te rongyos élet nem akart modellem története lenni. A valóságos mag az ötletet adta, hogy ezzel az ellentmondásos világgal foglalkozzam. Mindig erősen vonzódtam az éles ellentétekben rejlő lehetőségekhez. Itt adva volt az operettvilág és a kitelepítés, a kedves és érzelmes dalocskák felületessége és az emberi létnek a hallatlan mélysége között meglévő ellentét.

Ha jól tudóm, a kitelepítésről most először készült magyar film.

– Igen, tudomásom szerint film még nem foglalkozott ezzel. A korszak egyik legérthetetlenebb és legrosszízűbb rendelkezése volt a kitelepítés, amelynek szórásába nemcsak az arisztokrácia tagjai, a gyártulajdonosok s a rendszer más ellenségei kerültek, hanem volt ellenállók, demokratikus érzelmű polgárok, börtönbe zárt kommunisták családtagjai. Még művészek is olykor, véletlenül. A társadalomnak tehát hallatlanul széles rétegei kerültek ily módon egy platformra, s ezzel az adminisztratív intézkedéssel az akkori rendszernek sikerült az osztályharc művi kiélezésének koncepciójában egy olyan „népfrontot” létrehozni falun, ahol együvé került a parasztság s az arisztokrácia. Az a tény, hogy emberek ezreit önkényes módon kiszakították az otthonukból, még azokban is törést okozott, akik óriási hittel és lendülettel bíztak az új világban. Emlékszem, bennem valósággal sokkot váltott ki az, hogy egy ma rendkívül népszerű színészünket, még főiskolás korában, az utolsó év utolsó vizsgája előtt kitelepítették. Az apja miatt, akivel régóta nem is élt együtt.

Az utóbbi időben, különösen a tavalyi játék filmszemle után a szaksajtó erőteljesen adott hangot annak a véleménynek, hogy a magyar filmgyártásban divatcikk lett az ötvenes évek, de a mennyiség nem teremtette meg a minőség aranyfedezetét. Mi erről a véleménye most, hogy a sokáig elhallgatott, ám annál nagyobb sikerű A tanú, majd a kritikusok egy része által az imént említett ok miatt elmarasztalt Tegnapelőtt című filmje után ismét az ötvenes évek felé fordult?

– A lapok halálozási híreiből láthatja, hogy annak a nemzedéknek, amely az ötvenes évek korszakát tevékenyen átélte, tehát autentikusan tud róla beszélni, a sorai egyre ritkulnak. Úgy érzem, azok közé tartozom, akik teljességében élték át a kort, minden ellentmondásával együtt. Jómagam, mint NÉKOSZ-ista egyszerre voltam a korszak tevékeny és szenvedő hőse. Egyszerre ültem a kihallgató asztal mindkét oldalán. Meggyőződésem, hogy van még mit mondani erről a korszakról, amelyről nem én, hanem Sartre jelentette ki, hogy a század nagy regénye. Személyes véleményem, hogy a szocialista eszmék kompromittálása, a sztálinizmus ma is az egész világtörténelmet befolyásoló tényező és ma is állandóan előforduló jelenség e hibáknak, torzulásoknak az ismétlődése. Erről nem lehet eleget beszélni. Mi magyarok beszélünk róla. Döbbenetes élményem volt tavaly Belgrádban. A Tegnapelőtt című filmemet a fesztivál nyitó programjaként vetítették a 4–5000 nézőt befogadó Száva palotában. A kezdés után el akartam osonni a teremből, de egyszerre csak éreztem, hogy olyan fantasztikus feszültség támadt a teremben már az első képsorok után, hogy egyszerűen nem bírtam felállni. Negyedórás taps követte a filmet. Jugoszláviában reveláció a kérdés ilyen feltárása. A tanúval bejártam New Yorktól Párizsig az egész világot, tapasztalhattam, hogy mindenütt a felfedezés erejével hat, hogy ezekről a kérdésekről mi, magyarok beszélünk őszintén és nem – mondjuk – Costa-Gavras a Vallomás című filmjében.

De nem az a tény váltott ki ellenérzést, hogy beszélnek, illetve túl sokat beszélnek a filmek az ötvenes évekről, hanem az, hogy mint a Tegnapelőtt kritikai visszhangjában is elhangzott a kor rekvizitumainak felhasználása, sablonná merevítése, a sémák helyettesítik a feltáró lényeget. Tehát nem az ábrázolás ténye, hanem mélységének hiánya ébreszt kételyeket.

– Egyet tudok mondani: az ember a tehetségéhez és lehetőségéhez mérten mindig a lehető legjobban igyekszik megoldani a dolgát. Új filmemben, annak ellenére, hogy a korszaknak megvolt a maga ikonográfiája – és ezért bizonyos kérdésekben nem értek egyet Berend T. Ivánnal –, ezeket az akkor valóban jelenlevő kellékeket most tudatosan elhagytam. Mindössze egyetlen egyszer egy hatalmas vörös papírsárkány libeg lefelé az égből, Rákosi képmásával. Gyerekrajzként. Elhagytam tehát a külsődleges utalásokat s megpróbáltam néhány figurában a maga tragikus, tragikomikus mélységében beszélni e korszak reprezentánsairól. Említhetem például a tanító figuráját, akit Szacsvay László játszik. Flaubert-rel elmondhatom, hogy Bovaryné én vagyok. Ebben a figurában kicsit magamat akartam elmondani. A tiszta, naiv, odaadó hitnek a tragikusig feszített komikumát.

A filmben a tanító keveredik leggyakrabban bohózati szituációba. Az, hogy ez a figura ilyen csetlő-botlóra formálódott, értelmezhető-e úgy, hogy Bacsó Péter ma már mosolyognivalónak látja azt az egykori naiv hitet?

– Feltétlenül. Ez 1983-as film. A tanítónak már a szóhasználata is mosolyognivaló. Ilyeneket mond: az alépítményt kell rendbehozni, hogy a felépítmény rendbejöjjön. Elkötelezett, de vakhitű ember. Tudatosan akartam komikussá tenni. Olyan abszurd mozzanattal akár, hogy például feketére festi a kuláknak kikiáltott gazda házát. Aztán őt festik ezért pirosra a parasztok. Ő az, aki nagy igyekezettel segédkezik a begyűjtésnél, de beszorul a keze a galambdúcba. Aztán szavalja a néma parasztoknak, hogy „tudom, hogy ti engem szerettek”. Es ő az, aki beledarálódik a cséplőgépbe. Ez az alak az én legszemélyesebb önábrázolásom, önkritikám.

Nem tart tőle, hogy a „beledarálódás” látványa, abban a filmkörnyezetben nem az abszurditás, hanem az önkényes megoldás érzetét kelti majd?

– A halála nem véletlen. Várja a magasrangú vendégeket, figyeli a közeledő fekete autók sorát, lelkesen kiabál, de az elvtársak nem hozzá jönnek. Ahogy szemével követi a kocsisort, akkor esik bele a gépbe. A nevetségeset és groteszket akartam a horror-hatással betetőzni.

Tulajdonképpen miért ölte meg ezt a hősét?

– Úgy éreztem, ezzel a tiszta és balek hittel ebben a korszakban csak megdögleni lehet. Ennek a vakon idealista naivitásnak itt nincs helye.

Választott mottója volt tízegynéhány év előtt az idézet: Az emberiség nevetve búcsúzik a múltjától. Ez volt A tanú. A Tegnapelőttben ugyanehhez a múlthoz véres könnyekkel tér vissza. A Te rongyos élet hol ennek, hol annak a módszerét idézi. Hogy határozná meg filmje stílusát?

– Nem vagyok teoretikus típus a stílusmeghatározásokat illetően. Mint Molière úrhatnám polgára, aki megdöbbenve veszi tudomásul, hogy prózában beszél, én is mindig megdöbbenek, ha ezt vagy azt írják rólam. És tudomásul veszem. Én itt mindenképpen a téma kétpólusosságát, a zokogva nevetés és a horrortól sem mentes sírás ellenpontját akartam kihasználni. Tudatosan fordultam az erőteljesen eltérő hatásokhoz és itt hadd emlékeztessek Lindsay Anderson Britannia Gyógyintézetére. Amikor összevarrják a mesterséges embert, abban van horror, sci-fi, komédia, tragédia, s ha úgy tetszik, vérrel fröcsögő naturalizmus. És mégis... Nemrég láttam Anderson filmjét, s csak arra említem példának, hogy nem kizárt a filmművészetben a legkülönbözőbb stíluseszközök együttes alkalmazása.

Az együttes alkalmazásukat mondta. De az egymás mellettiségük zavarba hoz. Ha hol tisztán tragikus felhangú dráma, hol ugyancsak tisztán operettes hangulatú vígjáték, máskor bohózat, majd melodráma képei peregnek, az ember könnyen zavarba esik. Nem fél-e, hogy ez a film esetében bizonytalanná teszi a nézőt, hogy végül is mit lát?

– Határozott célom volt, hogy az egyik jeleneten sírjon a néző, a másikon nevessen. A tanítót megverik a parasztok – ez drámai. A rákövetkező jelenetben pedig kiderül, hogy ami elborítja, nem vér, hanem piros festék. Ez szándékom szerint groteszk, mélységesen torokszorító, de egyben komikus is. Egyébként azt hiszem, a film utolsó félóráját sikerült emocionálisán olyan erősre hangolnom, hogy a néző elfogadja ezt a stílust. Nyilvánvaló, sok bírálatot fogok kapni, hogy a film stilisztikailag nem egységes, de tudatosan vállaltam ezt az eklektikát. Az, hogy a burleszktől a horror-hatásokig az ellenpontozásos módszer hogyan működik majd, azt végeredményben a közönség fogja eldönteni.

A színésznőn és a tanítón kívül a harmadik főszereplő a járási rendőrkapitány. A film történetében ő képviseli a hatalmat. Alakjában létrejön az a groteszk hatás, amelynek eredményeként a hatalom képviselője gyanánt félelmetes és kiszámíthatatlan, emberi esendőségében viszont kisszerű, egyaránt ingerel szánalomra és nevetésre. Alakítója ismeretlen arc a filmvásznon...

– Bezerédy Zoltán a kaposvári színház tagja. Játékának magam is nagyon örülök. A szerepben ellenpontozással próbáltam megragadni azt a tényt, hogy milyen borzalmasan kettős dolog a hatalom, amikor az ember ott érzi a kezében. És hogy milyen különösen nehéz egy fiatal hatalom képviselőjének lenni. Zavattini mondta egyszer nekem, hogy a hatalom még a szeretkezésnél is jobb. Ennek a járási rendőrkapitánynak a jóillatú, pikáns előéletű, kilakoltatott pesti színésznő az álmai netovábbja. Szemében az osztályharc azt jelenti, hogy ezt a gusztusos kis nőt ne a kilakoltatott osztályellenség vigye az ágyába, hanem ő. Már első megjelenésekor igyekeztem ezt a groteszkséget exponálni, ezért tologatják minduntalan alatta a tehervagont, kíméletlennek szánt beszéde közben. Ugyanakkor szándékom volt érzékeltetni, hogy ez a hatalom bizonyos exhibicionizmussal is jár. Megtudjuk róla, hogy színész akart lenni, még duettet is énekel a főszereplőnővel. Mindezen közben pedig hallatlanul esendő figura s a hatalmával együtt végtelenül magányos, emberi gyengéi miatt kiszolgáltatott a kínos helyzeteknek.

A filmbeli kitelepítettek meglehetősen töretlen lelkiállapotban, jólöltözötten, a falusiaktól izolált társasági életet élnek, az etikett szerint még krumpliszedés közben is. Teadélutánjukra estélyi ruhát és ékszereket öltenek, a „planta-planta-műplanta” és a cukorhiány korszakában. Lehetséges volt ez 1951-ben?

– Ha jól megfigyelte, egy mállott vakolatú istállóban zajlik a jelenet. Semmi különlegesség nincs, szervizből teáznak. Szándékom szerint éppen a szituáció groteszkségét hangsúlyozza, hogy ezek az emberek az istállóba felveszik a legjobb ruhájukat és eljátsszak a nosztalgikus múltat. Rengeteg dokumentumanyagot olvastam a filmhez, s nyilvánvalóan kiderült, hogy ezek az emberek igyekeztek megtartani a kitelepítésben is a szokásaikat. A napi földtúrás, kapálás után felvették a gálaruhájukat, összejártak társasági életet élni. Nem tegeződtek össze és mindenki tartotta a maga méltóságát. Egymás között is elvárták a titulusokat. Ezek a szokások tartották bennük a lelket. Nem volt szándékom angyaloknak ábrázolni őket, csak azért, mert áldozatok voltak. Amikor közéjük megy egy zsidó gyáros, már úgy fogadják, hogy éreztetik vele, nem tartozik közéjük. Az sem véletlen, hogy a főszereplőnő is összeütközésbe kerül velük.

A filmben alig szerepel a falu, a tanítón kívül egyetlen helybelinek sincs egyéni arca vagy sorsa, alig látunk valamit a korszak paraszti életéből. Miért?

– Tudatosan hagytam ki a falunak, a falusi emberek életének a részletezését, mert úgy éreztem, nincs helye a történetben, mint aktív dramaturgiai erőnek. A koncepcióm az volt, hogy a falu ebben a történetben úgy van jelen, hogy kitartóan és némán figyel. Nem volt több a célom, mint hogy a falusiakat összeszorított szájjal figyelő emberek csoportjaként mutassam meg. Két erre utaló kiemelt jelenet szerepel a filmben. Az egyik a begyűjtés burleszkbe hajló képsora, a másik a cséplési jelenet. Ezek szándékom szerint nem a parasztság nyomorúságát, hanem néma ellenállását tükrözik. Mert úgy éreztem, hogy ebben a történetben a parasztság szerepe csak ez a néma szemlélés lehet.

Egy összeaszott narancs fontos szerepet kap a hősnő életében. Ez mire utal?

– A filmbeli tanító őriz egy narancsot. A valóságban az eset velem történt meg. Mint ifjú filmes, megbíztak az Ifjú szívvel forgatókönyvének megírásával. A filmet egyébként Keleti Márton rendezte. Aztán meghívtak egy titokzatos vetítésre. A bőrkabátos alakok között ott ült Rákosi, Révai és Farkas Mihály. Egyszercsak behoztak egy minden képzeletet felülmúló gyümölcskosarat, amilyet életemben nem láttam. Roskadásig meg volt rakva hatalmas szemű szőlővel, naranccsal, banánnal. Reszketve ültem, amikor egyszercsak Rákosi odaszólt: „Bacsó elvtárs, vegyen egy narancsot, fogyasszon!” Reszkettem, de vettem egy narancsot és zsebrevágtam. Odaadtam az akkori nagy szerelmemnek, de ő sem ette meg. Mint valami csodálatos emlékét a Rákosival való találkozásnak, úgy őriztük. A filmbeli tanító azt a Rákositól kapott narancsot úgy ajándékozza szerelme tárgyának, a színésznőnek, mint hitének szimbólumát. Szerettem volna ezzel érzékeltetni, hogy a lányt megérinti a tanítónak a hite. Az, hogy ez a fiú akar valamit csinálni. És ez a kis nőcske megérzi ennek az embernek a becsapottságát, de ráébred arra is, hogy éppen ez az ember nyitott előtte ablakot a többi kiszolgáltatottra.

A Te rongyos élet hősnőjét eleinte sodorják az események és a legkevésbé sem izgatják a nagy összefüggések. A film záróképében aztán éppen az ellenkezőjét teszi, mint aminek elérésére az egész történet folyamán áhítozott: nem akar fellépni. Bőrkabátos fogdmegek kényszerítik a színpadra. Milyen szándékkal vitte ezt a figurát ilyen messzire?

– Valóban az események viszik magukkal. Történetében egy emberi paradoxont szerettem volna megmutatni. A film elején olyannak ismerjük meg, mint aki gondolkodás nélkül hajlandó kegyeit áruba bocsátani az érvényesülése érdekében. Aztán ez a könnyű kis nő az erkölcsi ellenállásnak, az emberi összeszedettségnek és tartásnak eljut arra a végső pontjára, hogy nemet mond. Azaz vállalja a legrosszabbat is. Az a képsor, amikor a börtönben együtt van a Kern András által alakított rendezővel, szándékom szerint kulcsjelenet, fordulópont a jelleme fejlődésében. Látja és felfogja ennek a pondró karakternek a megsemmisültségét, gyávaságát és hirtelen megérti, hogy mi a mélypont. Ebben a jelenetben fogalmazódik meg benne, hogy inkább bármilyen vég, semmint a pondró-lét. Ezért száll szembe aztán a rendőrkapitánnyal is, egy burleszkre vett jelenetben. Elege van. Megpróbálja ezután a maga embersége szerint csinálni az életét. Ő, akinek nem voltak fenntartásai, végül fellázad. Szándékom szerint éppen ezzel az ellenállással képviseli a film pozitív tendenciáját. Azt is mondhatnám rá, hogy egy anti-Angi Vera. Angi Vera története arról beszélt, hogy egy jó anyagú ember hogyan korrumpálódik, esik szét, rohad meg bizonyos körülmények között. Én ennek az ellenkezőjét akartam megmutatni, azt, hogy a körülmények súlya alatt egy könnyű kis nőcskéből hogyan lesz ember, humánummal és önérzettel teli ember. Reményeim szerint az ő figurája azt is sugallja, hogy az úgynevezett kisembernek is van mindig legalább két választása, még a legkeményebb kényszerhelyzetben is. Igent vagy nemet mondani.

Igen. De a végén mégis elkezd énekelni...

– Valóban. Felhurcolják a színpadra és sír és ellenáll minden erejével. Aztán mégis énekelni kezd, amikor felhúzzák rá a függönyt. Ezt a végső képet érzem a film legellentmondásosabb s az igazságot legmélyebben kifejező jelenetének. Több változat született a befejezésre. Gondoltam rá, hogy nemet mond és elmegy. De éreztem, hogy ez nem igaz. Ezt egy romantikus hősnő teszi és ez nem jellemző a korra. A korra az volt a jellemző, hogy mindenki csinálta, amit rárótt a hivatása. Ez a kis színésznő kényszerből és fogcsikorgatva, a helyzet fonákságát átélve kezdi mégis énekelni a Csárdáskirálynőt. Kényszerből is, de a hivatás öröméből is.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/12 09-12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6561