KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/április
POSTA
• Lalík Sándor: Talpra Győző! Olvasói levél
• Molnár Klára: Talpra Győző! Olvasói levél
• A szerkesztőség : Hibaigazítás
FESZTIVÁL
• Hermann István: Nemzeti erkölcstörténet Válaszok és kérdőjelek
FILMSZEMLE
• N. N.: A XV. Magyar Játékfilmszemle díjai
• Hankiss Elemér: Sötét tükör? Jegyzetek a mai magyar filmek társadalomképéről

• Bikácsy Gergely: Póker és guillotine Hatásvadászok
• Szilágyi Ákos: A parasztpolgár Ne sápadj!
• Létay Vera: Szókereskedők Elveszett illúziók
• Gambetti Giacomo: És a hajó megy Fellini beszél új filmjéről
• Báron György: Repülés Kis kiruccanások
• Barna Imre: Hölgyek, opera, ópium, erő Ária egy atlétáért
• Bacsó Péter: Csupa nagybetűvel Szász Péter halálára
• N. N.: Szász Péter (1927–1983) filmjei
LÁTTUK MÉG
• Gáti Péter: Bombanő
• Jakubovits Anna: Minden fordítva
• Kulcsár Mária: Husszein vére
• Jakubovits Anna: Morfium
• Simándi Júlia: Elefánt-sztori
• Greskovits Béla: Fokhagyma és ananász
• Jakubovits Anna: Talpig olajban
• Gáti Péter: Gary Cooper, ki vagy a mennyekben
• Greskovits Béla: A hét merész kaszkadőr
• Ardai Zoltán: A vadászat
TELEVÍZÓ
• Hajdú János: A planetáris kommunikáció
• Reményi József Tamás: A Himnusz tetszési indexe A februári tévéműsorokról
• Szilágyi János: Mindennapi szignálunk Beszélgetés Ipper Pállal, Matúz Józsefnéval és Elek Jánossal a TV-Híradóról
VITA
• Bernáth László: Televízió, magánvallás nélkül
• Csepeli György: Egy csodalény evilágisága
KÖNYV
• Lajta Gábor: Esztétizálás nélkül Beszélgetések a dokumentumfilmről
KRÓNIKA
• Pánczél György: Bodrossy Félix (1920–1983)

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Sitcom

Office – Hivatali tévéfilmregények

Jelentés a légkondicionált pokolból

Kolozsi László

A hivatali sitcomok sokban hasonlítanak a valóságshow-kra. Nagy különbség viszont, hogy hőseik nem a napot lopják, hanem a munkájukat végzik.

Vajon miért néznek azok, akik egylégterű hivatalban napi nyolc-tíz órát húznak le, egy egylégterű hivatalban felvett vígjátékot, ahol körülbelül olyanokat láthatnak, mint a saját osztályukon? Ha a választ keressük erre a kérdésre, érdemes azzal kezdeni: hogy miért is olvasnak az emberek bulvárlapokat.

A bulvár olvasója beleláthat egyes celebcsaládok életébe. Azoknak legalább annyira részévé válik, mint a saját családjának. Nem egy esetben még jobban is. A csak titokban gyűlölni mert rokonok sokak szívétől távolabb állnak, mint a szépen szaporodó Rubint–Schobert família, vagy a zűrösebb Győzike-kollektíva. Az ő ügyes-bajos dolgaikról folyamatosan tudósít a sajtó: akire egyszer rátapadt a celebség, az nehezebben szabadul meg ettől, mint a cipőtalpára ragadt rágótól. Ezek a család-kreálmányok a voyeurizmusunkat hivatottak kielégíteni, a kielégítetlen kíváncsiság az eredőjük: ha nem tudhatunk meg mindent a melegnek mondott Kovács Bélákról, meg a megtollasodott másod-unokatestvérekről, akkor legalább meg akarunk mindent tudni a sorozatsztárokról, a reality show-k kérészéletű népszerűséggel megvert himpelléreiről és cicababáiról. A felgyülemlett kielégítetlen kíváncsiság görgeti maga előtt azokat, akik – nem látván, hogy ez mennyi hátránnyal jár – vállalják, hogy celebek lesznek.

A celebképzés egyik iskolája a sorozat – különösen a napi sorozat –, a másik a valóságshow.

A Hivatal tulajdonképpen e kettő mesteri ötvözete. És elárulni egy pillanatra sem árulja el magát. Nem lóg ki belőle sem a valóságshow lólába, sem a szimpla comedy-é. Akár normális dokumentumfilmnek is nézhetnénk. Mely rólunk szól, azokról, akik irodákban húznak le napi nyolc órát.

A Hivatal azok kielégítetlen kíváncsiságához van szabva, akik sajnálják, hogy nem tudhatnak meg mindent a kollégákról. Azoknak alkották, akik úgy érzik, ha nem lennének a pletykák, a hatalmi harcok magasfeszültsége, a szerelmi afférok, az egész rohadt multi tökéletesen elviselhetetlen lenne.

Részben e kíváncsiságra hajtottak rá már a kórházi sorozatok is, megérezvén, hogy a kórház a legérdekesebb munkahely (folyamatos drámák, kihívások terepe, tele van vérrel és feszültséggel). A celebhírek a családi híreket igyekeznek pótolni, a munkahelyi sorozatok pedig a munkahelyi suskusokat. A Hivatal szereplőivel együtt megyünk be az Irodába, együtt töltünk velük egy kis időt, és ráadásul még a munkahelyi felelősség, az elvégzendő feladat sem nyomaszt bennünket.

A Hivatal alkotóinak – a zseniális komikusnak, Ricky Gervais-nek, és az agytröszt Stephen Merchant-nak – az volt a legjobb és legnyerőbb húzása, hogy elhitették, a nézők valójában egy áldokumentumfilmet látnak. A dokumentumfilm eszközkészletét – életszerű helyzetek felvétele, külön interjúk, melyekben kommentálják a látottakat a szereplők – használják, de valójában ez az egész dokumentumfilmezés csak játék az intelligensebb, a realityktől idegenkedő, az Éden Hotel plakátjain elborzadó nézővel – a középosztálybélivel. A tipikus multidolgozóval.

Mert amit látunk – bár a karácsonyi duplaepizódban leleplezi magát a dokufilmes stáb – közelebb áll a valóságshow-khoz, mint a dokumentumfilmekhez.

Hol látunk vallomásszobát, szerelmi konfliktusokat, nagy számban? A valóságshowban. A kamerakezelés sem dokufilmes: olykor mintha egy rododendron tövéből tekintenének az eseményekre a film készítői, olykor, mintha az asztal másik felére ülne az operatőr: és mindig ott van valaki, egy tudósító, a tűzvonalban, ahol a lényeges események történnek. A Hivatalban mintha mindig három operatőr dolgozna össze, így egy időpillanatot több helyszínen is megnézhetünk. Láthatjuk, a főnök, Brent, éppen porrá égeti magát a könyvelőknél, Tim a recepciós lánynak csapja a szelet (az ő párosuk esetlensége miatt is oly kedves). Ugyanúgy nem maradunk le semmiről, mintha egy bekamerázott lakásban élők életét vizslatnánk. A szereplők ugyanúgy mentegetőznek, mossák és fényezik magukat, ahogy egy show résztvevői.

Ráadásul ez az egész sorozat sokkal közelebb áll a valósághoz, mint a Való Világ. Mert ezek az emberek – bár nem sokat, de – dolgoznak. Nem a hasukat tömik egész nap, nem hédereznek. Nem a napot lopják. Hanem a lehető legkevesebb munkával, a lehető legkevesebb súrlódással megpróbálják megúszni az adott munkanapot: mint közülünk, munkavállalók közül, bárki más.

Mert végül is mire megy ki egy munkahelyi nap? Hogy a lehető legjobb kedéllyel és a lehető legkevesebb erőfeszítéssel a lehető legtöbbet hozzuk ki magunkból, a munkából. Ma már alig van a multiknál olyan munka, ami ne lenne végsőkig specializált, egy részterületre koncentráló, tehát mérhetetlenül unalmas – Tim azt mondja a sorozat elején: már beszélni is unok az egészről –, vagyis a munkavállalók többsége a nap túlélésére játszik. Akkor érzi jól magát, ha nem terhelik túl, ha békén hagyják. Nem jól dolgozni akar, hanem nem hibázni. Ebből következően a munkaidő nagy része unaloműzéssel telik. A munkába nehezen kezdő dolgozó pótcselekvésekkel fárasztja magát. Ezért is mondja: azok a legrosszabb napok, akkor fáradok el a legjobban, amikor nem szignáltak ki rám semmilyen munkát. Tehát látszólag rendkívül filmidegen színtér a munkahely. A konfliktusok abból fakadnak, hogy elromlik a gyorsnyomtató, a szomszéd munkaasztalnál ülő nem veszi fel a telefonját, vagy túl sokat beszél a családjával, nincs meg a dátumbélyegző, a csoportvezető rasszista viccekkel bombázza a munkaügyeseket, ráadásul elég gusztustalanul udvarol egy beosztottjának.

Nagy truváj – és erre előttük, csak a Hivatali patkányok alkotói voltak képesek – hogy Ricky Gervais-ék mindezt humorral tudják előadni. Igaz: szarkasztikus – szinte minden rész végére keserűségbe forduló – humorral.

Azok, akik már több éve gályáznak egy adott osztályon, és már az égvilágon semmi kedvük a munkához, igyekeznek a napi munkát egy-két óra alá leszorítani: jelen korunk kegyes, légkondicionált és jól fűtött pokla a Hivatal. Ez a sorozat, ha nem is mindig humoros, ám pontos tudósítás onnan.

A sorozat első epizódjában – akár az amerikai változatot nézzük, akár a kanadai franciát, akár az oroszt – bevezetnek egy újoncot. A főnök körbevezeti, és közben kimutatja a foga fehérét. Nemcsak a nagymellényű idióta jön ki belőle – Brent mindig a nyakkendőrángatásból merít erőt –, de a kisebbségeket nehezen tűrő angol középosztálybeli is.

Az amerikai sorozat főnöke egészen másképpen stupid: ő benne inkább karriervágy és hatalommánia munkál, mint hiúság és az önkontroll teljes hiánya. David Brent született autokrata. A Steve Carell alakította Michael Scott sokkal tudatosabb.

De nem is ez az alapvető különbség a tengerentúli és a szigetországi verzió között: hanem az epizódok távolsága egy valódi sorozattól, mondjuk a franchise megvásárló NBC emblematikus sorozatától, a Jóbarátoktól. Egy rendes sorozatban van külső helyszín, vannak sztárvendégek (ha jól megy a szekér, és mondjuk Super Bowl-döntő van), vannak szűkösebb idők, őszi napok, amikor ki sem mozdulnak a szereplők (akik egyébként hasonlóképpen, mint a Hivatal hősei, könnyen beazonosíthatók egy archetípussal; a Hivatalban Tim a flegma, Gareth, az elméleti ninja, a kolerikus, Brent a szangvinikus…).

A Hivatal vonalán elinduló, szintúgy nagyszerű Városfejlesztési osztály (Park and Recreation) annak ellenére, hogy megőriz dokumentumfilmes jegyeket, alapvetően egy comedy, egy egyszerű – ámbár igen szórakozató, mert rendkívüli, valójában nem is nagyon életszerű karakterekkel dolgozó – vígjáték.

A Hivatalban egy beszélgetés nem a bevett amerikai filmes alapsablonokra épül. Nem csak állj-és-mondd („stand-and-deliver”), illetve menj-és-beszélj („walk-and-talk”) lehet, hanem ennél jóval változatosabb formát is ölthet. Gervais nem egyszer megidézi a beszélgetős jeleneteket mesterien kezelő Howard Hawks-t. Ha valakinek közlendője van, odahajol a másikhoz, tetszeleg, megpróbál a lehető legjobb színben feltűnni, miközben a kamera, mintha a lehető legjobb helyet keresné folyamatosan, azt a helyet, ahonnan a legjobb szögből lehet fölvenni mindent észrevétlenül.

Mi tehát az a sajátságos nézőpont, ahonnan a Hivatal eseményeit látjuk? A mi nézőpontunk, egy olyan nézőé, aki nem akarja, hogy észrevegyék, de tudni akar mindenről.

Ilyen nézőpont egy munkahelyen nincs: pedig aki nyolc-tíz órát lehúz az egylégterűben, az ilyenre vágyik. A Hivatal alkotói nem csak arra világítanak rá, mért rossz a munkahelyen tölteni az időnket, hanem arra is, hogy mit lehet élvezni a nyolcórás együttlétekből, mi az, ami legalább az öröm illúzióját adhatja. Ha igaza van Freudnak, hogy a humor legfőbb forrása, hogy oldani akarjuk a szorongásunkat, akkor nyugodtan mondhatjuk, a Hivatal a vicces szériák történetének legviccesebb, de messze nem legszórakoztatóbb darabja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/05 46-47. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11043