1.
Romkápolna, szelíd dombok között, napsugaras ősz.
Fekete kutya kergetőzik egy fehérruhás kislánnyal a romok között. A kislány kacagása idehallik, visszhangozzák a szemközti dombok. A kutya egy botot kínál vicsorogva a kislánynak, vegye ki a szájából. A kislány rángatja a botot, a kutya morog, játékosan, de egyben fenyegetőn. A romkápolnához egy régi kerengő is tartozik – elvadult buja kert, kőlapokkal kirakott utak. Ahogy a kamera a kőfalak mentén siklik, be-belátunk az elhagyott szerzetesi cellákba. Hirtelen poharak csendülését lehet hallani, aztán megpillantjuk a kápolna mögött álldogáló társaságot. A zöld gyepen, hosszú, damasztabrosszal leterített asztal. Rajta italok és szendvicsek. Eközben a fehérruhás kislány fölkapaszkodik a romkápolna egyik falán. A háttérből idehallatszanak egy felköszöntés szavai:
COPFOS: Emelem poharam...
Mindenki emeli poharát.
COPFOS: ... arra a személyre, aki az utóbbi évtizedek legragyogóbb freskóját hozta napvilágra, olyan leletcsoportot, melyet a közeljövőben számos világvárosban fognak kiállítani, kicsiny országunk hírnevének öregbítésére.
Megtapsolják. A copfos leinti őket.
COPFOS: Így hát e napon, mely nem csupán egy ragyogó emlékhely megnyitásának napja, hanem egyben titkos születésnap is, hadd köszöntsem őt, akit mi mindannyian...
Eközben a kislány, nyomában a kutyával végigfut a kerengő romos folyosóján, amelynek végét omladozó kőfal zárja le. A kislány egyik kőről a másikra lépdelve óvatosan felkapaszkodik a kőfal egy kiszögellésére. A kutya is követni próbálja, de aztán elbátortalanodik, és csak csaholásával kíséri a kislány útját. A fal tetejéről gyönyörű panoráma tárul a kislány elé, aki innen a magasból néz most le az ünneplő társaságra. A törékeny öregasszony, akit felköszöntenek éppen, észreveszi és felkiált.
ÖREGASSZONY: Kié ez a kislány?!
Mindenki fölnéz a kápolnára. Ijedt kiáltások. A kislány vidáman integet. Néhányan szaladni kezdenek a kápolna felé. Rekedt kiabálás: „Gyere le! Gyere le azonnal!” És: „Ne mozdulj! Maradj ott, ahol vagy!” A kutya hörögve ugat. A copfos folytatja a fölköszöntést.
COPFOS: E lelet ma úgy áll előttünk, ahogyan nyolcszázhetven évvel ezelőtt kora legragyogóbb iparosainak kezéből kikerült, és amelyre, mint méhek a virágra, úgy szállnak majd Európa tudósai.
A váratlan befejezésre csönd következik, majd taps. Mindenki koccint az öregasszonnyal. A fehérruhás kislány eddigre már idelent kóborol, nyomában a fekete kutyával. Hallani, amint az öregasszony magyaráz valakinek.
ÖREGASSZONY: Én mindenkinek csak tanácsolni tudom: öregedjen meg. Az öregember keveset eszik, keveset alszik, könnyű az álma, ott vannak az emlékei, szabadon rendelkezik az idejével...
MÚZEUMIGAZGATÓ: Na persze, ha az ember úgy öregszik meg, mint ön. Ön nem megöregedett, hanem egyszerűen úgy döntött, hogy megáll az időben, mint egy gyönyörű festmény vagy szobor. Csak egy eltitkolt bűncselekmény tehet ilyen széppé, mondják a régiek.
ÖREGASSZONY: Valóban? Ezt még nem hallottam. Nyitott könyv az életem.
MÚZEUMIGAZGATÓ: És hol van felütve?
ÖREGASSZONY (váratlan pátosszal): Itt.
Ebben a pillanatban a fehérruhás kislány odaér a múzeumigazgatóhoz és belecsimpaszkodik.
KISLÁNY: Apu! Apu! Nézd, mit találtam!
Valamit az apja elé tart a tenyerében. Az öregasszony is közelebb hajol, hogy megnézze.
ÖREGASSZONY: Mutasd csak...!
A kislány azonban elrántja tenyerét az öregasszony kutató pillantása elől:
KISLÁNY: Menj innen, csúnya néni!
A múzeumigazgató kissé zavarba esik a szemtelenség miatt, és oktatólag fordul a lánya felé.
MÚZEUMIGAZGATÓ: Sára! Micsoda butaságokat beszélsz itt?
Az öregasszony a szavába vág.
ÖREGASSZONY: Mutasd, mit találtál? Nekem adnád?
Mit kérsz cserébe?
KISLÁNY: Te csúnya vagy! Nem cserélek veled!
ÖREGASSZONY (nevet): Ha nem, hát nem. Ez nyílt beszéd.
A múzeumigazgató rászól a lányra.
MÚZEUMIGAZGATÓ: Sára, ne gyerekeskedj. Mutasd meg a néninek.
KISLÁNY: Úgy unatkozom, apa!
És elfut.
ÖREGASSZONY: Igaza van. Én is utálnám, ha egész nap mindenki egy ilyen vénasszonnyal foglalkozna.
Valaki beugrik kettejük közé a képbe: egy kissé kapatos munkazubbonyos férfi, kezében dobozos sörrel. Rákiált az öregasszonyra.
MUNKAZUBBONYOS: Ha nem vette volna észre, itt mindenki szerelmes magába. Én is!
ÖREGASSZONY: Már berúgott, Zsigmond?
MUNKAZUBBONYOS: Én? Táncoljon velem!
ÖREGASSZONY: Majd máskor. Majd ha józan lesz.
Kacagnak. Egy ideje már éktelen dudálás hallatszik távolabbról. Az öregasszony fülel. Mindenki a dudáló autó felé fordul – egy taxi az, amelyik behajtott az ünneplők közé. Valaki átverekszi magát az emberek között az öregasszonyhoz.
VALAKI: Itt a kocsi!
Az öregasszony a munkazubbonyos kezébe nyomja az üres narancsleves poharát.
MUNKAZUBBONYOS: Itt hagy minket?
ÖREGASSZONY: Már eleget ittam!
Nevetés. Valaki erősen köhög. A nagy lármában a múzeumigazgató és az öregasszony kezet fognak. Az öregasszony a múzeumigazgató kíséretében elindul a taxi felé. A fehérruhás kislány közben a nádszékben ülő fiatalasszony ölébe feküdt és mélyen alszik, hüvelykujja a szájában. Az öregasszony egy pillanatra megáll a kislány és az anyja mellett, és kisimít egy hajfürtöt a kislány csapzott homlokából.
ÖREGASSZONY: Szervusz, Sára.
A kislány az öregasszony hangjára kinyitja a szemét. A háttérben valaki erősen köhög. A kislány megrémül, amikor meglátja maga fölött az öregasszonyt.
ANYA: Sára, mi van veled? Kéred a babádat?
Sára elfészkeli magát az anyja ölében és elfordul az öregasszonytól.
KISLÁNY: Nem! Nem! Nem!
ÖREGASSZONY (mosolyogva): Kimerült. Nem csodálom. Én is.
Az öregasszony továbbindul a taxi felé. Egyik oldalán a copfos, másik oldalán a múzeumigazgató. A taxihoz érve a múzeumigazgató szertartásosan, kézcsókkal búcsúzik és udvariasan kinyitja az első ajtót. Az öregasszony már épp beszállna, amikor valaki, akinek szava köhögésbe fúl, megszólítja:
A KÖHÖGŐ: Elnézést, ezt itt felejtette.
Az öregasszony meglepve fordul hátra és veszi szemügyre az illetőt, aki napszemüveget visel. Az illető a kezében tartja az öregasszony világos színű átmeneti kabátját, finom darab. Nyújtja az öregasszony felé, aki elveszi tőle.
ÖREGASSZONY: Köszönöm. Milyen kedves. Milyen feledékeny vagyok.
A KÖHÖGŐ: Elvinnének engem is?
ÖREGASSZONY: Persze. Hova megy?
A KÖHÖGŐ: Útba esik.
ÖREGASSZONY: Akkor jöjjön.
Beszállnak a kocsiba. Az ismeretlen leghátulra ül, az öregasszony a taxisofőr mellé. Amikor kihajtanak a romkápolna mögül, sokan integetnek utánuk. A fekete kutya csaholva rohan a fölkavart porban a taxi után....