KEZDŐLAP KERESÉS LAPOZÓ FÓRUM LINKTÁR KAPCSOLAT IMPRESSZUM
 

GYORSKERESÉS:

  >>Bejelentkezés

RÉSZLETES KERESÉS

LAPOZÓ

HÍREK
ELŐFIZETÉS
GYIK/FAQ
ARCHÍVUM
FRISS SZÁM

BLOG

 








 P a r t n e r e i n k : 





 T á m o g a t ó k : 

NKA

Üdvözöljük a Filmvilág honlapján!

Friss számunkból – 2022/11
JEAN-LUC GODARD
Báron György: „A mítosz nyelvét értem jobban”. Beszélgetés Boldizsár Ildikóval
Godard MOZI
Ádám Péter: Kufliverzum a köbön. Beszélgetés Dániel Andrással és Jurik Kristóffal
François Truffaut levele Jean-Luc Godard-hoz

MAGYAR MŰHELY
Varga Zoltán: Palack az özönvízben. M Tóth Éva animációs filmjei
Soós Tamás Dénes: „Hol voltál aznap? ”. Beszélgetés Köbli Norberttel
Gyöngyösi Lilla: „Kit hívsz, ha összeomlik a világ? ” Beszélgetés Grosan Cristinával

A TÖRTÉNELEM ÖRVÉNYÉBEN
Pápai Zsolt: Náci nirvánák. A nemzetiszocializmus filmmelodrámái – 1. rész
Árva Márton: Évezredek szemtanúja. Alberto Breccia – H. G. Oesterheld: Mort Cinder
Pauló-Varga Ákos: Túl a vörös vonalon. Beszélgetés Tarik Salehhel
Gyöngyösi Lilla: A metál és a Korán. Tarik Saleh: Fiú a mennyből
Huber Zoltán: Csillaghullás. David O. Russell: Amszterdam

ÚJ RAJ
Kovács Kata: Egy szemlélődő filmes. Michelangelo Frammartino

ARCHÍVUMOK TITKAI
Barkóczi Janka: Elveszett filmtörténet. Eltűnt filmek nyomában
Barkóczi Janka: „A némafilm önmagát falta fel”. Beszélgetés Kurutz Mártonnal

KÖNYV
Murai András: Öngyógyító napló. Ingmar Bergman: Munkanapló I-II.
Csantavéri Júlia: Magyarországról Itáliába és vissza. Pintér Judit: Mesterek és hazák

FESZTIVÁL
Baski Sándor: Kicsi, de erős. Miskolc – CineFest
Huber Zoltán: Szélesedő spektrumok. Toronto

KRITIKA
Vajda Judit: Szerelmes biciklisták. Lukas Dhont: Közel
Schreiber András: Helycserés támadás. François Ozon: Peter von Kant
Nevelős Zoltán: Éljen a szinkron! Csapó András: Magyar hangja…
Déri Zsolt: Maestro. Giuseppe Tornatore: Ennio Morricone

MOZI

STREAMLINE MOZI

PAPÍRMOZI




Egy szám ára csak 490 Ft!
Előfizetéssel csak 395 Ft!




Cikkajánló
Balassa Péter: Maga (1994/01)

„... az Amarcordot mindenekelőtt búcsúnak szántam... a gyógyíthatatlan kamaszkortól, mely már azzal fenyegetett, hogy örökre markában tart... Valljuk be őszintén, mit is jelent valójában a felnőtté válásnak ez az erkölcsi célja? S ha feltételezzük, hogy egyáltalán felnőtté lehet válni, mit teszünk, ha azok lettünk? Találkoztak már »felnőttekkel«? Én nem. Az igazi felnőttek talán kerülik a találkozást az olyanokkal, mint én. .., az Amarcord fasizmusa nem kívülről szemlélt fasizmus, a film azért is született, hogy elváljak, elszakadjak ettől a kissé mocskos promiszkuitásba bonyolódott végponttól:” Ide figyeljen, nem nagyon tudok most megrendült, költői (?), sírva vígadó, színes búcsút venni Magától, Fellini. Nem megy ez most úgy, ahogy illene Magához. (Jobb, ha nem önözöm, hanem igenis: magázom). Akkor halt meg, amikor a politika, méghozzá egy széteső, nyilvánvalóan magával – s Magával – kezdeni mit sem képes világ politikája önti el a képernyőt, az agyamat, mindent. Akkor halt meg, amikor lassan kezd értelmetlenné válni önismeret és kritika: a határok új s új kijelölése, értelmetlenné a beszéd is arról, hogy mindez nincs. Értelmetlenné válik, amit Maga mond, azzal a sajátos, összehasonlíthatatlan megfigyelőképességnek, elfogulatlan látásnak az erejével, mely nem tud mit kezdeni a világ nordikus spekulációival, a vizuális dömping katasztrófájával, ezzel a posztfasiszta álomkórral, amitől Maga a filmjeivel nagyon is menekült. Előbb attól a szutykos otthonosságtól futott el, ami persze folyvást csak visszatért a filmjeiben, aztán az ideologikus politikától, amely nem hasonlít már az egyének együttélésének politikájára egy olyan társadalomban, amelyben tiszteletben tartanák egymást, saját magukat, és pontosan tudnák: saját szabadságuk ott ér véget, ahol a másoké kezdődik. Most, hogy meghalt, jobban látni, menynyire politikus filmeket is csinált a Maga módján: csaknem minden műve egy bizonyos, olasz-európai nevelésnek az előítéleteit, ürességét, sémáit, torzulásait, korporatív állam és oltár régi szövetségét leplezte le. „Úgy látom, még mindig nagyon veszélyes, ha becsületesen beszélünk arról, hogy túl kell látnunk önmagunkon, veszélyes, ha bizalomról, jóakaratról, közös célokról szólunk, amikor ilyesmiről hallunk, azonnal gyerekes állapotba kerülünk; nyomban előjön a halálos veszedelem, elhagyjuk magunkat, s valaki mindig kihasználja csüggedésünket, s kezdi elölről az egészet, ugyanazokkal a hibákkal, félreértésekkel, szörnyűségekkel. Csődbe jutott történelmünknek egyetlen erőforrása – nevetséges és ideiglenes menekvése – egyelőre talán az, hogy leleplezze a hazugságot, azonosítsa a hozzávetőlegest vagy a hamisat... csak azt akarom mondani, hogy engem az emberek fasiszta beállítottságának érzelmi, lélektani háttere érdekel. Megrekedés, leblokkolás a kamaszkornál – valami ilyesminek érzem a fasizmust. Az egyén természetes fejlődésének megrekedése, megállása – azt hiszem – mindenképpen kompenzációs bonyodalmakat okoz... némely vonatkozásban a fasizmus még a kiábrándultság alternatívájának is tűnhet, fékevesztett s eredménytelen lázadásnak.” Most, hogy újraolvasom annak idején igen unalmasnak és kissé üresnek tartott könyvét, (Mesterségem, a film), úgy látom, szégyenkezve, hogy a Maga nem spekulatív módján, természetes életmegfigyelésével, realitásérzékével, a látásával egyszersmind nagyon okos is volt. Ez az okosság, mely rengeteget tud a felelősség másokra hárításáról, a vezérképzésről és végül civilizációnk vetített képekbe fulladásáról, mint egyfajta végzetes vezetettségről, mindig az életet nézte és mutatta, a maga elementaritásával és ennek az elementaritásnak a veszélyeztetettségével, amelyben irtózunk attól, hogy elmélyítsük, megteremtsük egyéni, hasonlíthatatlan kapcsolatunkat az élettel. Maga éppen ezt cselekedte meg. Maga mást sem tett, mint ezt, Magánál Casanova és Satyricon, Nyolc és fél, És a hajó megy, A nők városa és Országúton – a cirkusz, az operázás, a slamposság és a „színház az egész világ” mögött, bensejében, mélyén valami nagyon okos, hűvös, barátságtalan, elutasító és kíméletlen dolog is: olyasmi, amilyen Nino Rota zseniális, mahleres kíntornája. Most jövök rá minderre, most: későn, hogy Maga nagyon okos ember, aki mindezt nem szereti olyan nagyon, de belevisz a szeretetcsapdájába, andalít, hogy kijózanítson, ringat, hogy felébresszen, tehát épp az ellenkezőjét csinálta meg velünk, mint amire vágytunk és vártunk. Az ellenkezője, a gegen, a kontra, az ez-nem-az, amilyennek látszik – nagyon is okosan tudta és művelte mindazt, amit kritikai elem és otthonosság, ráismerhetőség és csalit példátlan egyensúlyának, a tradíció megelevenítésének és kritikai leleplezésének lehet nevezni. A slamposság és a részvétlen elutasítás között húzódó okos, kicsit megtévesztő (bohócmutatvány?), barátságtalan, de még személyes hőmérséklettől enyhén fűtött keskeny sáv – ez volt Maga, Fellini. Nem tudjuk, mi ez. Maga....

[tovább...]

 
Cikkek kommentjei
Szerző, cím, évfolyamlegfrissebb 
1. Melocco Miklós: Képhalmaz 1979/10 (1 komment)2020-02-08 18:50
2. Gelencsér Gábor: Psyché 2017/09 (1 komment)2019-01-08 22:46
3. Báron György: Poppy és Scottie autóba ül 2008/12 (1 komment)2018-08-31 09:01
4. Schubert Gusztáv: Mizz Bronti segít 1998/10 (1 komment)2018-07-15 18:09
5. Kelecsényi László: És akkor a Psota… 2016/05 (1 komment)2018-04-29 20:40