KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/április
• Létay Vera: A margón kívül vagy belül Cserepek
• Csala Károly: Tasszili tenyérnyom Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Bikácsy Gergely: A légnadrág Ripacsok
FILMSZEMLE
• Ciment Michel: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Gambetti Giacomo: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Robinson David: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Rubanova Irina: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• N. N.: XIII. Magyar Játékfilmszemle – díjak és díjazottak

• Kardos Ferenc: Filmek, mozik, nézők – a filmrendező szemszögéből
• Gambetti Giacomo: Egy „kívülálló” rendező Giuseppe Ferrara portréjához
• Zsolt Róbert: Rallye, Formula I., Formula II. Autóversenyzők
• Galsai Pongrác: Jogi „love story” Kramer kontra Kramer
• Matos Lajos: Mozi az ördög tornyánál Harmadik típusú találkozások
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Trambulin a világsikerhez Nyugat-Berlin
WILDER
• Ciment Michel: „Ne untasd felebarátodat!” Beszélgetés Billy Wilderrel
• Wilder Billy: Billy Wilder zsebszótárából
• N. N.: Billy Wilder
FILMZENE
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)

• Molnár Gál Péter: A félévszázados siheder Jegyzetek James Deanről
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Hófehér és Rózsapiros
• Béresi Csilla: A repülés megszállottjai
• Dániel Ferenc: Ellopták Jupiter fenekét
• Szalai Anna: Péntek nem ünnep
• Dániel Ferenc: Az emberevő medve
• Sneé Péter: A bestia
• Oravecz Imre: Szárnyalás
• Iván Gábor: Az égő Barcelona
• Sólyom András: Piedone Egyiptomban
• Róna-Tas Ákos: A fekete kutya
• Loránd Gábor: Skorpió
• Palugyai István: Jobb félni, mint ...
• Báron György: Egy holland Jáva szigetén
TELEVÍZÓ
• Kerényi Mária: Hol a színpad: kint-e vagy bent...? A kékszakállú herceg vára
• Veress József: Igazság és Hamisság Közjáték Vichyben; Viadal
• Mészáros Tamás: Ismeri ön Horvátékat? Csáth Géza drámája
• Koltai Ágnes: A képernyő nem türelmes Beszélgetés Érdi Sándorral, a Stúdió főszerkesztőjével

• A szerkesztőség : Filmkritika-pályázatunk eredménye
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Angyalok földje
• Karcsai Kulcsár István: A kétéltű ember
• Karcsai Kulcsár István: Ötcentes mozi
KÖNYV
• Schéry András: A „bénító szintézis” ellen
• Csala Károly: Filmévkönyv, 1979
• Karsai Lucia: Laura Betti önéletrajzi regényéről
POSTA
• Zalán Vince: Lajta Andor

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Cserepek

A margón kívül vagy belül

Létay Vera

 

Az ember éjszaka nem tud aludni, forgolódik, sóhajtozik, odakinn még reménytelenül sötét van, lehet, hogy tíz perce nézte meg utoljára az órát, de az is lehet, hogy három óra is eltelt azóta. Aludni? „Talán álmodni: ez a bökkenő!” Vissza-visszatérő rémálmot, amilyet Vigh András, a Cserepek főhőse kínlódik végig. Ül keresztben a vasúti sínen, tehetetlenül, mint egy zsák krumpli, közben ellentétes irányból két szerelvény, két ütköző közeledik a fejéhez... Verítékes ébredés, hajnali fél négy.

Ez a sokak számára ismerős szorongásos állapot a közege Gaál István új filmjének, az álom jeges üressége átszivárog az ébrenlét óráiba, pontosabban az ébrenlét megritkult levegője okozza a lidérces álmokat, így cirkulál a rossz közérzet öntudat és öntudatlanság között.

Egy művész-értelmiségi meghasonlását, belső elnémulását ábrázolja a történet, a köztes állomást az érzelmekben gazdag, akarásoktól fűtött, eseményteljes életből a végső megdermedés, a lelki leépülés felé vezető úton. A lélek Holt vidéke ez. Ahogyan a korábbi film elnéptelenedő, kiüresedő falujában kívülről sorra bedeszkázódtak az elhagyott házak ajtajai, ablakai, ahogyan a láthatatlan gyűrű egyre szorosabbra zárult a megváltozó életforma ellenében sziszifuszi létharcát vívó fiatal házaspár körül, úgy csukódnak be a külvilágra néző jelképes ajtók, ablakok belülről itt. A „horror vacui”, az irtózás az űrtől, Gaál tiszta ésszerűségen nyugvó, matematikai és geometriai szerkesztésmódhoz közelítő művészetére korántsem jellemző, öt éppen ellenkezőleg, inkább bűvöli, vonzza az üresség, amely a korábban lezajlott drámai viaskodások néma színtereként hagyatott hátra. A Cserepek az üresség állapotrajza. Mi idézi elő ezt a fullasztó vákuumot a főhősben és a főhős körül, mi okozza küzdőképtelen bénultságát?

Pontos, lelkiismeretes választ kapunk a kérdésre, mindennek kerek oka van és magyarázata. Az ideg-gyógyintézetek orvosai, s az infarktusos esetek elemzői tudnák csak igazán megmondani, mennyire tipikusak is a körülmények, amelyek a negyvenöt esztendős Vigh András filmkórlapját a valószínű „rizikó faktorok” klinikai oktatásra méltó gyűjteményévé teszik. (Az éjszakai orvgyilkos késének áldozatául esni is hívogatóbb, csábítóbb vég, mint a nyomdafesték és gyógyszerszagú „rizikó faktorok” karmába kerülni, de hát mit tegyünk, elidegenedettnek mondott korunkban még a halál fenyegetése is megfosztódott a felvillanyozó képzelőerőtől.) Mindenekelőtt tehát a fölöslegesség-érzet mardosása. A céltalanság szorítása a szívtájon. Vigh András bútortervező iparművészként dolgozik egy vállalatnál. Nagyratörő, tehetséges elképzeléseit az ipari célszerűség és takarékosság jegyében megnyirbálják; párizsi kiküldetése alatt rajzait megkérdezése nélkül átdolgozzák, kiiktatják az egyéniséget jelentő görbéket, köröket, íveket. Magyarán bekövetkezik a körök négyszögesítése, a hajlékony fantázia ki-egyenesítése. A családi háttér sem kínál érzelmi biztonságot. Feleségétől évek óta elvált, magányosan él lakótelepi kis lakásában, dísztelen otthonosságú férfiodúban. Nők nem veszik körül, barátai nincsenek. Kamasz fiával kötelességtudó, példás kapcsolatot tart, de hogy ennek a vérségi köteléknek mi a tényleges emocionális fedezete, nem derül ki. Kedvtelés, szenvedély a munkáján kívül semmi. A sokemeleti, lakótelepi magány a kivetettség és elzárkózás tornyaként magasodik a világ fölé.

A veszélyt jelző nyilak túlságosan is sűrűek, mind egy irányba mutatnak, valamiféle vészkijárat felé. A szabadulási kísérletek azonban sorra csődöt mondanak. Legelőször a szokásos menekülés a betegségbe. De a betegség sem gyógyít. A pszichiáter-orvos rutinkérdései elárulják, futószalagon szereli a céljukat feladó, meghasonlott betegéket, nem a lélek statikus mérnöke, csupán méregdrága audiovizuális szerkezetek, az agy elektromos hullámait mérő gyógyászati gépcsodák kezelő technikusa.

Az érzelmi utazás vissza az eredethez, a röpke kirándulás a vidéki bányászkolónián élő öreg édesapához, sem hoz igazi feloldozást. Ebben a kapcsolatban több a búcsúzó nosztalgia, mint az eleven kötelék. Az egykori pajtások zsíros arcú, alkoholtól felpuhult agyú idegenek lettek, otromba közhelyeket szajkóznak. A társadalmi érvényesülés vélt lehetőségeit torz panoptikumként teszi szemlére a balatoni luxusvillában összegyűlt „jobb” társaság; bizonytalan egzisztenciák, gyanús pénzek és kapcsolatok, az újmódi parvenüség parádéja. A csalétekként meghívott magas beosztású káderféle – akinek jóindulatától sorsa állítólag megfordulhatna – úgy lépdel le a piros-és zöldfényű villanykörtékkel megvilágított kerti lépcsőn, mint Josephine Baker a revüszínpadon, csak éppenhogy nem kezd el énekelni. Whiskys poharak, rákos-majonézes szendvicsekkel megrakott ezüsttálcák mögül prédikál atyaian a házgyári lakások, az odaülő bútorok üdvözítő voltáról. Pókerlovagok, negyedóra alatt ötvenezres vesztéssel, horoszkóp-tudósok, síberek és kultúremberek.

Aztán a nők, az érzelmi megváltás édes és nyomasztó ígéretével. Aki ragadna rá, az neki nem kell. akibe ő kapaszkodna, annak ő nem kell, bár ez a kívánság is leckeszerű, meggyőződés nélküli. Az autóstoppos gyógytornászlány, aki az ifjúság tisztaságától és életrevaló józanságától nonstop csillogó szemmel beszél az ő sérült kis „bicebócáiról”, hogy „akarás kérdése az egész”, hogy „csak egy lendület és kilépsz ebből a bénultságból, meglátod”, – alig valamivel lelkesítőbb az utcán doboló, jótékonysági perselyét rázó, egyenfőkötős üdvhadseregbeli aktivistánál.

Láthatjuk, minden tényező rendben felsorakoztatott, hogy a semmivel határos pszichikai állapot meggyőzőnek szánt logikai indoklását adja. És éppen itt, ebben az egyértelműségben, a logikai indokolásnak ebben a megfellebbezhetetlennek tetsző, ellentmondást nem tűrő rendjében van valami incselkedően ellentmondásra ingerlő. Az élet rendetlenségétől sokszorosan meg leckéztetett tapasztalataink, a művészethez fűződő reményeink ösztönösen tiltakoznak az ellen, hogy az emberi létezés minőségét, a világ hihetetlenül tartça, különböző nemű dolgaihoz, a társadalmi közeghez való kötődés tartalmát és intenzitását holmi összeadási és kivonási műveletek halmazati összegeként tüntessék fel.

Orvosok, pszichológusok, szociológusok, akik hozzáértéssel csoportosítják a lelki és testi összeroppanást siettető okokat, bizonyára meggyőző statisztikai tényszámokból vonják le következtetéseiket. De mi közönséges nézők, egyelőre vidám és felelőtlen jövendő betegek, eléggé el nem ítélhető módon közömbösek maradunk a statisztikai tényszámok hallatán, mondhatnánk lelkünk mélyén fütyülünk rájuk, s talán nyomban hitelt adnánk az olyan történetnek, amely úgy kezdődne: egy munkájában és magánéletében egyaránt sikeres iparművész, aki fantáziájának minden görbéjét kedvére kacskaringóztathatta, éjszaka azt álmodja, két vonatütköző közeledik fejéhez... Vagyis lehet, hogy a geometriában két pont között a legrövidebb út az egyenes, de a művészetben a legegyenesebb út nem mindig a legizgalmasabb út is egyben.

Vigh András sorsának alakulásában szinte semmi meglepő, igazán személyes mozzanat nincs, ő az a bizonyos kikopott, félreszorult, célját vesztett értelmiségi általában, panaszos esték fájdalmas fantomalakja. Gaál István forgatókönyve a valószínűségek, az előre kiszámítható lehetőségek mérnöki biztonságú térképét rajzolja. A helyzetek egyértelműek, szigorúan funkcionálisak, a párbeszédek kertelés nélkül kiadják lényegüket, nem szégyenlősek, nyíltan, szuronyt szegezve céljukra törnek Konstrukció és Probléma tábornokok frontvonalba dobott, becsületes arcú katonáiként.

„Mi az, hogy marginalizálódás...?” – kérdezi apját éles dramaturgiai érzékkel a kamaszfiú. „... Hogy is mondjam, azt tudod, hogy mi a margó... namármost az emberek nagy százaléka ezen belül, kisebb ezen kívül van... s ezek mások...” – hangzik a válasz.

A kívülrekedt Vigh félszeg kísérletei, hogy visszakerüljön a margón belülre, nem sok sikerrel járnak. De az sem biztos, hogy az a margó ott húzódik, ahol ő véli, s nem egy önkéntes mártíromságra ítéltetett, sérülékeny lélek hamis tudata vetíti a bűvös vonalat saját léte és a világ közé. A kívülállás, a kirekesztettség öntudatos vállalásában persze meghúzódik a „kisebb százalék” titkos büszkesége is, a „más mint a többi” voltának gyötrő, de némiképp hízelgő tudata. S ahol kizárólag a körülmények cinkos összejátszását teszik felelőssé a ‘történtekért, biztosak lehetünk, egy kis önsajnálatért sem kell a szomszédba menni. Hogy ott belül a margón az egyéniség nélküliek, a karrieristák, az ügyes alkalmazkodók, az önös céloknak élők találják meg legkönnyebben a helyüket, ebben a keserű megállapításban kétségtelenül sok igazság van, de legalább annyi önigazolás. Ha az embert méltatlan sérelmek érik – és kit nem érnek méltatlan sérelmek? –, ha munkájában, magánéletében, társadalmi környezetében nem talál az adok–kapok szép és etikus értékrendjére, a lelki kényelem számára természetesen a legkínálkozóbb szerep, az áldozat-szerep. Áldozatnak tudni magunkat azt is jelenti, hogy egyre inkább megszűnünk befelé vizsgálódni, saját képességeinket, cselekedeteinket mérlegre tenni, saját esendőségünket számba venni, a hibák forrását magunkban keresni. A körülmények persze rendszerint bőségesen rászolgálnak szemrehányásainkra, de ha első reflexként vádló ujjal nyomban a külvilágra mutogatunk, ha az igazságtételt, a felborult rend helyreállítását kizárólag onnan várjuk, félő, hogy lemondunk megújulásunk, szellemi előrelépésünk lehetőségéről. S ami a legkevésbé bocsánatos: az áldozatok többnyire nélkülözik a humorérzéket, így embertársaik számára valóságos sorscsapást jelentenek.

Talán a fent említettekért sem tudjuk teljes szívvel átélni a Cserepek főhősének intellektuális-érzelmi drámáját.

A marginalizálódás társadalmi és magánéleti hátterét a dramaturgiai elgondolásnak, a pszichológiai folyamatot a színésznek kellene elfogadtatnia. A lengyel Zygmunt Malanowicz, Polanski Kés a vízbenjének emlékezetes „fiúja”, rokonszenves, szikár alkatával, kifaragott arcával ideális megformálója lehetne a figurának, mégsem képes elhitetni, hogy a kiégett emberi salaktömeg, meddőhányó helyén valaha vulkáni eredetű termőtalaj volt. Ez pedig együttérzésünk ébren tartásának alfája és ómegája. Malanowicz nyitott szemmel alussza végig az eseményeket, úgy jár, beszél, cselekszik, akár valami dramaturgiai távirányítású robotember.

S itt megint vissza kell kanyarodnunk a forgatókönyvhöz. Gaál István, aki a modern filmnyelvet a legtisztábban, legválasztékosabban beszélő rendezők egyike, aki már első filmjével, a Sodrás bánnal a képi beszéd új minőségét teremtette meg a magyar filmművészetben, mintha szándékosan némaságra ítélné e kivételes tehetségét, amikor megfosztja magát az irodalmi értékű forgatókönyv biztonságától, s indoklásokkal, magyarázatokkal, dialógusokkal folytatott verbális küzdelemben pazarolja erejét, s egyben a képi ábrázolás lehetőségeit. A film formavilága persze most is puritánul egyszerű és letisztult; Lőrinc József operatőri munkája katonásan szolgálja, ezt a férfias, tábori stílust.

A film befejezése a logikai levezetések, lélektani és társadalmi adalékok túlságosan is áttekinthető világából váratlanul átlép egy egészen más közegbe, s az érzelmi intuíció. a kép, a ritmus felhajtóerejével szárnyalni kezd. Amit nem tett átélhetővé a példabeszéd-tanulságra épülő jelenet, a darukezelő munkás furcsa éjszakai látogatása a lakótelepi toronymagányban (az egyszerű embereknek szükségük van a hasznos művészetre), sem az örömteli fordulat, hogy a svédek megvették a hajlított bútorcsalád tervét (olyan elégtétel ez, mint amikor az itthon elmarasztaló kritikát kapott filmrendező külföldi fesztiváldíjat nyer), – egy irracionális szépségű mikrodráma megvilágosodásszerűen á telhetővé teszi.

Megered a zápor, s a pincelakás mélyéről egy muris kis öregasszony felcipeli a járdára, az éltető esőre cserepes növényeit. A bokros fikusszal sehogy sem boldogul, hősünk átszalad az úttesten, hogy segítsen neki. Ekkor különös, mesebeli dolog történik: az ember és természet szinte önkívületi érzéki egyesülésében, ebben az ősi alapelemekre visszautaló biológiai katarzisban hirtelen megtörik a gonosz varázslat, s a halottnak hitt lélek, vagy érzelem, minek nevezzük, életre kel.

Egyszerre távolivá zsugorodnak a vélt vagy valódi sérelmek, a kicsinyes panasziádák, a belső ajtók és ablakok kitárulnak, s a fül érzékenyen figyelni kezd a világ beszűrődő értelmes, eleven hangjaira.

Ez Gaál István filmjének komoly bíztatása.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/04 02-04. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7475