A némafilm-művészetből a legtöbben ma már jobbára csak a burleszkre és a vígjátékra emlékeznek, és ha a mozinéző egyáltalán szívesen néz ma némafilmet, az nem Griffith, nem Murnau, de még nem is Eizenstein lesz, hanem Chaplin, Keaton, valamint Laurel és Hardy. Milyen volt hát az átlag vígjáték, az átlag burleszk, a nagy habostorta, amiből mára már csak a hab maradt?

Első látásra nem sok meglepetés éri a nézőt: a tízes-húszas évek átlag vígjátéka átlagos volt. Ugyanazok a klisék, gesztusok, eszközök, mint a nagyoknál, csak ötlettelenebbül, mechanikusabban, igénytelenebb kivitelben, pszichológiai mélység nélkül. De épp azért jó időről-időre belenézni egy kor átlagtermésébe, hogy megtanuljuk értékelni a kiemelkedőt. Ha már unnánk Chaplint, nézzük csak meg Harry Mann vagy Ray Hughes tízes évekbeli Chaplin-imitációit! A Charlie-figurát többen is megpróbálták utánozni már pár évvel Chaplin gyors sikerei után. Az alak külsőleg tökéletes, még a mozgása is megtévesztésig hasonló, de a gegekben mindkét utánzatból hiányzik Chaplin könnyeden kecses akrobatikája, és főleg a végtelenül bonyolult gegsorozatok architektúrája. Míg Chaplinnél (és minden nagy komikusnál) a gegek egymásraépülésében a variáció és a fokozás egyszerre érvényesül, a kisebb kaliberű mesterek egy akciósorozatban hamar ismétlésbe bocsátkoznak, ez teszi lapossá műveiket. A nagymester onnan ismerszik meg, hogy egy szituációt addig csűr, csavar, amíg az utolsó lehetőséget is kifacsarta belőle, a kismester viszont minden szituációban ugyanazt a néhány ötletet süti el. Azt persze már meg sem kell említeni, hogy az igazán nagyoknál a gegekből mindig felépül egy személyiség is, a kisebbek vagy az utánzók idáig sosem jutnak el. Egy-egy jó ötlet vagy ötletsorozat azért ezekben a filmekben is található. Bármelyik nagy megirigyelhette volna például Hal Yates 1928-as, A két sóher (A Pair of Tights) című húszperces filmjében a frenetikus fagylaltos jelenetet. Két sóher alak nem akar sok pénzt költeni a nőkre, ezért inkább fagylaltozni viszik őket ebéd helyett. Autóval érkeznek a fagylaltos elé, az egyik lány kiszáll, hogy hozzon négy fagylaltot, amíg a többiek kint várakoznak. Itt egy parádés gegsorozat kezdődik, melynek során minden elképzelhető dolog megtörténik, ami megakadályozhatja, hogy a lány a négy fagylalttal eljusson az üzlettől az autóig. Pontosan látszik ezen a jeleneten, mit jelent a variáció és a fokozás kettőse a burleszkben. Az egész, majd tíz perces rész egyetlen szituációnak – a lány az ajtóban elejti a négy fagylaltot és visszamegy, hogy vegyen még egy kört – a sokszoros ismétlése. A helyzetbe azonban mindig újabb és újabb elemek kerülnek bele – az első alkalommal csak a lengőajtó üti hátba a lányt, aztán megjelenik egy másik vásárló is, aztán egy kutya stb. – és ezek egyre bonyolultabb akadályrendszert építenek föl, míg végül már ott az egész utca, a felső lakó és a rendőr, aki kergeti a közben tilosban várakozó társakat. Egyetlen motívumból a gegeknek egész szimfóniája kerekedik ki, miközben még mindig ugyanannál a szituációnál tartunk....