Josef „von” Sternberg: egy Svengali, akinek sikerült révbe juttatni fölfedezettjét, Trilby-t. Egy Pygmalion, akinek keze alól életre kél az istenek teremtménye. De vajon Marlene Dietrich csakugyan Sternberg Galatheája? Tagadhatatlanul az. Sternberg megálmodta Goethe Margitját, aki elbukása után Wedekind Luluja lesz egy kicsit. Pandora szelencéje csak annyira nyílik ki, hogy a nézők megnyissák érte pénztárcájukat.

Froelich Lolát, a Kék Angyal mulató vásott énekesnőjét meglehetősen sok elemzés érte az elmúlt 65 évben. Ez jelentette művészi kapcsolatuk kezdetét. Sternberg keze alatt, Sternberg elképzelései szerint, Sternberg rémképeit beteljesítve Marlene Dietrich lett a hollywoodi hetéra, a rontó szépség, a húsevő virág, az ellenállhatatlan vonzerő. A Paramount 1935-ben véget vet művészi viszonyuknak. A Nőstényördög (The Devil is a Woman) bukása után szétülteti a rendezőt és fölfedezettjét: a film megbukik a pénztárakban. Mára mégis ez együttműködésük legszebb mozidarabja. Sternberg elképzelése áthatja a film egészét: Lucien Ballard mellett a rendező áll a felvevőgép mögött. Ő hajol a kamera keresője fölé és ő világítja sejtelmesre Dietrich arcát. Sternberg meghatározza a látványt, amibe beilleszti Galatheáját: Hans Dreier díszlettervezővel fehérre festik egy erdőcske fáit, hogy a fehér lombok között kihajtató sevillai femme fatale látványa még meghökkentőbb legyen első megjelentekor. Sternberg összehajol a jelmeztervező Travis Bentonnal, olyan csipkékbe öltöztetni Marlene Dietrichet, féloldalas kalapokba, hajtornyokba és fésűszerkezetekbe bújtatni fejét, amik mind azt sugallják: elbillent a szimmetria törvénye, megcsúszott a belső harmónia, összezavarodott a világ, és a fuldokló barokk zsúfoltságban a merev szépségek között egyetlen élőlény mutatkozik csak valóságosnak, a Nő....