Itt volt a szomszédban, de valahogy mindig elkerültük egymást. A hazája is idegen maradt, különös, messzi ország, s mikor végre elhárultak a találkozás akadályai, még ismeretlenebb lett, idegen bolygó, távolibb már nem is lehetne. Jugoszlávia.

A háború utáni első játékfilm 1947-ben készült Belgrádban, partizános volt persze, és ezer jött még utána, de a magyar ifjúság a műfaj szovjet változatán nőtt fel, mert egy év sem telt belé, hatalmas papírmasé kutya mögé sorakoztatták a magyar dolgozókat, Tito, a láncos kutya feliratú táblákkal a kezükben. Anyukámat is kivezényelték, hogy legyen témám a Családom szerepe a világforradalomban című filmhez, amelyet végül a bosnyák Bata Cengić rendezett meg 1971-ben. A „láncos kutya” korszak lecsengett ugyan, de országaink közt hűvös maradt a viszony. Jugoszlávia nem volt barát, akit kötelező, és nem volt ellenség, akit ajánlatos volna szeretni. Amikor a hatvanas években bejött az önigazgató szocializmus, és vele az átkos liberalizáció, kimondottan veszélyes hellyé vált, fertőzött góccá, ahonnét könnyen átterjedhet a métely a szomszédos testrészekre is. Decentralizáció, munkás önigazgatás, a szólás és az utazás nagyobb szabadsága, cimborálás a Nyugattal és a kísérletezés, a kifejezés szabadsága a kultúrában, ami még az ottani opportunista elvtársaknak is sok volt... A Jugoszláviában kiadott magyar nyelvű könyvek erősen megválogatva jutottak el Magyarországra, az Új Symposion „szabadpolcra kerülés előtt átnézendő” jelzettel került a közkönyvtárakba, az alkotók által „nyitott filmnek”, az ideológusok által „fekete filmnek” nevezett újhullámos mozidarabokból csak mutatóba forgalmazott a MOKÉP. A régi filmlexikon még nem, a mai már nem foglalkozik velük. Lejárt lemez. Kit érdekelnek már a tegnapi, tegnapelőtti ideológiai csatározások, alkotói programnyilatkozatok és szigorú párthatározatok, Josip Broz aggódó újévi szózata, meg hogy Dušan Makavejevet 1973-ban kizárták a pártból. Hiszen már az sem érdekes, még neki sem, hogy egyáltalán tagja volt....