KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
   2009/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Forgács Iván: Oleg Jankovszkij (1944-2009)
VILÁGVÁLSÁGMOZI
• Mihancsik Zsófia: Legmodernebb idők Világválságmozi
• Géczi Zoltán: Aranypolgárok Pénzemberek az amerikai filmekben
• Vágvölgyi B. András: Bankrablók kora A Nagy Válság filmjei
MAGYAR MŰHELY
• Gorácz Anikó: Határátlépők A magyar dokumentumfilm új irányai
• Kolozsi László: Ezt már nem hiszem el Magyar áldokumentumfilmek
• Várkonyi Benedek: Kalandtúra a múltba Beszélgetés Szász János filmrendezővel
FRANCIA ÚJHULLÁM
• Ádám Péter: A Mozi az úr Nouvelle vague: filmiskolakerülők
• Báron György: Mozimánia Truffaut, a filmkritikus
TERMINÁTOR
• Klág Dávid: T-modell Terminátor 4.
• Bun Zoltán: Digitalizálódó világ-kép Terminátor kontra Terminátor
• N. N.: Terminátor-filmek
TELEVÍZÓ
• Schreiber András: Szemmagasság Marketing és a gyerekek
FESZTIVÁL
• Pintér Judit: Fesztivál a határon Trieszt
• Baski Sándor: Közös nevezők Udine
HATÁRSÁV
• Mundruczó Kornél: Pop-ikonok Corbijn-kiállítás
KRITIKA
• Reményi József Tamás: Betegei vagyunk Aczél
• Barotányi Zoltán: Sötét oldal Szíven szúrt ország
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: Múltidők
MOZI
• Varró Attila: Engedj be
• Csillag Márton: Pokolba taszítva
• Vincze Teréz: Jumurta – Egy falusi temetés
• Alföldi Nóra: Coco Chanel
• Forgács Nóra Kinga: Moszkva, Belgium
• Klág Dávid: Rockhajó
• Baski Sándor: Másnaposok
• Sepsi László: Crank 2 – Magasfeszültség
• Vízer Balázs: Adventureland – Kalandpark
• Tüske Zsuzsanna: Excsajok szelleme
DVD
• Géczi Zoltán: Jackie Chan: A nagy balhé
• Alföldi Nóra: Rachel esküvője
• Kovács Marcell: A veszettek
• Varró Attila: Az áruló

             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Világválságmozi

Világválságmozi

Legmodernebb idők

Mihancsik Zsófia

A klasszikus hollywoodi sémákban gondolkodó bankármozik, a tőzsdefilmek képtelenek megragadni a mai pénzügyi világválság természetét. Beszélgetés Király Júliával, a Magyar Nemzeti Bank alelnökével, Lengyel László pénzügykutatóval és Szilágyi Ákos filmesztétával, történésszel.

 

– Azt még nem tudjuk, hogyan jelenik meg majd a filmművészetben a jelenlegi gazdasági világválság. Arról viszont lehet képünk, hogy a filmekben volt-e előjele, illetve hogy azt a globalizált világgazdaságot, amely mára válságba került, hogyan ábrázolták a filmek. Jó néhány filmet végignézve én egyetlen mondatban tudnám összefoglalni azt a látleletet, amely ezekből a filmekből kiolvasható: az első számú közellenség a bank. Strukturális értelemben és személyi állományát tekintve is. Helyes-e az összefoglalásom, és ha igen, helyes-e a filmek diagnózisa?

Lengyel László: – Ha az 1929–1933-as világválságról szóló két Chaplin-filmre gondolunk, a Modern időkre és A diktátorra, ott ez még korántsem volt így. És képileg is van különbség a két korszak feldolgozása közt, ugyanis az a nyomor, depresszió és éhezés, amely az akkori fényképeken-filmekben megjelenik – például az a jelenet, amikor a kisember az Aranylázban a saját cipőjét tálalja fel magának, mert más ennivalója már nincs –, most nem látszik. Tehát az „alulnézet” egyelőre hiányzik.

– Nem egészen: a Szerepcsere (1983) című film ilyen képsorokkal kezdődik, mármint a nagyvárosi nyomorgók és gazdag pénzemberek életviszonyai közti drasztikus különbség képeivel.

LL: – Akad egy-egy ilyen példa, de ha végignézzük a filmművészet történetét, például az olasz neorealisták egész működési idejük alatt végig válságfilmeket, kisember-filmeket csináltak. Ehhez képest most mindent felül játszódik, a válság érintettjei jóformán még stilizáltan sincsenek jelen. Láthatólag nem lehet éhségmeneteket előállítani, és olyan filmek sem készülnek, amelyek azokról az emberekről szólnak, akiknek a házára rázuhant a kifizethetetlen jelzálogkölcsön.

Király Júlia: – Ezek a filmek még nem szólhatnak az alullévők sorsáról, hiszen a mostani válságról még egyetlen filmet sem csináltak. Az eredeti kérdésre visszatérve: ma is divatban vannak az összeesküvés-elméletek. Ezek mindenféle foglalkozású embert felelőssé tesznek a válságért, politikust, matematikust, de a legnagyobb kupac a pénzügyeseké. Mindegy, hogy bankárok vagy brókerek, a köztudatban ez ugyanaz a kategória. A filmek egyértelműen azt közvetítik, hogy a pénzvilág az oka a mai válságnak. Azt sugallják, hogy mindig is tudtuk, ez a világ a csalásról szól. A filmeket megnézve megdöbbentő, hogy a filmes szakmában ez a pénzvilág egyetlen olvasata: ezek csalnak. Értem én, hogy nehéz lenne filmes nyelven elmondani azt az egyszerű tételt, hogy a pénzvilág arról szól, hogy az életpályádnak megfelelő fogyasztásodat az időben egyenletessé teheted. A pénzvilág emberei folyamatosan találnak ki olyan eszközöket és módozatokat, amelyek alapvetően ezt a célt szolgálják: a kockázatok kezelését, a biztonságosabb életpálya megvalósítását. Természetesen ezekkel a pénzügyi eszközökkel vissza is lehet élni. A filmek azonban kizárólag ezekről a visszaélésekről szólnak. Az ismert példával élve: mintha a kést az emberiség történetében kizárólag az emberöléssel összefüggésben tárgyalnák. Megjegyzem: a filmgyártás erre is erősen hajlik.

Szilágyi Ákos: – A mostani gazdasági válság – az 1929-estől eltérően – nem véletlenül kezdődött a pénzügyi szféra válságával, mivel a dereguláció és az új technikai eszközök lehetővé tették a pénzgazdaság teljes elszakadását a gazdasági folyamatoktól. Ezért kerülnek előtérbe a krízisfilmekben a gazdasági szereplők, és ha a krízist megszemélyesítik, ezért válnak a válság új bűnbakjaivá éppen ők: a bankárok és a spekulatív tőke virtuózai, a spekulánsok, a brókerek. A populista politika és a tömegkultúra kétségkívül nagy hajlandóságot mutat arra, hogy a globális pénzgazdaság – a tőke e varázsinasa – elszabadulásának következményeit a „ki a bűnös?” kérdésére egyszerűsítse és a pénz „disznófejű nagyurait” vagy magát a „rohadt pénzt”, a „mocskos pénzt”, a „spekulatív pénzt” vádolja a pénzügyi „cunamikért”, a bank- és államcsődökért, a nemzeti valuták összeomlásáért, vagy a most is javában zajló globális pénzügyi és gazdasági válságért. Pontosan ezt teszik a szóban forgó morálkritikai vagy elit-ellenes filmek, amelyeknek még legkritikusabb darabjai is – például az ál-tényfeltáró Enron-film– az egész rendszer közvetett apologetikájaként foghatók fel. A mindennapi ember horizontján a pénzvilág szinte mesebeli másik világként, a hirtelen meggazdagodás, a mesebeli szörnyek és bűnök vágyott és félelmetes világaként jelenik meg. A tőzsde rejtélyes világaként, ahol a pénz termeli a pénzt, és ez temérdek pénz nap mint nap eltűnik, gazdát cserél, más alakban újraképződik. Úgy fest az egész, mint valami hatalmas szerencsejáték, Las Vegas, játékkaszinó. A Brókerarcok című film nem véletlenül kapcsolja össze a főhős személyes történetének szintjén a játékkaszinót meg a tőzsdei csalást. Az utca embere csak a kirakatüvegen keresztül lát rájuk, és nem érti az egészet.

KJ: – Ez nagyon lényeges, hogy a hétköznapi ember számára ez a világ nemcsak idegen, hanem fiktív világ is, ahol fiktív pénzeket fiktív módokon mozgatnak megfoghatatlan figurák.

– És tényleg ilyen?

KJ: – Nem. A pénzvilág nem fikció: nagyon is valós vagyonok áramlanak, cserélnek gazdát benne. De időnként – egy-egy megrázkódtatás, válság hatására – ezek a vagyonok leértékelődnek, s ez olyan benyomást kelt, mintha eltűnne a pénz, mintha mindig is csak fikció lett volna

SzÁ: – Nemcsak ilyen, de ilyen is. A dereguláció következtében elszabadult pénzpiac, a pénz virtualizálódása, a pénztermelés soha nem látott mértékű elszakadása az árutermeléstől, a „repülő pénz”, az „árnyékbankolás” olyan új jelenségek, amelyek nemcsak a közember számára teszik ma átláthatatlanná és megfoghatatlanná a pénzügyi szféra mozgását. Egy dolog az elszabadult pénzügyi rendszer és más a rendszer elszabadult haszonélvezőinek kérdése. A Brókerarcok például nemhogy megvédi a rendszert, de a visszaélést egyenesen kirekeszti a rendszerből: a szabályosan működő rendszerben szerinte ilyesmi nincsen, a szélhámosoknak a rendszeren kívül kell felütniük tanyájukat, csak szimulálják a tőzsdét, vagyis ők tulajdonképpen egészen szokványos értelemben vett bűnözők, akik visszaélnek a rendszer adta lehetőségekkel, élősködnek a rendszeren. Ha az ilyeneket lefejtik a rendszerről – márpedig az állam biztonsági szolgálata éberen figyel és lecsap az ál-brókerekre –, akkor minden a legnagyobb rendben van, a rendszert működését belülről nem veszélyeztetheti semmi, helyreáll a morális világrend: a tisztességes amerikai apa és a leckéből okuló tékozló fiú összeborulnak.

Ezek a filmek – a pénzügyi elitet kriminalizáló populista és antiglobalista felhangjaikkal együtt is – messzemenően kimerítik a „kapreál” fogalmát: ugyanúgy, mint az egykori „szocreál”-ban, a rendszerrel önmagában nem lenne semmi baj – az eszme szép, a rendszer jó –, ha nem férkőznének bele amorális elemek, nem telepednének rá élősködők, bűnözők. Az előbb említettétek az 1929-es válságot. Arról a válságról olyan képek élnek az emlékezetünkben, hogy a tönkrement tőzsdespekulánsok meg milliárdosok tömegével ugrálnak ki a felhőkarcolókból…

KJ: – Öngyilkosságok, sajnos, most is vannak szép számmal. A jelenlegi válságban négy vagy öt jelentős pénzügyi vezető öngyilkosságáról vagy váratlan haláláról olvashattunk már.

SzÁ: – Jó, de tömeges kiugrálás azért most nincsen, van viszont tömeges végkielégítés meg jutalmak kifizetése közpénzből. Tömegesen vesztik el viszont kisemberek munkahelyeiket, állásaikat, megrendeléseiket, megtakarításaikat, befektetéseiket, ingatlanaikat. Miért? Kik a felelősök a katasztrófáért. Ki a bűnös? A válaszokat – fentről és lentről is – a politikai tömegkultúra szállítja, többek között a „bűnös rendszer”, az „összeesküvő elit”, az „amorális szörnyek” – milliárdosok, brókerek, bankárok, korrupt pártpolitikusok – meséjének megfilmesítése formájában. A Csődtömeg vagy az Enron-film a nyugati középosztályt szólítják meg, amely ma sokkal erősebben fél a gazdasági katasztrófától, mint a nukleáris háborútól vagy terrorakcióktól, természeti katasztrófáktól vagy pláne, ilyen-olyan földönkívüliek támadásától.

LL: – A Brókerarcok azt mutatja be, és a korábbi helyzetek valóban erről szóltak, hogy egyénileg át lehet lépni a határokat, mert a pénzvilág lehetőségei megszédítik az embert. Személyedben is játékossá válsz, és a játékos bizony áthág szabályokat, és akár a fél világot becsaphatja. Most azonban már ott tartunk – és itt jön a világméretű összeesküvések elmélete –, hogy a rendszer egésze tolvaj, és a rá vonatkozó szabályok maguk is maffiaszabályok. A mai filmek már erről szólnak. Vagyis nem reménykedhetsz a szabályozásban sem, mert a szabályokat azok hozzák, akik az egész szörnyű fiktív világot megteremtették. A probléma tehát az, amit most a politikusok egymással folytatott vitái a felügyelet megszigorításáról is mutatnak, hogy nem egyéni morális hazardírozásról van szó, hanem a rendszer maga a morális hazardírozás. Ez körülbelül olyan, mint a háborús filmeknél: először csak az egyéni kegyetlenkedéseket látod, a gonosz őrmestert, aztán egyszer csak kiderül, hogy maga a háború, úgy, ahogy van, kegyetlen és gonosz. Irak ügyében az amerikai filmek a Moore-filmek bűnbakkeresésétől most jutnak el ide. A pénzvilág filmes megjelenítésében egyelőre ott tartunk, hogy a főronda a bankár.

– Tőled is megkérdezem: ez a kép igaz?

LL: – Nem. Ez nem egy morálisan hazardírozó rendszer. Nem arról szól a történet, hogy mindenki megszegett minden szabályt. Nem igaz, hogy a Lehmann Brothers, a világ egyik legnagyobb befektetési bankja és brókercége azért dőlt be, mert ott a főnökök és a beosztottak minden szabályt áthágtak, és ezzel tönkretették önmagukat meg a világot. Még akkor sem igaz, ha elkövettek számos hibát.

– Hanem hogyan igaz?

LL: – Úgy, ahogy már beszéltünk róla: a rendszerbe új szabadságelemek és globális elemek épültek be, mert a rendszer a nemzetállami korlátozásoktól való megszabadulásról szólt. És a korlátok ledöntésének volt köszönhető, hogy hihetetlen meggazdagodás ment végbe a világon a nyolcvanas évek eleje óta. És nemcsak a felhőrégióban. A rendszer megnyílásának a következménye volt a hihetetlen mérvű középosztályosodás is világszerte. Csakhogy a korlátok leépítése átlépett egy határt, amelyet már maga a rendszer sem tudott kezelni: nemzetállam már nem, világkoordináció még nem volt. A rendszert persze meg lehet személyesíteni. Korábban mindenki úgy gondolta, hogy Alan Greenspan, az amerikai jegybank, a FED volt elnöke a rendszer legjobb kezelője, most pedig egyre másra jelennek meg a cikkek arról, hogy ő volt az, aki az egész pénzügyi rendszert tönkretette. Ami nem igaz, mert ez a rendszer egy relatíve eredményes rendszer volt. Csak éppen túlhajtották.

SzÁ: – Nem értem, miért mondod ezt? Miben volt eredményes?

LL: – Abban például, hogy Kínát és Indiát kihozta a perifériáról.

SzÁ:– És még van néhány milliárd ember rajtuk kívül, például Afrikában, Dél-Amerikában, akiket nem hozott ki, sőt még mélyebbre nyomott le.

LL: – De nem azért, mert bement, hanem mert nem ment be a globális tőke.

KJ: – Afrikában nem a pénzügyi világ ilyen vagy olyan működése miatt éheznek. A pénzügyi eszközök és a pénzügyi globalizáció a világ jelentős része számára szabadabb fejlődést tett lehetővé. Igaz, egyben ösztönzést jelentett egy látszólag korlátlan növekedés megvalósítására, tehát a tanulság, hogy szabályozni kell, hogy jobban kell szabályozni. A szóban forgó filmek valóban azt sugallják, hogy a válság lefordítható úgy is, sőt csak úgy, hogy a rendszer működtetői nem tartják be a szabályokat, csalnak, és tehetik, mert a rendszer nem átlátható. Ha valaki látta közületek az Enron-filmet vagy a Csődtömeget, ugyan mesélje már el nekem, hogy mi volt a sztorija! Mi volt az ott ábrázolt pénzügyi konstrukciók lényege? Nem fog menni – pedig nem olyan bonyolult eseményekről van szó, amit ne lehetne közérthetően elmondani. És a Barings bank vagy az Enron története csak egy kis helyi történet, nem maga a válság. Ennek ellenére ezek a filmek sem állítanak mást, mint hogy az ilyen ügyek átláthatatlanok, a fejünk fölött zajlanak, misztikus az egész, úgysem értjük meg. Kliségyártás folyik. A válság bemutatásánál sem az a filmes ambíció, hogy megértsem, egyszerűen arra akar „rádöbbenteni”, azt sugallja, hogy csalók, szélhámosok, bűnözők kezében vagyunk. Igaz, ezek a filmek legalább megszületnek, míg nálunk se Postabank-, se Kulcsár-film nem készült, se jó, se rossz.

SzÁ: – Ezt nevezem a rendszer közvetett apologetikájának. Persze, ez abból is fakad, hogy az elvont összefüggéseket, a rendszer láthatatlan működését láthatóvá kell tenni, vagyis meg kell személyesíteni, le kell egyszerűsíteni, népszerűen – érdekes alakokban, sorsokban, történetekben – el kell beszélni, különben a film a tömegkulturális piacon nem él meg. Eizenstein annak idején meg akarta filmesíteni A tőkét. Nem ment neki. Elvont, nem morális és nem politikai kategóriákban működő rendszereket és összefüggéseket művészileg közvetlenül nemigen lehet ábrázolni, hacsak nem allegorikusan. Esetleg a dokumentarizmus eszközeivel.

KJ: – A Modern idők mégis igaz film.

SzÁ: – Mert ott nem arról van szó, hogy vannak gonosz emberek, akik a rendszert kitalálták és fönntartják, és ha őket jó emberek váltják föl, akkor minden más lenne. A Modern idők művészi igazsága abban áll, hogy nem morális kisiklásként, hanem világállapotként tárja fel a modernitást, és miközben megmutatja az ipari, bürokratikus és fogyasztási gépezet fogaskerekei közé került ember csetlését-botlását, a nevetés varázseszközével le is győzi ezt az értelemvesztett, idegenné vált világot. A hatvanas években is készültek erről a világállapotról művészileg igaz filmek, itt van például Antonioni Napfogyatkozása. A film középpontjában a hatvanas évek nagy témája, az elidegenedés áll. Ennek az általános emberi elidegenedésnek egyik látható megnyilvánulása, egyben a pénz, a tőke drámájának teátruma: a tőzsde. A tőzsde-jelenet a film csúcspontja és a világ filmművészetében kevés ehhez fogható tőzsde-ábrázolás van. A bábeli zűrzavar – az áttekinthetetlenség, az üvöltöző tőzsdealkuszok világa – az őrülten felfokozott, extatikus élet benyomását kelti. Mintha minden elevenség, élet, dinamizmus egyszeriben a pénz és a pénzemberek világába költözött volna át az emberi kapcsolatok világából, amelyet viszont sivárság, erőtlenség, széthullás, elidegenedés, vergődés jellemez. De ez az univerzális társadalomkritika és rendszerkritika csak az élethazugságokat szétzúzó művészet szintjén lehetséges, a kommersz műfaji filmek nem mehetnek tovább a giccsnél, vagyis a művészi igazság utánzatainál, amelyekben a pénzvilág szórakoztató egzotikumként, a gazdasági válság izgalmas katasztrófaként jelenik meg.

LL: – Biztosan meg lehet csinálni filmen a társadalomban felül lévők belső, tragikus ellentmondásait is. Azokét a bankárokét, akik kiugranak a nyolcvanadik emeletről, mert azért nem névtelenül hullanak le a semmibe, mint egyik tojás a másik után. De erre talán csak Orson Welles aranypolgára volt képes. Ezek a klasszikus filmek, amelyekről Ákos beszél, azért lehettek érvényesebbek, mert a Modern idők is, a hatvanas évek filmjei is a kisemberek történeteiről szólnak. Tehát aki a harmincas évek drámáit meg akarta csinálni filmen, az nem a Morgan bankházról vagy Morganról csinált filmet, noha ő is élet és halál ura volt.

– Visszatérve a mai pénzvilágról szóló filmekhez: ezek szerint megállapodhatunk abban, hogy nem találtunk köztük olyat, amelyik ne abban a hamis dilemmában gondolta volna el a válsághoz vezető rendszert, hogy vagy tisztességes vagy, de akkor szegény maradsz vagy elszegényedsz, vagy elfajulsz tisztességtelen hiénává. De miért érik be ennyivel a filmek?

LL: – Szerintem egyszerűen azért, mert nincs erről a világról gyakorlati tapasztalatuk. Előszobákból, titkárnői információk és pletykák alapján csinálnak filmet.

SzÁ: – De hát nem az a filmes feladata, hogy a tőzsde szociológiáját vigye filmre!

KJ: – Van valami, amit meg lehetne csinálni, nemcsak azért, mert nem került be a köztudatba, noha nagyon izgalmas, hanem azért is, mert a mai válság szempontjából az egyik leginkább meghatározó mozzanat. Tudjuk, hogy a mostani válság kiindulópontja az amerikai jelzálogpiac volt, ahol elterjedt az úgynevezett „másodrendű hitelezés”, azaz olyan embereknek adtak hitelt, akikről lehetett tudni, hogy nem fogják visszafizetni. Luftballonná fújták fel a házárakat, és a lufi kipukkadt. A bővülő hitelkínálat és a meredeken emelkedő ingatlanárak egymást erősítették: kialakult a buborék, ami aztán kipukkadt. Ami ebből filmre kívánkozik: volt egy Gramlich nevű szenátor, aki a FED kormányzótanácsának is tagja volt. 2004-ben, tehát három évvel a válság kialakulása előtt ott volt a jelentése az amerikai kongresszus előtt, amelyben egy az egyben leírta, hová vezet a folyamat. Szerinte az amerikai értékpapírszisztéma nagyon jó, de az említett lufi-értékpapírok és az ezzel párhuzamosan létrehozott árnyékbankrendszer miatt elfajult, és ez életveszélyes az egész amerikai pénzügyi rendszer és gazdaság szempontjából. A jelentés utolsó előtti bekezdése azonban így szól: de ne felejtsük el, hogy kilencmillió honfitársunk mégiscsak ennek a folyamatnak a révén jutott életében először otthonhoz, hitelhez, szabadabb, boldogabb polgári léthez. Az egész válságnak ez a kulcseleme, Magyarországon is. Csak hát amikor jön az összeomlás, ezt még a kedvezményezettek is úgy élik meg, hogy a bank szétveri az ő családi boldogságukat. És itt jön a legkedvesebb filmem, a Stroszek, más néven a Bruno vándorlásai Herzogtól, amely az elidegenedett bankról szól ugyan, de ezzel a nagy igazsággal együtt, hogy a kisember is élete álmát valósíthatja meg ebben a pénzvilágban. De aztán az egész valamilyen okból ellene fordul, és széthullik. Herzog ezt úgy tudta megcsinálni, hogy nem utáltatja meg a bankárt, noha nála ellenszenvesebb figura nincs, amikor megjelenik, hogy behajtsa a tartozást. De megértjük, hogy a pénzvilág mégiscsak az emberek álmának megvalósítását szolgálta – ám csak a megalapozott álmokból lesz tartós valóság.

LL: – Obama ugyanezt példázza. Az amerikai hitelfelvevők nagy része fekete és latin, akik korábban nem kaphattak hitelt. A folyamatot még Clintonék indították el, épp azért, hogy legyen fekete és latin középosztály, és Bush sem állította le. Amikor a kampányban fölmerült, hogy mit kezdjünk a problémával és kit hibáztassunk érte, Obama – aki egy ugyanilyen középosztály-projekt eredménye, csak egy korábbi projekté – azt mondta a választóinak: nem tehettek róla, nem ti vagytok a szédelgők. A probléma ugyanis a következő: ha az állam azt mondja, hogy adok neked támogatást – Magyarországon is így van –, a banknak meg azt, hogy nyugodj meg, én, az állam a hitelfelvevő mögött állok, ne kérd számon rajta a korábbi szigorú garanciális szabályokat, add oda neki a pénzt, mert úgyis megyünk fölfelé, hiszen a folyamattal az építőipart is, a fogyasztást is fölhúzzuk, akkor a bank nyugodtan hitelez, a hitelfelvevő meg nyugodtan felveszi a hitelt. Majd a bankok magabiztosan értékpapírosították a „biztos” hiteleket. Tényleg abban bíztak, hogy a lufi nem pukkadhat ki. És valóban megszületett egy középosztály, amely ma Magyarországon is ott ül a lakóparkjában. Persze, egy ponton vissza kellett volna fogni a folyamatot, az államnak szabályozással, a banknak és az embereknek meg önkorlátozással. De nem tették, hiszen nyerésben voltak, és álmukban nem gondolták, hogy amikor eljön az ideje, az amerikai gazdaság nem szép puhán fog leszállni, hanem bumm, odavágja az orrát. A lényeg: igen, ez a kisember oldaláról nézve pozitív folyamat volt. Szemben az 1929-es válsággal, ahol a konszolidáció csak egy brutális fordizmus keretében mehetett végbe – azért ül olyan szerencsétlenül a Chaplin-féle kisember a futószalagvilágban.

SzÁ: – Ott egy fordított folyamat ment végbe: a létező középosztály lebomlott.

KJ: – Ennek ellenére, tehát hogy valóban létrejött egy új középosztály, minden egyes alkalommal megkérdezik tőlem, hogy ki a hibás a válságért.

LL: – Ennek ellenére, tehát a felelőskeresés ellenére is középre szavaznak mindenütt, Amerikában, Németországban, Franciaországban, Angliában. Szemben az 1929-es válsággal, ahol már ott masíroztak a szélsőségesek, a nácik és a kommunisták. Lásd A diktátor című filmet.

SzÁ: – Ma a baloldali szélsőség veszélye a jobboldalihoz képest gyakorlatilag nulla Nyugat-Európában, Magyarországon, Lengyelországban. De nem árt, ha tudjuk, hogy ezek a populista mesék – a jobboldali populizmusról beszélek, amelynek csak szélsőséges változata a fasizmus-nácizmus – rendszervédő mesék. Ezek a filmek is, amelyekről beszéltünk. Lehet utálni őket, mert demagógok, egyetlen normális kérdést sem tudnak feltenni, és nemcsak művészeti okok miatt, de ha ezek a filmek azt mondják, hogy a gonosz bankárok, gonosz zsidók, gonosz kínaiak, gonosz tőzsdekufárok vagy akárki miatt jutottunk idáig, akkor a rendszer fel van mentve, csupán a rossz, vesztünkre törő, amorális idegeneket kell lecserélni a jó, javunkat akaró, erkölcsös „mieinkre”.

KJ: –Az amerikai válságfilmek ugyanolyanok, mint a tárgyalóterem-filmek, a maffiafilmek vagy katasztrófafilmek. Kedvenc katasztrófafilmem, a Day of Destruction – magyarul, azt hiszem, Szupervihar a címe – éppen olyan, mint ez a válság: Chicagóra balról a tornádó csap le, jobbról a hurrikán, és elpusztítják a várost. Balról jön a pénzügyi válság, jobbról jön a recesszió, a főhőst pedig arról lehet felismerni, hogy ül a monitor előtt, és előre látja, mi fog történni, ő már ráncolja a homlokát, miközben a többiek még boldogan sétálnak.

SzÁ: – A maffiafilmek és a gazdasági katasztrófafilmek között az a különbség, hogy ez utóbbiban nem arra fut ki a történet, hogy kik a gonoszok, akik a katasztrófát előidézték, hanem magára a katasztrófára. Ez a filmtípus nem az ismert moralizáló populista kérdésre fut ki – „ki a bűnös?” –, hanem a közelítő katasztrófa borzongató vagy lenyűgöző esztétikai élményére. Szerintem ebbe a típusba tartoznak azok a filmek is, amelyek arról szólnak, hogy nem állapítható meg, hol a határ a maffia, a gazdasági élet és a kormányzat között, vagy hogyan használja a média hatalmát a társadalom ellen az összeesküvő politikai hatalom. Ők is azt mondják, katasztrófa van, csak nem látjuk, mekkora. Olyan filmekre gondolok, mint A farok csóválja a kutyát.

KJ: – Ugyanez jutott eszembe, az a film valóban erről szól – hogyan csinálunk háborút, hogyan csinálunk tőzsdepánikot –, de semmi köze a rendszerhez, Fassbinder vagy Herzog igazi antikapitalizmusához.

SzÁ: – Mert Fassbinder filmművészete, ugyanúgy, mint mondjuk Bressoné, Bergmané vagy Tarkovszkijé, nem ideológiai vagy politikai értelemben antikapitalista, az ő filmjeikben metafizikai értelemben jelenik meg a rendszer, vagyis világállapotként. A világállapot pedig nem azért áll elő, mert gonosz összeesküvők előidézték vagy amorális emberek fönntartják, hanem mert az emberi erők kibontakozása során, a haladás-hanyatlás egy fokán az ember ide jutott. Az első világháború után radikális gondolkodók és művészek úgy jellemezték a fennálló világrendet, mint a kiteljesült bűnösség állapotát. Érezték, ahogy ma is sokan érzik, hogy valami lezárulóban van, de hogy mi fog jönni, azt nem tudták és mi sem tudjuk.

– Minden eddigi társadalmi és gazdasági rendszer kitermelte azt a szűk réteget, amelynek a kezében a megtermelt összjövedelem aránytalanul nagy része csoportosul. A mostani válságban sem ez a tény a probléma, hanem annak a működésnek a korlátozatlansága és szabályozatlansága, amely a felső sávban történő jövedelemszerzést már a rendszerre nézve is veszélyessé tette. Kérdésem: egyáltalán működhet-e másként emberi társadalom, hiszen az embert jórészt az érdekei működtetik, és az érdekek mindig ki fognak termelni olyan rendszert, amelyben a képességesebb emberek szűk csoportja óhatatlanul ki fog emelkedni. Mert ha azt mondjátok, hogy nem működhet másként, akkor minden olyan ábrázolásmód demagóg, amelyik az ellenkezőjét állítja vagy sugallja.

SzÁ: – Az úgynevezett primitív társadalmak –  értsd: egyszerű társadalmak, nem komplex társadalmak – működhetnek másként. Komplex társadalmak viszont csak így működhetnek. Vagyis ez ellen, ez idő szerint, nem érdemes tiltakozni.

KJ: – Így van, tehát a mai társadalomban csak az az értelmesen feltehető kérdés, hogy olyan ösztönzőrendszerekkel és olyan korlátokkal működteted-e, amelyek a túlzott szerzést és a túlfogyasztást képes értelmes keretek közt tartani. Ennek a válságnak és a megoldásának is ez az alapkérdése.

SzÁ: – A mai komplex rendszer kialakulásához vezető folyamat, amely nagyjából két-háromszáz évet ölel fel, ezt hívjuk globalizációnak, olyan civilizációkat, kulturális mintákat, viselkedési módokat, mentalitásokat kapcsolt és kevert össze azzal, amit kapitalizmusnak, kapitalista pénzgazdaságnak hívunk, olyan váratlan, gyakran képtelen és veszedelmes társadalmi kombinációkat hozott létre, amelyek különben soha nem jöttek volna létre. Dubaiban a gazdagság észbontóan hivalkodó és pazarló reprezentálását látod, de Svájcban, ebben a polgári mintaországban még annyira sem fogsz reprezentációs luxusfogyasztással találkozni, mint Magyarországon, pláne Oroszországban. Svájcban megmaradt az aszketikus „protestáns etika”, a felhalmozó polgári mentalitás. Amerikában ugyanígy. Természetesen hazug az idilli kép, amelyet a Tőzsdecápákban az apafigura testesít meg, de az amerikai, sőt még a magyar társadalom középosztályi mentalitására is döntően a polgári tisztesség jellemző. Nézd meg, mit tesznek ki Hollandiában az ablakba.

– Mindent, hiszen függöny nélküli házakban és lakásokban élnek.

SzÁ: – Mindent, kivéve a gazdagságot. Vagyis a lefüggönyözetlen ablakokkal éppen a tisztességet, a feddhetetlenséget teszik ki a kirakatba.

LL: – Ebből a szempontból nagyon érdekes az amerikai példa, mostanában sokat írtak erről. Hogy egyik oldalról az a fajta patrícius demokrácia bukott meg, amelyet Bush és a Bush család testesített meg. Ha van Amerikában arisztokrácia, a Bushok oda tartoztak. És az egész amerikai polgárság azt írta a zászlajára, hogy az a társadalmi előrelépés, ha rájuk hasonlítasz. Nem a jöttmentekre, nem az akárhonnan felemelkedettekre, hanem rájuk. Obama világa épp az ellentéte ennek. A plebejus demokrácia azt mondja, hogy jöhetsz bárhonnan, lehetsz bevándorló gyereke is, ez nem zárja ki, hogy bekerülj az elitbe. Természetesen ez is hollywoodi módra van megcsinálva, hiszen tudjuk, hogy Obama is egy kitaláció, de ez mindegy. A modell azt mondja, a világnak nem az a normális rendje, hogy patrícius családok a fejed felett megegyeznek egymással. Bizonyos értelemben ez még Európában is igaz, hiszen itt vannak a száz-kétszáz éves nagy családok. Amikor a Fiatnál dönteni kell, még mindig előkerülnek az Agnellik. Vagy a hollandoknál Jacobs úr, aki családilag dönt az ING-ről, miközben a megjelenése, a viselkedése alapján mindennek látszik, csak multimilliárdosnak nem. A másik oldalon meg jönnek a Nicolas Sarkozyk. Sarkozy, akinek az apja egy magyar bevándorló, az anyja meg egy görög zsidó. Ennek ellenére egyszer csak az egész hagyományos elit képébe vágja önmagát. Az Angela Merkel nevű NDK-s nőnek semmi köze ahhoz a német elithez, amely a Thomas Mann-i lübecki világból jön. Tehát a nyugati világban komoly átértékelődés zajlik, és ez az egész társadalom számára nagyon fontos jelzés.

– Még valami: ezeknek a filmeknek, egyáltalán, a nagyközönséghez eljutó lehetséges válságértelmezési-feldolgozási lehetőségek alapján – hiszen, mint Ákos mondta, nem lehet rendszerátvilágító szociológiai-közgazdasági munkákat filmre vinni – a megértés vagy a demagógia nő a világban?

SzÁ: – A bankárok és brókerek furcsa világáról, katasztrofális gazdasági összeomlásokról, nagy pénzügyi csalásokról vagy összeesküvésekről szóló krízis-mesefilmeket döntően az amerikai filmipar állítja elő és a globális piacra termeli, méghozzá elsősorban szórakoztató céllal, másodsorban a katasztrófa-szorongásokat, válságok kiváltotta zsigeri indulatokat kanalizáló, levezető szándékkal, végezetül a folyamatok racionális okait kereső rendszerkritika élét tompítandó. Persze, amikor ez a globális filmkínálat olyan politikai-társadalmi szubkultúrákkal vagy olyan helyi társadalmakkal találkozik, amelyekben az általános gazdasági és a különös politikai válság meghatározó politikai erővé növesztette a populizmust – és szerintem Magyarország is kezd ilyen hellyé válni –, ott nem a levezető vagy a szórakoztató hatásuk fog érvényesülni, hanem a politikai hatásuk, és ez a hatás is a populista politikát erősíti majd. Tehát nem levezetik, hanem gerjesztik és igazolják az indulatokat: „Tessék! Mi pontosan erről beszélünk! Erről van szó: a milliárdosok, bankárok, nemzetközi pénzügyi szervezetek összeesküvéséről, lopásról, csalásról, hazugságról! Már az amerikaiak is kezdik beismerni az igazságot!” Holott persze szó sincs itt semmiféle beismerésről, semmiféle igazságról: ezeket a filmeket el kell adni, ezért szórakoztatónak, hatásosnak vagy legalábbis botrányosnak kell lenniük.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2009/07 04-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9803