KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
   2004/január
• Schubert Gusztáv: Sorsrulett Alternatív történelem
• Hungler Tímea: Film fatal Végzet a moziban
• N. N.: Sorsmozi
CYBERVILÁG
• Vaskó Péter: Istenek alkonya Mátrix – Forradalmak
• Herpai Gergely: Géplélek Robotok és emberek

• Géczi Zoltán: Neuro-kibernetikus odüsszeia Páncélba zárt szellem
• Wostry Ferenc: Daigoro a vérzivatarban A Kozure Okami-sorozat
• Varró Attila: Manga-Kurosawa A Kozure Okami-képregény
• Kubiszyn Viktor: Szamuráj 45-össel Seijun Suzuki-portré
FESZTIVÁL
• Bakács Tibor Settenkedő: Ami a habokból kilátszik Titanic
• Bori Erzsébet: Dívány és történelem Titanic-dokumentumok
• Andor Tamás: Arcvonások Dokumentumfilm a televízióban
KULTUSZMOZI
• Horváth Antal Balázs: Bomba a határon A gonosz érintése
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Határesetek Deus ex machina
• Bikácsy Gergely: Szép, fáradt színek Mióta Otar elment
• Báron György: Éjjeljárók Az ember, aki nappal aludt
• Kubiszyn Viktor: Az egydimenziós néző Reklámzabálók éjszakája
LÁTTUK MÉG
• Zoltán Gábor: Swimming Pool
• Szabó Anita: Titkok
• Vaskó Péter: Szigorúan piszkos ügyek
• Pápai Zsolt: Titokzatos folyó
• Elek Kálmán: A szemközti ablak
• Nevelős Zoltán: Kémkölykök 3D
• Dóka Péter: Táncos a házban
• Köves Gábor: Gyönyörű mocsokságok
• Hámori Dániel: A medál

             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A Márványember magyarországi bemutatója előtt

Varsói beszélgetés Andrzej Wajdával

Pap Pál

 

Andrzej Wajdát A márványember óta immár negyedik, televíziós filmjének forgatása előtt, az általa vezetett X Stúdió irodájában, s a sok feladata okozta szo-rító időhiány miatt csak néhány perces beszélgetésre sikerült rábírnunk, hiszen az elhúzódott stúdióülés után már késésben volt egy következő hivatalos megbeszélésről...

– A márványember lengyelországi bemutatója előtt, három éve folytatott beszélgetésünk során Ön többek között azt mondta: „Nem áll szándékomban, és semmi esetre sem engedhetem meg magamnak, hogy egyfajta élő klasszikussá váljak, mivel egy ilyen állapot teljesen elszakítana engem az igazi mozi gyökereitől... Szükségszerű volt, hogy visszatérjek a mozihoz, az igazi mozihoz. Amit legutóbb csináltam, A márványember – mozi. Első filmjeim pedig filmek... Az ötvenes évek az a korszak, amely óriási mértékben hatott a mai valóságra. Anélkül, hogy annak a kornak az igazságát meg ne ismernénk, meg ne értenénk, nem sokat tudunk mondani arról sem, hogy most mi történik... Az ötvenes évek érdekes téma a ma számára, különösen a fiatalok számára...” Most, három év távlatából hogyan látja ezt a filmjét?

– Amit akkor mondtam, beigazolódott, be kellett, hogy igazolódjon, mert egyszerűen ez az igazság. A márványember lengyelországi fogadtatása is – ahol három hónap alatt kétmillió-nyolcszázezer nézője volt –, a franciaországi, majd az olaszországi bemutató, a film fogadtatása más országokban, a New York-i premier tapasztalatai mind azt mutatják, hogy igazam volt. Igazam volt egyrészt, mert a fiatal nemzedékhez fordultam, hiszen pontosan a fiatal nemzedék akarta ezt a filmet megnézni. Lengyelországban is elsősorban ők voltak rá kíváncsiak, s azt hiszem, hogy más országokban is így van ez. Másrészt, úgy éreztem, hogy égetően szükség volt már ilyen jellegű filmre. Be kell vallanom, hogy a Hamu és gyémánt óta, huszonegy év elteltével akkor éreztem újra igazi rendezőnek magam, aki olyasmiről csinál filmet, amiről mindenki beszél, de amit még senki nem ábrázolt a filmvásznon.

A lengyel nézők hogyan fogadták a filmet?

– Két hulláma volt a fogadtatásnak, hogy úgy mondjam. Először kevés moziban játszották, ami bizonyos szenzációt keltett a film körül. Be kell vallanom, ez végül is jó reklámnak bizonyult, bár azt hiszem, e nélkül is sokan megnézték volna. Véleményem szerint sem a filmkritika, sem mindaz, amit filmreklámnak nevezünk, Lengyelországban nem valami hatásosan működik. Egy-egy film sorsára nézve az a legfontosabb, amit egyik néző a másiknak mond. Ez a szájpropaganda döntő fontosságú. Éppen ezért olyan filmeket kell készítenünk, amelyekre a közönség igazán kíváncsi. Olyan témákról, amelyek valóban, lényegileg szenzációsak; vagyis azokról a problémákról szólnak, amelyek foglalkoztatják a nézőket. Csak az ilyen filmeket nézik meg szívesen. Nos, később A márványember, hogy úgy mondjam, „szárnyat bontott”, nagyon sok moziban bemutatták egész Lengyelországban. Rendkívül sok nézőt vonzott, s ez a tény, mint említettem, megerősítette azt a meggyőződésemet, hogy a film elsősorban a fiatal nézőket érdekli. A fiatalság meg akarja ismerni apái nemzedékének történetét, s tudni akarja azt is, hogy ezek az apák ma miért olyanok, amilyenek. Rossz és jó tulajdonságaik kialakulásának okaira, eredetére, motívumaira kíváncsiak.

Min dolgozott A márványember befejezése óta?

– Azóta három újabb filmet készítettem. Az Érzéstelenítés nélkül megerősített abban a meggyőződésemben, hogy szükség van ilyen mélységű vitafilmekre; filmre a sérelmekről, filmre, amely megmutatja közelmúlt történelmünk fájdalmas pontjait, gondolkodásra serkent. Az azt követő filmem azonban egészen más jellegű. A wilkói kisasszonyok lírai alkotás, nosztalgikus film a múltról. Azt hiszem ugyanis, hogy rosszul tenném, ha mintegy önmagammal kelnék versenyre; azaz ha egyik politikai filmet készíteném a másik után. Úgy éreztem, talán éppen annak jött el az ideje, hogy valamiféle nosztalgia felé forduljunk, olyasmihez, ami elmúlt; röviden szólva egy másfajta filmművészethez. Így is tettem. Azóta elkészült legújabb filmem, A karmester, amit azonban még senki se látott, ezért nem is beszélek róla, mert amíg a nézők nem látnak egy filmet, addig az gyakorlatilag még nem is létezik.

Végezetül a szokványos kérdés: mit kíván magyar nézőinek?

– A magyar nézőknek elsősorban azt kívánom, hogy ezután is mindig legyenek jó saját filmjeik, s szeressék, nézzék is azokat. Mert az értelmes kritikusok és a kiváló magyar forgalmazók – akiket mi mindig irigyelünk – és azok a kitűnő szakemberek, akik a magyar film külföldi népszerűsítésén dolgoznak (amennyire én a magyar moziműsort és a filmsajtót ismerem), minden filmről hírt adnak, mindent megszereznek, megvesznek és megmutatnak a magyar nézőknek; mindent, amit a világon pénzért meg lehet vásárolni. Csak pénzért azonban nem lehet jó magyar filmet létrehozni. A saját ügyeikről szóló filmeknek Magyarországon kell elkészülniük, és azt hiszem, hogy ennek a kötelességüknek magyar kollégáim pontosan tudatában is vannak. Ezért tehát nem kívánok a magyar közönségnek jó magyar filmeket, mert ilyenek voltak és vannak, hanem kollégáimnak, a magyar rendezőknek kívánom, hogy szeresse őket a közönség, hogy menjen el a filmjeikhez a moziba. Ez a legfontosabb számukra; nézők és filmesek közös érdeke.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/11 19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8082