KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/október
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• (X) : A Cinetel Kft. őszi DVD megjelenései
• (X) : Katapult Szinopszis Pályázat
• N. N.: Hibaigazítás

• Radnóti Sándor: Határesetek 56-os filmek
• Dániel Ferenc: Hiánymozi 1956 képmásai
• Báron György: Az ötödik negyed A szabadság vihara
• Hungler Tímea: A harangöntés titka Beszélgetés Szilágyi Andorral
• Vágvölgyi B. András: Fehér paraszt Shohei Imamura
• Karátson Gábor: Mi történt valójában a hegyen? A Narayama balladája
• Fábry Sándor: Celluloid álmok bubusoknak Takeshis’
• Takács Ferenc: „Mi magunk” IRA-filmek
• Muhi Klára: Komoly, komoly világ Reggeli a Plútón
• Schubert Gusztáv: Toronyiránt 9/11 filmjei
• Hirsch Tibor: Amerika: zárva vagyunk World Trade Center
• Herpai Gergely: Sötét bábu Pixelterroristák
• Szabó Tamás: Okok, jelek, dolgok Shyamalan titokzatos világa
• Varró Attila: Az örök trónkövetelő A Stroheim-háromszög
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: A képzelet tábornoka Tullio Kezich: Federico
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Fővárosa Arad Magyar plazma
KRITIKA
• Zoltán Gábor: Takargatott testek Férfiakt
LÁTTUK MÉG
• Varró Attila: Miami Vice
• Kassai János: Románc és cigaretta
• Vajda Judit: Cseh Álom
• Pápai Zsolt: Sírugrók
• Herpai Gergely: Kárhozott szeretők
• Köves Gábor: Az ördög Pradát visel
• Vajda Judit: A parkolás művészete
DVD
• Varró Attila: Erőszakos zsaru
• Tosoki Gyula: Kőkemény Minnesota
• Vincze Teréz: Mátkaság és legényélet
• Pápai Zsolt: Véres sikátor

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

World Trade Center

Amerika: zárva vagyunk

Hirsch Tibor

Az álomgyári mozi, ha mítoszt akar teremteni, mindig nagyobb, mint a valóság. A 2001. szeptember 11-i terrortámadás ezt a bombabiztos konvenciót is megrengette.

 

Érkeznek hát sorban a vén Európába is az évfordulós World Trade Center- filmek. Első volt a Greengrass-féle dokumentumdarab, a 93-as számú halálra zárt repülőgépdobozról, a második az Oliver Stone rendezésében készült mentési emlékfilm. Van-e, ami rokonítja őket? Hogyne volna. Mindenekelőtt a kötelező fogódzkodás az igazolt tényekbe, mintha bizony a filmcsinálás puszta gesztusa e témában még ma sem volna védhető, ha kevés volna előtte a kutatómunka, a meginterjúvolt szemtanú, önmagát játszó epizodista. Sőt, talán bizony még tíz év múlva is ha kitalált személy volna a Port Authority rendőrőrmestere, és Nicholas Cage eredeti, civil modelljével nem kapaszkodhatna össze a píárfotókon, akkor máris leleplező kedvű bizalmatlanság, és a moziban üres sorok büntetnék azt, aki WTC-ügyben szabadon engedné kegyeletsértő fantáziáját. Kötelezően valódi emberek történetei: ez köti össze tehát az első kör (mert bizonyosan lesz több is, még ha ma csak az elsőnél tartunk) WTC-filmjeit.

Ennél azonban akad kevésbé magától értetődő, de tanulságosabb, és ki tudja még, hány filmre érvényes érintkezési pont is.

 

 

Régi tüdők mozija

 

Ez volna a klausztrofóbia. Halálraítélt légi utasokhoz és törmelék alatt haldokló rendőrökhöz talán bizony ízléstelen ezt a köznapi és túlélhető szenvedésfajtát kapcsolni, csak hát nem is hozzájuk kötjük mi ezt, hanem magunkhoz, nézőkhöz. Úgy hagyjuk el ugyanis mindkét sokmillió dolláros produkció után a mozitermet, hogy fullasztó, torokszorító szűkhely-érzetünk van, és boldogan, teli tüdőből nagyot szippantunk a multiplex parkoló benzinpárájából. Az amerikai szórakoztató mozi persze elég változatos ahhoz, hogy klausztrofóbiával is dolgozzon, ha egyszer hatni akar – és (például pszicho-thrillerként) meg is teszi. Csak éppen ritkán él ilyesmivel, és a nagy ország egészérre vonatkozó, vagyis mítosz-léptékű mozgóképes üzenetekben eddig talán még nem is élt vele soha.

Mert ha van jellegzetes, budapesti utcáról ismerős, jó amerikai film utáni szabadlevegős trauma, hát az még ma is a nézőt orrbavágó kisszerűség, amit odakint, a málló vakolatú oldalkijáraton kitámolyogva tapasztalunk.

Ami, akár húsz esztendeje, nagyjából ma is ugyanaz: az a világ ott nagy, ez a világ itt kicsi. Ez az érzés értelemszerűen konkrét és jelképes térrel kapcsolatos: a konkrétság csupán annyi, hogy a film olyan világból üzen, ahol nemcsak az autó hosszabb, és a felhőkarcoló magasabb, de testesebb lehet akármi, a gallonos vizes palacktól a szélesebb közlekedési lámpáig, vaskosabb csatornafedélig. Igen, úgy tudtuk, az álomgyárnak az a küldetése, hogy filmjei „nagyobbak legyenek, mint az élet” – ez volna a nagyság átvitt értelemben –, ami akkor ugyebár az amerikai köznapiságra is vonatkozik, ami pedig eleve oversize.

De nem csak erről van szó: egy jellegzetes amerikai film – melynek tehát amerikai életérzéshez, történelemhez, politikához közvetlenül köze van, és melyek közé a WTC-filmek is besorolandók – normális esetben a tágasságot mint szabadságélményt generálja bennünk. Vagyis ez már nem a konkrét böhöm tér és konkrét böhöm tárgyak kilencven perces látványából táplálkozik, hanem az Üzenetből. Tegyük hozzá, nagyon sok filmfajta tudja ezt, még ha az ősminta a western volna is, ahol a fináléban annak idején kitárult a préri-horizont, ellovagolt a főhős, és eldübörgött a vasút, hogy azután, mondjuk egy hetvenes évek végi matiné után vaksin pislogva, tényleg mint valami börtönfolyosóra lépjünk ki a magyar valóságba. Igen, a western az etalon, de a hatás meteor-elhárító katasztrófa-mozi, Jedi-lovagok kozmikus viaskodása, monstre háborús tabló, nagyszabású ókori panoptikum után is nagyjából ugyanez. Az álomgyári mozi, ha mítosz-ügyben mutogat képeket, akkor rendesen mindig nagyobb, mint a valóság. És ahol Nagyság van, ott a Szabadság, ahol Szabadság van, ott a Tér: konkrétan és jelképesen, és ahol Térrel folyik a játék, ott a klausztrofóbia nem filmélmény, hanem film utáni élmény.

 

 

Légszomj, a mítoszfrissítő

 

Talán semmi sem igazolja így öt évvel később, hogy szeptember tizenegyedike tényleg vadonatúj történelmi élmény Amerika számára, mint ez a bizonyos enyhébb-erősebb nézőtéri légszomj, a két film utolsó perceiben. Szerencsés ország az Egyesült Államok, de azért volt már dolga Hollywoodnak, hogy bajt, gondot, akár katasztrófát is könnyen nézhető történetté konvertáljon. És a kelet-európai nézői élmény azért maradhatott a szokásos. Leegyszerűsítve: tágul a tüdő odabent a moziban, és lélegzetért kapkod utána, odakint. Mert senki sem mondja, hogy a gazdasági válságról szóló klasszikus Érik a gyümölcs végéről hiányozna az Út és Szabadság csodájának megerősítése. Vagy hogy egy vietnami fiaskót ne lehetne legalább a tér, távolság, idegenség foglalatában fogyaszthatóvá tenni: rendezheti a filmet akár Oliver Stone is. Ami pedig a katasztrófákat illeti, természetesen Pearl Harborhoz kéklő, végtelen óceán tartozik és a füstön át kibukkanó trópusi ég, az újrakezdés lehetőségének jófajta, biztató sugallataival.

Súlyos – mert az esemény súlyáról árulkodik – , hogy 9/11 ilyesmire egyelőre alkalmatlan.

Valószínűleg pontos, ha nem zseniális felismerés egyszerre két alkotó csapattól is, hogy az ikertornyok pusztulásának kortársak százmilliói által átélt élménye csakis klausztrofóbia-gerjesztő történetekkel vihető be egyelőre az Amerika Mítosz nagy és gazdag mesegyűjteményébe. Akkor is, ha ez a mesegyűjtemény máskülönben tér és mozgás dicséretével van teli.

Az eredeti helyzetet ebből a szempontból kevesen elemezték, hiszen annyi fontosabb kérdés volt annál, hogy milyen érzés, amikor egyesek egy épületben, mások repülőgépekben, náluk sokkal többen pedig idegen városokban rekednek, hiszen megáll az életet jelentő légi közlekedés. És még ezeknél is többen, sokkal többen élhették meg a szűk-tér iszonyt abban a térben, mely rendesen éppen a nagy tér globális metaforájának számít. Vagyis azok, akiknek klausztrofóbiája valószínűleg néhány órára egész Amerikára vonatkozott – máskor a Szabadság agórájára, most kontinensnyi csapdára –, mely a gyűlölet első számú célpontjaként nem is tehetett mást, mint hogy kollektív klausztrofóbiáját elfojtva, a vízum-procedúrák és biztonsági ellenőrzések, titkos és nyílt ember-szűrések, monstre adatbázisok mai napig szűkülő falai közé kuporodott.

Vagyis a támadás nem kényszerítette térdre, de elviselhetetlenül szűk helyre zárta azokat, akik amúgy a tág helyek mítoszának letéteményesei. A United 93-as zárt alumíniumtubusából nincs menekülés. A WTC eltemetett liftaknájából van. Sorrendben ez tehát az esemény mítoszba illesztésének második, immár az álomgyár által is kezelhető lépése. Klausztrofóbia, szabadulással. A film hosszú percei alatt nagyon sok szűk hely látszik: már az induló, munkába készülő hősök intim terei is kicsiny zugok, az amerikai méretekhez és a klasszikus Hollywood- szabatos, mindent megmutató képkivágásokhoz képest. Csupa torz kompozíció: képkivágás elmetszette felkar matat a hajnali fürdőszobában, a tekintet kijáratot keres a hálószoba amúgy otthonos törmelékei közül. Eleve innen indulunk, a félig megmutatott rendetlenségből, úgy, hogy az ártalmatlan és dokumentarista torzóként megmutatott lakáskellékek – puhák és lekerekítettek – úgy váltanak át halállal fenyegető beton- és acélronccsokká, hogy közben észrevettük, már felkészültünk a filmhosszúságú szűkhely-iszonyra, ami most, elsőként és csakis innentől kezdve bevonul a korábbi, tökéletesen más természetű Amerika-metaforák közé.

 

 

Kis magyar légzéstechnika

 

Amerika: mint egy vas-üveg-beton rakás, ahonnan ki kell törni a szabadba. A szabadság – a megszabadulás – tágas totálképei ugyanis a film végén mégiscsak várnak ránk, egy kerti parti viccesen rövid és a történet súlyához képest parodisztikusan súlytalan befejező jelenetében. A szabadulást ugyan nézői eszünk komolyan veheti, de nézői lelkünkben, ahogy ehhez az új mítosz-variánshoz illik, meghatározó marad a klausztrofóbia. Ezért részegülünk meg a moziból kilépve a Kárpát-medence szabad levegőjétől, és az egyelőre nem darabjaira tört honi aszfaltplacc megnyugtató tágasságától. A befejező rész persze mégiscsak fontos, hiszen gondoljuk csak el, mennyit kellett kutatni 9/11 egymásra rétegződő esemény-törmelékei között a rendíthetetlen hollywoodi mítosz-mentőosztagnak, amíg megtalálták azt az egyetlen epizódot, a két rendőr esetét. Az esetet, melyben azért úgy hiteles a klausztrofóbia, hogy a végére mégis lehet kék eget, horizontot rajzolni, mert akárhogy is, mégiscsak egy törmeléknyi győzelemről mesél a felhőkarcoló tömegű vereségben.

Ezek után törjük a fejünket, miért érezzük ezt az egészet – csakis mi, csakis ezen a tájon, egy itteni főváros mozitermében – már-már otthonosnak.

A klausztrofóbia egyszer megvolna mint magyarázat: ha mondjuk magyar szerzői film mesélne az örökre bent szorultságról, Jeles Kis Valentinójától Tarr Kárhozatáig. No de Oliver Stone darabjának mégis csak egy magyar rendező populáris darabja volna párja, ha egyáltalán...

És akkor egyszerre magyarázatot nyer ez a bizonyos könnyű, hazai ízeket idéző déja vu érzés: igen, hazai szórakoztató-történelmi, sőt „mítosz-csináló” mozi forgatókönyvírója ötven éve így kutat győzelmet mutató szilánkok után egy-egy tetszés szerint kiválasztott történelmi romhalmaz közepében. Sőt. Dehogyis csak a mozi! Dehogyis csak ötven esztendeje! Hiszen évszázados magyar irodalmi, művészeti hagyományról van szó. Otthonosság-érzést kelt mindez bennünk, és egyben zavart megilletődést is, hogy ugyanez most Odaátról jön. Mi bezzeg végig így mulattunk, ilyen klausztrofóbia enyhítő győzelem-zárványokon – Rákóczi hadnagyának egyszeri hadicselétől, Baradlay Richárd huszárjainak egyszeri csatanyeréséig. Mintha most Hollywoodnak kellene százötven esztendős török megszállás roncsai alól kiguberálni azt az egy, egyetlen egy egri diadalt (két kikötői rendőr esetét), hogy a maga szűkhely-iszonyos publikumának mégiscsak mutasson valamit!

Ilyesmire eddig nem volt rászorulva, és mi errefelé szerettük is, hogy nincsen. Egészen leegyszerűsítve, jól esett, hogy valakinek legalább hitelesen megvan az a valószínűtlenül nagy horizont, és miránk csak majd odakint az utcán tör a klausztrofóbia.

Az új mítosz-komponenst valószínűleg odaát is szokni kell. Talán az sem véletlen, hogy első változatában olyan rendezőre bízták, aki már eddig is konkrét és metaforikus terek ördögi beszűkítésének volt mestere, a Szakasztól a Született gyilkosokig, és ugyanitt, ugyanezekben a filmekben igazi szakértője annak is, hogyan válik csapdává a szabadság. És ördögien ügyes még valamiben: az állásfoglalás megtagadásban vagy túlbonyolításában. Hiszen itt is van reményt adó horizont – a rendőröket megmentő önkéntes, tengerészgyalogos uniformisban még utoljára az Isten akaratából való bosszúról ejt ki egy nagyon gyanús félmondatot. A trükkös rendező abszolút pozitív szerepet szánt neki, hadd szeresse csak őt a felületes publikum, és közben a kevésbé felületesnek lopva megmutatja egy eszelős szörnyeteg arcélét. Bizony, miközben Nagy Nemzeti Emlékfilmet készít, mintha egy pillanatra megint a Natural Born Killers hősével, hősnőjével kétértelműsködne.

Ettől ugyan nem enyhül bennünk a klausztrofóbia. Éppen bennünk? De talán nem is baj. Mert náluk nem csak a „részgyőzelem az egész vereségben” típusú kosztümös meséknek van évszázados hagyománya, vagyis egészen átvitt értelemben a szűkhelyi diadalnak, hanem teljesen konkrétan a sötétben való túlélés populáris sagáinak is. Fábri Zoltán Életjelére talán kevesen emlékeznek, de Antal Nimród Kontrolljára annál többen. Nem ok nélkül és nem véletlenül 2001 tán lett belőle majdnem nemzetközi kultuszfilm. Csak majdnem lett az – de ki tudja, mit hoz a jövő? A klausztrofóbia ma amerikai mítoszalkatrész, tehát globális is. Odaát éppen csak a mintadarab van meg. Bezzeg mi itt várunk, ötszáz éve, teljesen exportképesen.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/10 36-38. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8751