Ha unod már az együttjárást, próbáld ki a nagy szerelmet! – ezzel a mottóval indította útjára Quentin Tarantino élete első, jókedvében írt forgatókönyvét. Széles Hollywoodban nem talált egy fél producert sem, aki az üzemszerű, biztonsági hetyegés helyett vállalni merte volna egy merész elköteleződés kockázatát, így került ebek harmincadjára a Tiszta románc, majd a Született gyilkosok is, pedig annak már csak félmillió lett volna a büdzséje, ami arrafelé igazán nem pénz. A két csárdás pofon után megrázta magát az ifjú szerző és lazán, mint a teremtő, saját gyönyörűségére nekilátott a harmadiknak. Nem riszálva már pénzembereknek, nem nézve se Istent, se embert, „vad, gerilla stílusban” (ahogy ő mondja), abszolút esélytelenül megírta az embertelenül jó Kutyaszorítóbant. Független filmként akarta megcsinálni, fillérekből, színészek helyett haverokkal, változatos helyszínek helyett egy szál raktárban, látványos akciók helyett a puszta szövegre építve. Hála Harvey Keitelnek, kicsit dúsabb lett a végeredmény, de a lényeg megmaradt: pár pasas feketében csodálkozik a raktárban....