KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/március
KRÓNIKA
• Bajomi Lázár Endre: Ki volt Jean Ferry?
• N. N.: George Cukor

• Ágh Attila: Egy halott arca Pergőtűz. Filmeposz a 2. magyar hadseregről
• Vígh Károly: Katasztrófa a Donnál Pergőtűz. A történész szemszögéből
• Tóth Pál Péter: Nemzdékek nőttek fel azóta... Pergőtűz. Egyetemisták beszélgetése Sára Sándor ötrészes filmjéről
• Almási Miklós: Határátmenetek Szerencsés Dániel
• Nemes Nagy Ágnes: Gyönyörű, keserű Noé bárkái
• Reményi József Tamás: Szűkített újratermelés Adj király katonát!
• Lajta Gábor: A magánharc esélyei A profi és az amatőr
• N. N.: Glauber Rocha filmjei és könyvei
FESZTIVÁL
• Zilahi Judit: Valami mást... New York
• Koltai Ágnes: Hétköznapi félelem Lipcse
LÁTTUK MÉG
• Kövesdi Rózsa: A kifacsart ember
• Varga András: Evilági Babilon
• Kapecz Zsuzsa: Karla házasságai
• Lajta Gábor: Hattyúk tava
• Ardai Zoltán: Egy kis napfény
• Gáti Péter: Istenke teremtményei
• Kulcsár Mária: Éjszakai boszorkányok
• Harmat György: Üldözők
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Film a televízióban Beszélgetés Somogyi Zoltánnal a film- és koprodukciós főosztály helyettes vezetőjével
• Szilágyi János: Stúdió ’mennyi? Beszélgetés Érdi Sándorral
KÖNYV
• Fáber András: Mítosz és dokumentum A fotóművészet története

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Pergőtűz. A történész szemszögéből

Katasztrófa a Donnál

Vígh Károly

 

Mondjuk el bevezetőként nemzeti történelmünk egyik legnagyobb katonai vereségének rövid krónikáját:

A 2. magyar hadsereget 1942 tavaszán és nyarán három ütemben szállították ki a frontra. A 200 ezer fős hadsereg 3 gyalogos hadtestből, 1 páncélos hadosztályból és 1 ezred erejű vegyes repülőalakulatból állt. A hadsereghez mintegy 50 ezer főnyi zsidó munkaszolgálatos egységek is járultak. Két munkaszolgálatos századot pedig munkásmozgalmi aktivistákból állítottak fel. Az első lépcsőben érkező, Orjol és Kurszk térségében kirakott III. hadtest azonnal az első vonalba került, és igen súlyos (15–20 százalékos) veszteségek árán, a német csapatokkal együtt harcolva küzdötte előre magát Voronyezs irányában a Donig. A második és a harmadik szállítási lépcsőben érkező csapatok ugyan harc nélkül, de több mint ezer kilométeres gyalogmenettől (!) elcsigázva érkeztek a Donhoz, hogy védőállásaikat kiépítsék. A folyó mentén több mint 200 kilométer hosszúságú frontszakasz védelmét látták el a magyarokkal. Tőlük északra német, délre olasz csapatok helyezkedtek el.

Már a magyar frontszakasznak Donig történő előre tolásakor, az 1942 augusztus–szeptemberi úgynevezett „hídfőcsatákban” a magyar csapatok 30 ezer főt vesztettek halottakban és sebesültekben, nem is szólva az anyagi pusztulásról. Volt olyan hadosztály, amely lövegállományának majdnem 40 százalékát elvesztette. A német hadvezetőség nem teljesítette ígéretét, hogy a frontra érkező 2. magyar hadsereget korszerű nehézfegyverekkel és tankelhárító ágyúkkal látja el. Az utánpótlás lőszerben és üzemanyagban éppúgy hiányos volt, mint élelmiszerben és ruházatban. A kimerült katonák leváltására, a súlyos veszteségeket szenvedett csapatok kivonására nem került sor.

A magyar vezetés már baljóslatú előjelnek tekinthette volna a szovjet csapatok hatalmas erejű ellentámadását a nagy Don-kanyarban 1942 novemberétől, amely a sztálingrádi német csapatok körülzárását és megsemmisítését eredményezte. És 1943. január 12-én, illetve 14-én elérte a végzet a magyar hadsereget is, amikor az urivi és scsucsjei hídfőkből kiinduló nagyerejű szovjet támadás két helyen áttörte a magyar arcvonalat, és a szétszakított magyar haderőt megsemmisítette. Mindez úgy vált lehetségessé, hogy a német hadvezetés ahelyett, hogy a magyar csapatok segítségére sietett volna, éppen ellenkezőleg, kivonta a térségből a páncélos Cramer-hadtestet és a német visszavonulást a számbeli és fegyverzetbeli túlerővel szemben a magyar csapatok fedezték. A 2. magyar hadsereg ebben a küzdelemben 1943. január 12. és február 9. között a Don-kanyarban megsemmisült. A 200 ezer fős hadseregből 40 ezer meghalt, 70 ezer pedig megsebesült vagy fogságba esett. És még akkor nem szóltunk az 50 ezer főnyi munkaszolgálatos csapatok pusztulásáról.

 

*

 

Nemeskürty István elévülhetetlen érdeme, hogy a Requiem egy hadseregért megírásával 1972-ben a közvélemény figyelmét felhívta az annak idején elmaradt nemzeti gyászra és a 2. magyar hadsereg doni katasztrófájának igazi okaira. Úgy látszik azonban, hogy ez a nagy sikert aratott kései sirató nem vert elég nagy hullámokat és nem rázta fel eléggé a nemzeti lelkiismeretet a százezernyi magyar halottért. A második világháborút szinte gyermekkorban átélt művész és író – Sára Sándor és Csoóri Sándor – szólaltatták meg újból a „requiem” gyászhangjait, hogy most már az egész ország felfigyelhessen arra: mi történt a Don-kanyarban 1943 januárjában-februárjában és a katasztrófát megelőzően. Sára Sándort, a film rendezőjét e nagyszabású dokumentumfilm elkészítésére Nemeskürty könyvének olvasásélménye és saját falujának, a Pest megyei Túrának férjüket sirató voronyezsi özvegyei ösztönözték. A történeti irodalom gondos áttanulmányozása után felkutatta a katasztrófa túlélőit és őszinte vallomásra bírta őket saját szerepükről, valamint a 2. magyar hadsereg pusztulásáról. Sárának olyan segítőtársai akadtak ebben a munkájában, mint Csoóri Sándor, aki nemcsak hogy elkísérte néhány vidéki útjára barátját, hanem a kései tanúvallomások hatására megírta A magyar apokalipszis című, döbbenetes erejű történelmi esszéjét a doni magyar katasztrófáról.

Csoóri ebben a jelentős és nagy visszhangot kiváltó művében úgy láttatja velünk a magyar hadsereg doni tragédiáját, hogy olvasása közben rádöbbenhetünk arra: miként szorult a magyar nép a történelem perifériájára a huszadik században. Történetfilozófiai mélységben tárja fel a Don-kanyarhoz vezető utat és azt is, ami az apokalipszist követte. Beszél nekünk a közös gyász elmaradt katarzisáról, arról, hogy még a magyar progresszió élcsapata sem tudta – és így nem mondhatta el – Szárszón 1943 nyarán, mi történt a 2. magyar hadsereggel fél évvel korábban a kegyetlen januári télben az orosz hómezőkön.

Sára Sándor monumentális filmalkotása, a Pergőtűz, nemcsak képi nyelvre fordítja Csoóri magyar apokalipszisát, hanem a mintegy 120 koronatanúval el is mondatja a katasztrófa óráit és napjait. A „szereplőket” tekintve úgy is mondhatnánk, hogy a filmóriás: történelem felül- és alulnézetben.

Sára felismerte, hogy szinte az utolsó pillanatban ragadja meg a történelmi lehetőséget, amikor Voronyezs túlélőit még megvallathatja. A filmdráma „szereplői” valóban utat engedtek a negyven év óta elfojtott lávának, hogy kibeszéljék magukból az átélt iszonyatot. Gondoljuk csak el: a doni hadsereg túlélőinek, akik szinte egy életen át a lelkükben és a testükön hordozták a kegyetlen háború emlékeit, hallgatniuk kellett az átélt szörnyűségekről, mert a háború végéig tilos volt erről beszélni, és némák maradtak a béke évtizedeiben is, mivel egy fasiszta háború gyászvitézeinek tekintették őket. S a százezernyi férfit gyászoló özvegyek, árvák, szülők is hallgattak, mert az ország 40 éven át nem volt kíváncsi a fájdalmaikra.

Holott már Nemeskürty István is megírta Requiemjében, hogy ezeket a halottakat végre egyszer már el kell siratni, mert zömében áldozatok voltak. Sára filmje méltó emléket állít a keleti fronton, náci háborús célokért elpusztult magyar áldozatoknak.

 

*

 

A filmben a történelmet „felülnézetben” négy ezredes képviseli. Közülük a nemrég elhunyt Kádár Gyula, a magyar vezérkar akkori főnöke, Szombathelyi Ferenc vezérezredes mellett teljesített szolgálatot, Kéri Kálmán pedig Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter szárnysegéde volt. A doni harcokban vett részt mint ezredparancsnok az azóta szintén elhunyt Rumy Lajos, valamint Lajtos Árpád, aki a hadműveleti osztály élén állt. E néhány ezredes vallomásából számos, döntő fontosságú közlést hallhatunk a katasztrófa előzményeire és lefolyására vonatkozólag. Amikor 1942 januárjában Ribbentrop német külügyminiszter Budapesten járt és újabb magyar erők bevetését követelte – a tönkrement gyorshadtest után –, „elfelejtették” tisztázni, hogy a 200 ezer fős hadsereg milyen fegyvernemekből álljon. Hiába kérte utólag Nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter a Hitlernél tett látogatása alkalmával a hadsereg korszerűsítését – hivatkozva a román haderőnek ezen a téren nyújtott német segítségére –, csak ígéreteket kapott a führertől. Utólag az is kiderült, hogy ennek az eleve halálra ítélt hadseregnek a parancsnoka, Jány Gusztáv vezérezredes – látva a 2. magyar hadsereg alkalmatlanságát a Don-menti hadviselésre – a nála inspiciáló Nagy Vilmos honvédelmi miniszter útján a felváltását kérte Horthytól. A kormányzó azonban határozottan elutasította Jány kérelmét, mint ahogy Nagy Vilmosnak a doni hadsereg megerősítésére vonatkozó kérelmét is. Mindebből már akkor, 1942 őszén nyilvánvalóvá válhatott a bennfentesek előtt, hogy a politikai vezetés a 2. magyar hadsereget áldozati báránynak szánja a keleti háborúban. Horthyék abban reménykedtek, hogy a bolsevizmus elleni „kereszteshadjáratban” nyújtott véráldozaton túlmenően a III. Birodalom már nem követel Magyarországtól újabb katonai erőfeszítéseket. A kormányzó és vezető körei – Bárdossy éppúgy, mint Kállay miniszterelnök – súlyosan tévedtek. És Horthyt még az sem józanította ki ebből az ábrándból, amikor saját fia, Horthy István kormányzóhelyettes is a keleti háború áldozatait szaporította.

A film sok történelmi részletkérdést tisztáz, és legendákat is szétoszlat. Ilyen legendával magyarázták Horthy István repülőszerencsétlenségét is. Nem csupán Kádár Gyula és Kéri Kálmán ezredesek mondják el hitelesen a lezuhanás körülményeit, hanem a közvetlen koronatanú, Nemeslaki Zoltán pilóta is, aki a kormányzóhelyettes gépével egyidőben szállt fel és közelről látta a szerencsétlenséget. Tőle tudjuk meg, hogy sem ittasság, sem német merénylet nem játszhatott közre a halálban, hanem a katasztrófa oka, hogy Horthy István túl élesen vette be a kanyart gépével, amely megbillent és egy horhosba fúródva felrobbant.

A filmnek nincsenek főszereplői és epizodistái, mert valamennyien főszereplővé válnak, akik csak megszólalnak. Mindenkinek van számos egyedi, másokéval nem azonos emléke és mindebből mozaikszerűen áll össze ez a monumentális dokumentumfilm. Sára Sándor még arra is gondolt, hogy a 2. hadsereg túlélőiből arányosan válassza ki az emlékezőket. A három doni hadtestből (3., 4., 7.) válogatva kapnak szót tisztek, közkatonák és munkaszolgálatosok egyaránt. És mint valami balladában: elpanaszolják kitörölhetetlen bánatukat a férjüket elvesztett özvegyek.

Az „epizodisták” közül néhányan nem csupán naplót vezettek és feljegyzéseiket megőrizve villantanak fel részleteket e dokumentumokból, hanem többen nyomtatásban is megjelentették háborús élményeiket. Azért is hangzik oly ismerősen, amit Boldizsár Iván vagy Sallai Elemér és Fazekas György mondanak.

Az előzményekre visszanyúlva, Boldizsár Iván és a haditudósító Gallyas Ferenc tanár mondják el, hogy a revíziós szellemű nevelésnek szinte az egész nemzetet átfogó hatását a trianoni igazságtalanság fájdalma magyarázza. Éppen ezért az ország közvéleménye egészen az „orosz” háborúig lényegében együtt ment a politikai vezetéssel. A keleti háború azonban egyre inkább szembe állította a néptömegeket a hatalommal. Az egykorú filmhíradóból is láthatjuk – amit az özvegyek és a túlélők 40 év után elmondanak –, hogy milyen szívszorítóan búcsúztak a 2. magyar hadsereg katonái szeretteiktől.

Tisztek, honvédek, munkaszolgálatosok szavaiból a mozinéző kellően érzékelheti: milyen döbbenet foghatta el a Radnóti által olyan klasszikus módon megírt „erőltetett menet” katonáit, amikor egyes alakulatai 42 napig tartó gyalogmenetben, már a háború poklát is átélve, jutottak ki a Don-kanyarhoz. Éppen ezért szinte felüdülésszámba megy, amikor még a nagy harcok előtt az ukrán falvakba települt magyar honvédek barátkozásairól hallunk szép, emberi megnyilatkozásokat. Talán a legmegkapóbb emlékezést Gellért Sándor önkéntes, egy Szilágy megyei néptanító ajkáról hallhatjuk, amint szinte „nyomdakész” szófűzéssel elmondja sírigtartó, szép románcát egy ukrán tanítónővel, aki még ráadásul partizánnő is volt.

Felkavaró erejű a zsidó munkaszolgálatosok emlékezése, akik közül csak kevés túlélő akadt. Számukra még a front felé vonulás is csak kínt és pusztulást jelentett. Amikor például a hadsereg lóállománya néhány hónap alatt elpusztult, a szekereket egy pár ló helyett hat munkaszolgálatosnak kellett húznia. Ugyancsak ők építették a Donnál az állásokat, eszkábálták össze a spanyol lovasokat, és vitték ki a „terepre”, a frontvonalba. Rájuk különösen érvényesnek bizonyult az állatorvos szakszerű magyarázata az elégtelen táplálkozás következményeiről, ami az embereknél is az úgynevezett eléhezést jelentette.

A frontvonalban – még a nagy csend idején – 1942 karácsonyán egymásnak feltett kérdést ismétlik meg az emlékezők: „mit keresünk mi, magyarok itt a Donnál?” Különösen olyan körülmények között, amelyekről Sigmond Olivér zászlós beszél. Századának élén az urivi hídfőbe parancsolták megfelelő téli felszerelés nélkül. A lőszerutánpótlás elmaradt, hetenként csak egy (!) lövést adhattak le lőfegyverenként. Megfelelő bakancsuk sem volt és a századnak mindössze 36 darab bekecset küldtek. Ilyen előzmények után érkezett el 1943. január 12., amikor az urivi hídfőben – majd másutt is – elindult a pokol. Ezred- és századparancsnoktól közkatonáig és a zsidó munkaszolgálatosokig sorra mondják el – a felidézett emlékek hatására – feldúlt lelkiállapotban, hogy mi történt a Don-kanyarban a végzetes napon. Félórás pergőtűz után összpontosított támadás zúdult a hídfőre, a Vörös Hadsereg csapatai átkeltek a Donon és a magyar erők balszárnyát áttörve, lerohanták a magyar állásokat. Teljessé vált a pánik, mert a rosszul felszerelt, kis létszámú magyar alakulatok nem tudtak ellenállni a fölényben levő szovjet csapatoknak. Jány Gusztáv és Kovács Gyula vezérkari főnök ekkor adták ki a hírhedt parancsot, hogy aki hátrál és elhagyja állását, fegyverzetét, az felkoncolandó. Befagyott a gépfegyverük, lőszer sem volt elég. Ott álltak az orosz hómezőkön a szörnyű hidegben, kivetve állásaikból, mindenféle ellátmány nélkül, szétszórva, félig vagy egészen megfagyva. Nem csoda, ha a túlélőktől sorra elhangzott: „ottfelejtettek bennünket”. És a szinte színültig tele raktárakat felső parancsra felégették... Jány parancsát – ami egyben Horthy és a németek parancsa volt! –, hogy „az utolsó töltényig, az utolsó emberig kitartani a Donnál”, ez a megtizedelt, szétvert, demoralizált 2. hadsereg természetesen nem tudta végrehajtani. Még így is szinte a testével fedezte a német Cramer-hadtest visszavonulását, akiktől csak „disznókutyázást” kapott, amikor a gyalogosan tántorgó magyar seregfoszlányok között páncélozott járműveikkel és autón igyekeztek elhagyni a Dont. Jány had-parancsa szerint azonban ez a 2. magyar hadsereg „elvesztette becsületét”.

A rendező az egész filmdrámának a nézőre gyakorolt hatását csak felfokozza a magyar, német és szovjet filmhíradók kitűnő alkalmazásával, bevágásával, mert szembesíti a híradóképeket a doni dráma túlélőinek döbbenetes hatású vallomásaival.

Sára Sándor dokumentumfilmje, a Pergőtűz – csak ismételni tudom – méltó emléket állít a 2. magyar hadsereg áldozatainak és túlélőinek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/03 08-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6637