Filmgyártásunk koprudukciós vállalkozásairólEsélylatolgatásGreskovits Béla
A filmgazdaság világába tett riportútra invitáljuk olvasóinkat. Egy vállalkozás sikerének és kudarcának esélyeit mérlegelő, a ráfordításokat és a várható hozamokat egybevető, kalkulatív együttgondolkodásra. Esélylatolgatásra, melynek tárgyköre filmgyártásunk megélénkült koprodukciós orientációja.
A film nem csupán művészi tényként, hanem gazdasági jelenségként is bonyolult világ. A „vonal feletti” és „vonal alatti” költségek, gyártói és forgalmazói jogok, eltérő intézményi érdekek, részesedési szabályok kusza sűrűjében könnyen eltévedhet a járatlan érdeklődő. Ezt elkerülendő, tapasztalt idegenvezetőkre bízzuk magunkat: a filmszakma vezető személyiségeivel beszélgettünk. Sokakat kértünk véleménynyilvánításra és arra, hogy segítsék eligazodásunkat a koprodukció problémáiban. Köszönet illeti a készséges közreműködésért Dósai Istvánt, a HUNGAROFILM vezérigazgatóját, Föld Ottót, a MAFILM vezérigazgatóját, Kézdi-Kovács Zsolt filmrendezőt, a MAFILM rendezői osztályának vezetőjét és Köllő Miklóst, a Hunnia Filmstúdió vezetőjét. Mások, sajnos, túl korainak tartották az időpontot elemző megnyilatkozásra.
Valóban, a mi szempontunkból érdekes filmtípusból e riport elkészültéig mindössze egyetlenegy filmet láthatott a magyar mozinéző: Simó Sándor amerikai–NSZK koprodukcióban készült Viaduktját, ám a külföldi fogadtatás tekintetében még e filmről sem rendelkezhetünk információkkal. Épp hogy csak elkészült Gábor Pál amerikai részvétellel gyártott Hosszú vágtája, s még korábbi fázisban tart Rózsa János Boszorkányszombatja. Néhány rendezőnk: többek között Makk Károly, Sándor Pál, Szabó István és Zsombolyai János többé vagy kevésbé előrehaladott tárgyalásokat folytat nyugati – részben amerikai – partnerekkel közös filmkészítés lehetőségéről.
Az értékelő számvetést így mi is elsietettnek tartanánk. Ám az előzetes kalkulációnak, a magyar film előtt nyíló lehetőségek és a vállalt kockázat összevetésének épp most van itt az ideje. E mérlegelés elengedhetetlen indítófeltétele minden üzleti vállalkozásnak. Márpedig az új, nagyrészt amerikai–magyar koprodukció – lényeges ismérveit tekintve – üzleti vállalkozás. Mivel pedig nem csupán a magyar film sorsa közügyünk, hanem a vállalkozás kockázati tőkéjének magyar hányada, az állami dotáció is „közpénz”, mindenképpen szerencsésnek tartjuk, ha e kalkuláció nyilvánosságot kap. Érdeklődésben nincs hiány, ezt a filmszakmának a Stúdió ‘83 egyik adásában szerepelt képviselőihez intézett közönségkérdések is tanúsítják.
Koprodukció mindig is volt...
Az előzetes mérlegelés alapossága megköveteli, hogy vállalkozói döntésünket a hasonló, múltbeli döntések tapasztalatainak tükrében is szemügyre vegyük. Föld Ottó mondja:
– Szeretünk túlozni, túlságosan elébemenni az eseményeknek. Most, hogy nagyobb a koprodukciós mozgás, mint a korábbi években volt, azt hisszük, hogy valami rendkívüli előtt állunk, valami fordulat történt. Nem erről van szó. A koprodukció a filmnek és a tévének egy lehetséges produceri formája, amit az egész világon mindenki gyakorol, s amely a magyar film és a magyar tévé számára sem újdonság. Tehát az a fajta riadalom, ami most a koprodukció körül kezd kialakulni, szerintem teljesen indokolatlan. Egy folyamat fokozatos kiteljesedéséről van szó. A magam részéről én először a koprodukciónak és együttműködésnek egy általam nagyon fontosnak tartott formájáról beszélnék: a szocialista országokkal való együttműködésről. Vegyünk néhány példát! Ma már megszokott, hogy magyar filmekben szerepet kapnak és kitűnő alakításokat nyújtanak más szocialista országok színészei.
Kezdetben azt hittük, hogy – álljon meg a menet! – itt most valami bűnös dolog történik, mert nem fognak szóhoz jutni a magyar színészek. Elmúlt a hűhó! Nemcsak a közönség, a szakma és a nemzetközi filmvilág elismerése jött meg, hanem még a magyar filmkritikusok is most már második alkalommal adnak díjat más szocialista országból származó színésznek. Hasonló módon nagyon gyakori, hogy magyar filmet más szocialista országban forgatnak, és a fordítottja is. Fontos lenne megteremteni annak lehetőségét, hogy ez az együttműködés folyamatosabb legyen, hogy össz-irodalmi kincsünk adaptációira, vendégrendezők meghívására is kiterjedjen. Ami a nyugati koprodukciókat illeti, azok készítése is az együttműködés terjedő folyamatának része.
Míg Föld Ottó visszatekintése elsősorban a folyamatosság elemét hangsúlyozza, Köllő Miklós szavaiból arra is fény derül, hogy a kétségtelen kontinuitáson belül mi adja egyes jelenlegi koprodukciók újszerűségét:
– Az első nyugati, elsősorban francia–magyar koprodukciók a hidegháborús időszak után lassanként felmelegedő Európa klímájában születtek. E korszak első termékei a Fekete szem éjszakája, a francia rendezésű Germinal, s az enyhülés kísérőjelenségeként bukkantak fel francia színészek, például Jancsó Miklós, Kovács András és Mészáros Márta filmjeiben. Ezeknek az együttműködési formáknak a kereteit kulturális egyezmények adták, a közös vállalkozást magyar részről nem vezérelték üzleti szempontok. Ezek a későbbiekben sem domináltak. A régebbi koprodukciók nem szignifikáns tények az újszerű – elsősorban az amerikai részvételű – közös tevékenység lehetőségeinek megítélésében, mert az utóbbiak – üzleti vállalkozások.
Dósai István megítélésében egyes korábbi koprodukciók tapasztalatai mégis fontos adalékokat szolgáltathatnak a mostani fejleményekkel való számvetéshez is:
– Tény, hogy mindig is voltak koprodukciók. Nem önmagában a koprodukció tényén múlt, hogy több volt közöttük a sikertelen, mint a sikeres. Korábbi, magyar filmjeihez képest nem lehet például különösebben sikeresnek nevezni Mészáros Márta két francia koprodukcióját, az Örökséget és az Annát, sem anyagi, sem művészi értelemben.
Azt hiszem, mind a két esetben abból adódott a fiaskó, hogy a két koprodukció elébement egy elképzelt külföldi, elsősorban francia közönség elvárásainak, és nem nyújtotta itthoni életviszonyainkról azokat a művészi információkat, amelyek egyébként a magyar filmek nyugati sikerének fő tényezői. Mészáros Márta e filmjei ezzel lehetséges fő vonzerejüket veszítették el. Hiába szerepelt egyikükben olyan világsztár, mint Isabelle Huppert. E filmekben nyilvánvalóan megmutatkozott a koprodukció egyik fő veszélye, a magyar jelleg elveszítése. Ugyanakkor készültek sikeres koprodukciók is, például Gyöngyössy Imrének és Kabay Barnának az egyik NSZK tévétársaság közreműködésével született Két elhatározása, ez gyönyörű film volt és nagyon sikeres is. Egyébként azért is, mert az is arról szólt, hogyan él ma egy öregasszony Magyarországon. Most az adja néhány magyar koprodukció új vonását, hogy esetükben amerikai részvételről, amerikai üzleti vállalkozásról beszélhetünk.
Egy-két producer úgy gondolja...
Üzleti vállalkozásról van szó tehát – legalábbis amerikai részről, bizonyosan. Vállalkozói gondolatmenetünkhöz híven próbáljunk most informálódni amerikai partnereink személyéről, vállalkozásaik anyagi hátteréről, céljaikról. Föld Ottó szerint:
– Nem arról van szó, hogy az amerikai producerek megostromolták a magyar filmgyártást, hanem egy-két amerikai producer úgy gondolja, hogy kedvező pillanatban fektet be a magyar filmbe. Most, hogy az utóbbi években a magyar film Európán kívül valamelyest Amerikában is jelen van, és ezt a jelenlétet nem csupán az Oscar-díj fémjelzi, hanem korábban az Angi Vera és A tanú, most pedig a Megáll az idő fogadtatása is, úgy tűnik, hogy az amerikai közönségnek van valamifajta érzéke a magyar filmekhez. Ezt a lehetőséget nem szabad elszalasztani.
A koprodukciós filmekhez szükséges összegeket bankok és forgalmazók adják össze. Néhány egyéb tényező mellett a rendező az a garancia, amellyel a producer saját film-ötletének hitelét növelheti. Természetesen nem jelent elégséges garanciát egy olyan magyar rendező, akinek hírnevét nem öregbíti filmjeinek anyagi sikere. Ezért is van az, hogy az igazi nagy amerikai filmvállalatok nem keresnek meg minket e pillanatban. A kis tőkeerejű producerek is egyelőre inkább olyan filmeket akarnak a magyarokkal készíteni, amelyek kisebb rizikót jelentenek számukra. Az ő kalkulációjuk körülbelül az, hogy ha a filmet sikerül tévében és kábeltévében elhelyezni, és ne adj’ Isten nem lesz mozisiker, mégis a pénzüknél legyenek.
Amerikai partnereink számára a magyar filmek és filmrendezők újabb keletű amerikai- és fesztiválsikerei részben garantálják tehát, hogy befektetéseik valamelyes anyagi sikerével kalkulálhassanak. Hangsúlyozzuk: csupáncsak részben! A vállalkozó költségekben is gondolkodik, hisz a film anyagi sikere csak a költségekhez mérten értelmezhető. Köllő Miklós említi:
– A film elkészítésének költségei nagy vonalakban két típusba sorolhatók: az úgynevezett vonal feletti és vonal alatti költségekről beszélhetünk. A vonal feletti megjelölés a forgatókönyv, a színész-gázsi, a rendezői, operatőri gázsi, a zene előteremtésével kapcsolatos, valamint a biztosítással és a propagandával összefüggésben felmerülő költségekre vonatkozik. Vonal alatti költség minden olyan ráfordítás, amely a felsoroltakon kívül a film elkészültéhez szükséges: tehát a forgatással és a gyártással kapcsolatban felmerülő költségek. A koprodukcióban a külföldi partner általában a vonal feletti költségeket fedezi, a vonal alatti költségeket pedig zömmel a magyar fél, a stúdió viseli. Így az amerikai partnerre jóval kisebb költség hárul, mintha odahaza forgattatna és gyártana filmet.
Hogy az amerikai producerek még a szolid anyagi sikert is csupán amerikai viszonylatban csekély befektetéseikhez képest kalkulálják, azt Dósai István példája is megerősíti:
– Vegyük például a Hosszú vágtát! A Hosszú vágta című filmben az amerikai producer befektetése a következőképpen oszlik meg: a legnagyobb tétel a John Savage nevű, tényleg első osztályú színész szerződtetése. Érte fizetett 500 ezer dollárt. Szerződtetett még egy gyermekszínészt körülbelül 200 ezer dollárért. Kifizette a forgatókönyvet, kifizette a nyersanyagot, fizetett a magyar rendezőnek, operatőrnek, volt néhány nap helyszíni forgatás Amerikában. Ha ezt összeadjuk, semmiképpen nem haladja meg a másfél millió dollárt. Ugyanezt a filmet az USA-ban ennyiért nem lehet előállítani. Az ő érdekeltségük evidens.
Mielőtt tehát – még mindig partnerünk motiváltságát mérlegelve – tovább gondolkodnánk, le kell szögezzük: jóllehet a magyar rendezők örvendetesen javuló külföldi reputációja nyilván szerepet játszik az amerikai producerek megnövekedett vállalkozó kedvében, mégis helytelen lenne, ha a koprodukciókat egyszerűen a magyar filmművészet előtt tett elismerő főhajtásként értelmeznénk. Filmgyártásunkat végső soron filmművészeink tehetsége mellett – prózaibb feltételek teszik „koprodukció-képessé”: a viszonylag alacsony árszínvonalunkat figyelembe véve még a relatíve csekély mértékű állami dotációból is fedezhető gyártási és forgatási költségek, alacsony szakmai bérek és színész-gázsik, olcsó szállodai, közlekedési és transzport-díjak.
Nehéz olyan filmet találni, amelyik két úrnak a szolgája...
Ismerkedjünk meg most azokkal a további biztosítékokkal, amelyek – immáron maguknak az elkészítendő filmeknek a sajátos minőségjegyeiként – azt valószínűsítik az amerikai producer számára, hogy a vállalkozás tulajdonképpeni tárgya, a film-áru értékesíthető lesz. Minthogy az értékesítés terepe az amerikai filmpiac, a filmáru ezen piac sajátos igényeinek, standardjainak kell hogy megfeleljen. A magyar félnek többé-kevésbé adottságokként kell számolnia e feltételekkel, adottságokként, amelyeknek figyelembevétele híján nem jön létre az üzlet. E biztosítékokról Föld Ottó ezt mondja:
– Olyan témát keresünk közösen, amely könnyebben emészthető, tehát nyilvánvaló: az igazi, komoly társadalmi mondanivalóval rendelkező filmjeink kevesebb amerikai producer-ösztönzést kapnak.
A téma részletezett, pontos forgatókönyvben kell hogy testet öltsön. Nem utolsósorban a gazdasági kalkulálhatóság igénye miatt olyanfajta forgatókönyvnek kell megszületnie, amelyik pontosan tartalmazza a filmet, s amelyben ízléseknek és ideológiáknak, pénzügyi szempontoknak és amerikai közönségigényeknek, amerikai tévés igényeknek kell találkoznia a mi ideológiánkkal és a mi igényünkkel. Nem könnyű dolog. De ezt a könyvet meg kell írni, és ez a könyv akkor szentírás, itt nem rögtönözhet a rendező. A forgatókönyvírást aztán a producer általában – több okból – külföldi szakemberre bízza, már csak amiatt is, hogy a végleges nyelv, a dialógusok az amerikai néző fülének megfelelően készülhessenek el.
A magyar filmrendező nem mondhatja azt sem: ezt a filmet ennek és ennek a színésznek képzeltem el. Mivel a producer legnagyobb rizikója magának a sztárnak a lekötése, csak akkor köt vele szerződést, amikor már egészen biztos a dolog, tehát az utolsó pillanatban. Ezért az utolsó pillanatig változnak a nevek. A nevek változnak, mert körülbelül azonos gázsijú, azonos képességű sztárok neve cserélődik az utolsó pillanatokban, akik persze nem biztos, hogy egyformán alkalmasak az adott szerepre. Ezzel is szembe kell nézni. Szembe kell nézni azzal is, hogy az első találkozás legtöbbször a forgatás előtti utolsó percekben zajlik rendező és színész között, mindenfajta előzetes kontaktus nélkül. Ezért nagyon híres sztárok gyakran formájukon alul futottak magyar koprodukciókban. Elkapkodott volt a „nászéjszaka”, nem voltak meg a feltételek. Ezeknek a forgatásoknak a légköre egyébként is feszültebb, idegesebb, gyártási szempontból a legdöntőbb tényező tulajdonképpen az, hány napra szerződtették a sztárt. A határidőt feltétlenül be kell tartani. Az egész forgatás voltaképp erre koncentrálódik.
E feltételek csak megerősítik: két, merőben eltérő természetű, szerveződésű, különböző alapelvek szerint működő filmszakma csöppet sem súrlódásmentes találkozásáról van szó az amerikai–magyar koprodukcióban. Ha egy pillanatra szakítanánk a vállalkozói megközelítéssel, és általánosabb nézőpontból mérlegelnénk az esélyeket, okvetlenül szembe kellene néznünk azzal a lehetőséggel, hogy partnereink gazdasági szempontból tökéletesen érthető kockázatmérséklő törekvései egyben a közös filmek művészi eredetiségét veszélyeztető kockázati tényezőkként is hathatnak, s e kockázatot a magyar filmművészet egésze viseli.
Képtelenség paritást elérni
A film-áru értékesülésének fontos fázisa a forgalmazás. A koprodukciós filmeket többnyire az amerikai fél tőkés partnerei értékesítik. Hogy e filmek majdani bevételéből mennyi áramlik a magyar félhez, az előzetes megállapodások függvénye. Dósai István fejtegetése arra figyelmeztet bennünket, hogy a tárgyalások során az amerikai vállalkozó többnyire az erősebb pozíciójából alkudozhat magyar üzlettársaival:
– Nagy feszültségforrás, főleg az amerikai koprodukcióknál, hogy a partnerek természetesen befektetésük arányában részesülnek a közös bevételekből. Igen ám, de amivel az amerikai partner részt vesz a filmben, az Amerikában nagyon drága. Például egy színész szerződtetése 500 ezer és egymillió dollár között van. Miután Magyarországon a filmgyártás viszonylag nagyon olcsó, a film teljes gyártási költsége sem tesz ki annyit, mint egy amerikai színész gázsija. Ez még az egyébként nagyon drága Hosszú vágta esetében is így van. Képtelenség paritást elérni. Így mi a filmek külföldi bevételéből csak nagyon kis arányban részesülhetünk. A mi részesedésünk anyagilag minoritásossá válik, mivel az ő szolgáltatásaikat amerikai szinten számoljuk el, a mi szolgáltatásainkat pedig magyar szinten. Ha mi azt mondanánk, legyen egy amerikai színész annyi a költségvetésben, mint egy magyar színész, tehát ne 500 ezer dollár, hanem 50 ezer forint, vagy a magyar gyártási költségeket amerikai árakon akarnánk elszámolni, az üzlet partnereink számára elveszítené értelmét. Így viszont minoritásba kerülünk. Persze, ez nem zárja ki azt, hogy ha egy film nagyon jól sikerül, abból nagy bevétel legyen, sokkal jelentősebb, mint bármelyik átlagos magyar filmből. Mi a magunk részéről igyekszünk mind a film gyártására, mind a majdani forgalmazásra nézve a legkedvezőbb feltételeket elérni. Különösen arra kell ügyelnünk, hogy a film gyártásához minden jogi és pénzügyi feltétel biztosítva legyen, és hogy a forgalmazásból minél nagyobb bevételt kapjunk. Ez nem mindig megy könnyen. Attól nem ijedünk meg, ha az amerikai producer tárgyalás közben felugrál és azonnali elutazásával fenyegetőzik, ebben van némi gyakorlatunk, de gyakran két tűz közé szorulunk.
Nagyjából-egészében magunk előtt láthatjuk mostanra a koprodukció anatómiáját az amerikai fél nézőpontjából. Partnereink számára a magyar rendezők eddigi sikerei, a szükséges befektetés viszonylag alacsony költsége, a majdani bevételekből való részesedés nagyon kedvező feltételei jelentik vállalkozásuk fő telepítő tényezőit. Az ügylet lebonyolításával kapcsolatos elképzeléseiket a kockázat kerülése, a kis befektetésre kalkulált kis haszon, a maximális biztonságra törekvés rövid távú szempontjai jellemzik. E rövid távú – kisvállalkozókra általában is jellemző – szemlélet mutatkozik meg a koprodukciót körülbástyázó, a producer biztonság-igényének érvényt szerző feltételekben: az alacsony befektetésben, az elemzett beépített biztosítékokban és főként abban, hogy a partner fiaskó esetében is, filmenként legalább pénzénél akar maradni. Garanciaképes forgalmazó, a tévé vagy a kábeltévé nélkül bele sem kezd az üzletbe, a nagyobb befektetéseket igénylő, de esetleg nagyobb sikert is hozó moziforgalmazás csak esetlegességként szerepel előzetes kalkulációiban.
Vajon milyen vállalkozói szemléletben társul a magyar fél az amerikaihoz? Mi késztette a magyar filmgyártást a közös vállalkozásokra, mit vár a koprodukciótól és hogyan próbál érvényt szerezni saját szempontjainak?
Nekünk is jóval többet kell beletennünk...
A magyar koprodukciós érdekeltség egyik kézenfekvő okának tűnhetne, hogy a magyar filmgyártás az utóbbi években egyre romló gazdasági feltételek között folyik.
Filmgyártásunk jelenleg három típusú anyagi forrásra támaszkodhat: az évenként nyújtott állami dotációra, az úgynevezett stúdióalapra és a MOKÉP, valamint a HUNGAROFILM filmgyártásba fektetett tőkéjére.
A legjelentősebb forrás az állami dotáció. 1983-ban a filmgyártás 253 millió forint állami dotációt kapott, ebből 205 milliót játékfilmekre. E 205 millió forintot négy és fél felé osztják, a Társulás Stúdió „fél” részt kap, a többiek „egészet”. Ez stúdiónként 45 millió forint. Ebből négy filmet kell kihozni. Egy „átlag-film” költségvetése tehát 10–11 millió forinttal számolhat.
Ezekhez a lehetőségekhez adódtak hozzá az utóbbi két évben a HUNGAROFILM és a MOKÉP által egyes filmek elkészítéséhez nyújtott anyagi eszközök. A MOKÉP jelenleg évi 45–50 millió forinttal járul hozzá egyes, itthon várhatóan kedvezően forgalmazható magyar filmek gyártásához. A HUNGAROFILM befektetései pedig az exportálhatóság szempontját részesítik előnyben.
Közismert probléma, hogy e források a mai gazdasági helyzetben vagy egyre kevesebb film gyártásához elegendőek (a korábbi 20–25 helyett 15–16-hoz), vagy – ha a stúdiók tartani akarják a darabszámot – egyre olcsóbb filmek forgatására ösztönöznek.
Kézdi-Kovács Zsolt ebben az ínséges szituációban látja koprodukciós érdekeltségünk egyik fő okát:
– Két vagy három éve igencsak megemelkedtek az árak, a szállítás, a szállodai árak, rengeteg minden más, még a nyersanyag ára is. A normál játékfilmek költségvetése pedig az átlag felett van. Az átlagfelettiséget korábban ellensúlyozni lehetett a stúdióalapokból. A stúdiók azonban az elmúlt két évben már folyamatosan felélték alapjaikat. A koprodukcióknak mindig az volt az értelmük, hogy ezeket a hiányzó összegeket elő lehessen teremteni. Miután belső források nem voltak, sőt, nem is lesznek, sőt a tavalyelőttihez képest csaknem 40 milliós dotációcsökkenés következett be, a különbözet pótlására kezdett el mindenki mozogni, hogy olyan külső forrásokat is bekapcsoljunk, melyek nem a magyar állami dotáción keresztül jönnek.
Milyen úton-módon hozhat vajon az amerikai koprodukciós befektetés valóban pótlólagos pénzforrásokat az anyagi szükséggel küzdő magyar filmgyártás számára?
Elterjedt, de minden alapot nélkülöz az a meggondolás, hogy közvetlenül az amerikai dollár-hozzájárulásból megspórolt összegekkel a többi magyar film gyártásának nehézségein könnyíthetnénk. Láttuk: az amerikai fél meghatározott célokra, vonal feletti költségek fedezésére adja a pénzt, annyit és semmivel nem többet, amennyit az adott célokra el is kell költeni.
Föld Ottó tájékoztatása egy másik, lehetséges gondolatmenetet is kizár:
– Nem arról van szó, s ez is egy tévedés, hogy mi ezeket a filmeket azért csináljuk vagy csinálhatnánk, hogy az amerikai hozzájárulást kihasználva a magyar dotációból gazdálkodjunk ki összegeket egyéb filmjeink gyártásához. Igaz, a forgatókönyv, a sztárok gázsija stb. a koprodukciós filmek esetében nem a mi költségünk, ez mégsem jelenti azt, hogy a mi ráfordításaink csökkennének. Mert azért ahhoz, hogy a film, aminek majdnem egész gyártását mi vállaljuk, egyáltalán posszibilis legyen egy külföldi számára, nekünk is jóval többet kell beletennünk általában, mint a 10 milliós átlagot.
Valóban, ha tekintetbe vesszük, hogy mind a Viadukt, mind a Hosszú vágta magyar költségrészesedése meghaladta a 20 millió forintot, nyilvánvaló: a koprodukció egyik film esetében sem növelte, hanem eggyel csökkentette az átlagos költséggel elkészíthető magyar filmek számát. Ez pedig – a mostani helyzetben – rövid távon a stúdió lehetőségeinek huszonöt százalékos szűkülését jelenti, még akkor is, ha ezt némileg ellentételezi a koprodukciók hozta viszonylagos nyersanyag-bőség.
A koprodukciók közvetítésével beáramló pótlólagos pénzforrásokra így jelenleg aligha számíthat a magyar filmgyártás egésze. Vajon számíthatunk-e arra, hogy ha átmenetileg tovább csökkenti is a magyar filmekre átlagosan fordítható összegeket a koprodukció, a későbbiekben visszaáramló bevétel kedvezőbb szituációt teremt majd a kiindulónál? Milyen jövedelmezőséggel kalkulálnak a koprodukciós vállalkozás magyar képviselői?
Szakítani kell a szatócs-szemlélettel...
Kézdi-Kovács Zsolt véleménye:
– Én azt gondolom, hogy a legfontosabb a folyamatos kapcsolattartás a világgal. Itt nem szabad egy-egy film vonatkozásában nézni a dolgokat. Lehet, hogy az együttműködés során, két filmmel később jönnek be a várt összegek. Az együttműködést minden egyes külföldi cég csak folyamatosságában tudja elképzelni. A Gaumont például bevallottan ráfizet egy-egy filmre, mert úgy gondolja, hogy a következő vagy az azután következő be fog jönni. Szakítani kell azzal a szatócs-szemlélettel, mely szerint mindenből mindig a legjobb üzletet kell összekaparni, mindent mindig a legjobb áron kell kizsigerelni. Ez olyan partneri viszony, amelyben mind a két félnek van nyerni- vagy vesztenivalója. Ezt azért mondom el, mert nem lehet azonnal nagy eredményeket várni. Ez nem alakul ki egyik napról a másikra.
Amerikai partnereink már elemzett kockázatminimalizáló törekvéseit, valamint részesedési minoritásunkat figyelembe véve nem kelt meglepetést az óvatosságra intő megfontolás. Jóllehet sem partnereink magatartása, sem minoritásunk nem zárja ki teljesen a magasabb bevétel lehetőségét, de – igazán nagy sikerhez köti. E sikerhez pedig – idézzük most Föld Ottó szavait – nem elegendő önmagában még az sem, hogy jó film készüljön:
– Sok pénzt kell befektetni ahhoz, hogy valamiből nagy világsiker váljék. Egyrészt a gyártásba, másrészt utána a forgalmazásba, a reklámba is. Arról pedig szó sincsen, hogy ezek a mi producer-partnereink majd tízmilliós nagyságrendben fognak befektetni a magyar filmek forgalmazásába, hacsak – és itt van, amit mi nem tudunk –, hacsak egy ilyen filmet meg nem tekint valami nagy amerikai forgalmazó, és azt nem mondja, hogy ez valami olyan zseniális, hogy ő ezt végigfuttatja a világon. No, de hát ez az ötös találat tipikus esete, amit előre nem lehet kiszámítani. Mindenesetre meg kell adni neki az esélyt. A koprodukcióban rejlő lehetőség, ha tetszik, egyetlen szóban: Mephisto. Nekünk ez az egyetlenegy olyanfajta lehetőség, amiért érdemes folytatnunk és nem szabad alább adnunk. Amíg az amerikai producer részéről ez gazdasági vállalkozás, addig számunkra nagy erkölcsi lehetőség, másrészt nagy lehetőség arra, hogy még inkább jelen legyünk a világ moziparkjában.
Perspektivikus látásmód, a világsiker „ötös találata”, Mephisto. Mind Kézdi-Kovács Zsolt, mind Föld Ottó véleményéből kitűnik a magyar fél partnereiétől jellegzetesen eltérő vállalkozói szemlélete. Hosszabb távra tekintő, a pillanatnyi nagyobb kockázattól sem visszariadó vállalkozói attitűd találkozik itt a partnerek korábban bemutatott rövid távú, kockázatkerülő magatartásával – hogy ne mondjuk: „szatócs-szemléletével”. Vajon hogyan és milyen pontokon juthat közös nevezőre a két, eltérő magatartás? Láttuk: az amerikai producerek megkövetelte garanciák jóformán a vállalkozás minden egyes szakaszában érvényesülnek. Milyen előzetes biztosítékok szolgálják a magyar fél esetében azt, hogy a hosszú távú erkölcsi és anyagi siker valósággá váljék? Egyáltalán: vajon módunkban áll-e hosszú távon gondolkodni? Hisz, jóllehet a Gaumont – mint Kézdi-Kovács Zsolt említette – valóban sok filmben hosszabb távon mérlegel. Csakhogy a mi partnereink kisvállalkozók. Létezik-e hát bármiféle olyan garancia, amely a hosszú távú várakozások teljesülésének valószínűségét növelné?
A legnagyobb biztosítékunk, hogy a rendező magyar...
Dilemmáinkkal kapcsolatban Föld Ottó a következő felvilágosítást nyújtotta:
– Semmiféle pánikhangulatra nincs ok. Szó sincs egyrészt arról, hogy valaki ki akarná árusítani a magyar filmgyártást, másrészt arról sem, hogy a koprodukciókat tömegesen igényelnék most amerikai producerek. Amihez mi ragaszkodunk, s ami számunkra a legnagyobb biztosíték a koprodukcióban, hogy a rendező magyar legyen. Ez viszont olyan feltétel, amelyet nagyon nehezen tud egy amerikai producer teljesíteni, s ez már valamelyest be is határolja, hogy milyen volumenű közös filmről lehet szó egyáltalán.
Vizsgáljuk meg most, milyen feltételek között kapcsolódik be és vesz részt a magyar filmrendező a koprodukciós vállalkozásban, s biztosítják-e ezek a feltételek, hogy a magyar film hosszú távú szempontjait képviselhesse.
Kézdi-Kovács Zsolt elmondja, milyen körülmények között talál egymásra az üzletet kereső producer és a filmet forgatni kész rendező.
– A külföldi koproducer keresése teljesen személyes. Pillanatnyilag nincs a magyar filmgyártásban olyan szerv, olyan forgalmazó, vagy akárki, akinek ez az ügy érdeke lenne, és ezért nem is alakult ki olyan iroda vagy olyan speciális forgalmazó, amelyik a koprodukciók után járna. Ez amúgy is nehéz dolog – koprodukciók többnyire személyes kapcsolat útján jönnek létre. Szerencse, ismeretség, nyelvtudás, utazás, fesztiválok, egy-egy befutott film – ezek a kapcsolat létrejöttét segítő tényezők, de mindennek semmiféle szervezett jellege nincs. A megbízás mindig a rendező személyére szól. Ennek aztán az a hátulütője, hogy lehet valaki a legzseniálisabb rendező, hogyha éppen nem tudja a nyelvet, nincsenek ismerősei, nem kerül be egy olyan körbe, amelyikben valakinek éppen érdeke, hogy filmet csináljon vele. De hát ez mindenütt így van a világon.
E véletleneken alapuló, számos esetlegességet tartalmazó helyzet kiszolgáltatottá teheti a magyar rendezőt, védtelenné olyankor, amikor a partner nem korrekt, ajánlata kalandorvállalkozás. Erre is van példa. Dósai István a koprodukciós szerződéseket megkötő HUNGAROFILM vezetőjeként került szembe ilyen esetekkel:
– Nehezen haladt előre Zsombolyai János tervezett koprodukciója, a Libikóka, nehezen akadt olyan amerikai partner, amelyikre a filmet építeni lehetett volna. Már nem is tudom, hányszor érte Zsombolyait az a meglepetés, hogy arról az amerikai partnerről, amelyikben bízott, kiderült, nem komolyak a szándékai, vagy nincsenek anyagi lehetőségei. Úgy tudom, hogy lekerült a napirendről Sándor Pál tervezett filmje Szenes Hannáról. Itt kiderült, hogy az a külföldi partner, aki évek óta ígérgetett mindenfélét Sándor Pálnak és a stúdiónak, nem tudja megszerezni a film forgatásához szükséges jogokat, és pénze sincs a filmhez. Egyébként ez volt az első eset, amikor a HUNGAROFILM egy olyan – ebből a célból létesült – céggel írt alá koprodukciós szerződést, amelynek az alaptőkéje ötven dollár volt, s ezt sem fizette be.
E kirívó esetek a koprodukciók magyar részről is kiépítendő intézményes biztosítékainak fontosságára figyelmeztetnek, még akkor is, ha jelentőségüket persze nem szabad eltúlozni.
Fordítsuk most figyelmünket inkább az üzleti tisztesség szabályai szerint zajló koprodukciókra! Az ilyen vállalkozásokban a magyar rendezők – a koprodukciókban résztvevő magyar intézmények döntően hosszú távú és jobbára eszmei érdekeltségétől eltérően – rövid és hosszú távon is és anyagilag is érdekeltek. A filmrendezők érdekeltségének fontosságára Kézdi-Kovács Zsolt hívta fel a figyelmet:
– Még egy dolgot el kell a koprodukcióról mondani, ami azt hiszem, hogy nagyon fontos, és amiről nyíltan kell beszélni. Ez a rendezők anyagi érdekeltsége. Az igazság az, hogy a világon majdnem a legrosszabbul fizetettek a magyar filmrendezők. Hihetetlenül alacsony a pénzünk, gyakorlatilag 12 éve nem nyúltak hozzá. Az a 70 000 forint, amit egy filmért kapni lehet, ma már olyan kicsiny összeg a 12 évvel ezelőttihez képest, hogy a legtöbb rendezőnek szorosan vett kenyérgondjai vannak. Én tudom ezt, mert én foglalkozom a rendezők fizetésével. Egyszerűen előáll az a helyzet, amikor egy 50–55 éves ember nem tud magának lakást venni, mert egy lakásért ma már 8–10 filmet kellene csinálni. Nyilvánvaló, hogy akkor elkezd olyan pénzforrások után kutatni, amelyekkel valamennyire is biztosítani tudja a megélhetését. Ha egy magyar filmrendezőnek akár a legrosszabbul fizetett külföldi rendező gázsijának csak a felét is megadják, az általában annyi, amennyit egy magyar rendező tíz elkészített filmért kap. Tudomásom szerint egyetlen filmrendező sem akar meggazdagodni, nem akar kacsalábon forgó villákat építeni, de megélnie valahogy kell. Nagyon fontos motívum a világba való kijutás is. Filmjeink zöménél egyelőre azt jelenti a külföldi forgalmazás, hogy kis cégek, egy-egy moziban, stúdióhálózatban vagy a tévében vetítik ezeket. Ha ebből a stúdióhálózat gettójaként is emlegetett szűk ketrecből valahogyan ki akarunk kerülni, akkor valamilyen lóra fel kell ülni.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 733 átlag: 5.58 |
 |
|
