Soha korábban nem járt e világon, mozivásznon sem, olyan semmitmondó iszákos-figura, mint aminőt legutóbb Nicholas Cage homorított. A nagymúltú piás-szerep negatív világbajnokaként igazság szerint az Oscar-szobrocska öntőformáját kellett volna megkapnia, és nem is elsősorban Cage-nek, hanem a rendkívül üreges forgatókönyv írójának, aki azonban nem érte meg az idei gálát. Szerződéses járandóságának kézhezvétele után öngyilkos lett. Sejthetően nem az összeg alázta meg ennyire az írót, hanem az erkölcsi eredmény. Az ivást sem tudta abbahagyni, és megírnia sem sikerült magát. Ha sikerült volna, az eladandó történet az unalmas Baltimore-ba terelve is helytállt volna, sőt; hogy izgató kulisszák közé kellett vinni, kudarcot jelentett. A könyvet elfogadták, pedig szerzője látá, hogy nem jó. Cage egy valójában megíratlan alakot játszott el fennkölt beleéléssel, valami Alkoholistát, azt a fantombugrist, aki elől az igazi, az érzékenyebb iszákos a halálba menekült. Másolatembert, aki csak úgy idepattant sehonnét, hogy pusztulásba igya magát, üresen érzelgős legyen és lélekcsöpögéseit folyvást kemény szavakkal, egyéni színek nélküli macho beszédmóddal kompenzálja. Más tevékenysége nincs. Egy nemeslelkű prosti belészeret, nem a szeméért, hanem a nagy büszke semmiért, juszt is. Lüktetve dong a nagybőgő, surrog a dobgép, gyöngyözik a zongora becsülettel, Las Vegas csillog-villog hidegen, roppant szabású városképek váltják egymást hőzöngve, hogy az egészből moziféle kerekedhessék....