A modern politikában a pártok, mozgalmak, vezérek csatározása nem az utcán, nem a parlamentben, hanem a képernyőn dől el. Akinek csak szavai vagy tankjai vannak és nem győzi mozgóképpel, az alulmarad. Aki azonban győz, annak egyszersmind a képernyőn, képileg is győznie kell: létre kell hoznia győzelmének videó- és tévéképét. Ahhoz, hogy politikai győzelmét győzelemként fogadja el a társadalom, képbe kell kerülnie és képben kell maradnia. Cuius televisio, eius visio. Minél kevésbé modern egy társadalom, annál inkább ki van téve a szavak politikai mákonyának és minél modernebb, annál könnyebb mozgóképek által manipulálni. A moszkvai szó puccs összeomlása múlt év augusztusában egyben az antimodern, keleti totalitarizmus szóvilágának végét is jelentette, teljes szócsődöt, amely a szovjet társadalom modernizáltságának fokát is pontosan jelezte. A szópuccsot nem egyszerűen leverték, hanem tévé- és videóképbe fojtották. A szópuccsistáknak a kegyelemdöfést nem letartóztatásuk adta meg, hanem Gorbacsov és Jelcin megjelenése a képernyőn. Mert amennyire mozgásképtelenek és mozgóképtelenek voltak a szópuccsisták, olyan mozgékonyaknak és mozgóképeseknek bizonyultak a tévé- és videóforradalmárok. A szópuccsisták antimodern észjárására vall, hogy Gorbacsovtól a szót vonták meg, a szólás lehetőségétől fosztották meg, s fel sem merült bennük, hogy a némaság ellenfelüket erősíti, hogy a házi őrizetből nem telefonon, rádión, levélben, hanem videószalagon fog üzenni országnak és világnak, hogy magának Gorbacsovnak az érdeke: ne szóban, ha nem mozgóképként lépjen a világ elé. (Ma már szinte bizonyosra vehető, hogy tudatosan nem lépett verbális kontaktusba a külvilággal, jóllehet megtehette volna.) Akár média-szakemberek tanácsolták neki, akár mint ízig-vérig modern politikus, ösztönösen érezte, mit kell tennie: Gorbacsovnak teljesen igaza volt, mikor a hallgatás mellett döntött, vagyis nem engedte, hogy szavai megelőzzék személyes megjelenésének tévé- és videóképét. Ugyanis egyedül ez tudta – annyira-amennyire – hitelesíteni a kialakult helyzetben az áldozattá vált elnök szerepét. S amikor a személyes jelenlét, a visszatérés és vallomás tévéképei (1. a repülőgépről leszálló megtört, kissé borostás elnök képe; 2. az orosz parlament előtt saját szerepéről számot adó elnök képe; 3. a sajtóértekezleten „mindent a világ elé táró” vallomástevő képe) sem bizonyult elégségesnek az áldozati szerep hitelesítéséhez, akkor vetette be a „csodafegyvert”, a háziőrizete alatt készült amatőr – és onnan állítólag kicsempészett – videófelvételt. Ma Gorbacsov és Jelcin a letartóztatott palotaforradalmárokat a képtől, a képernyőn való megjelenéstől igyekszik megfosztani. S minden jel szerint – ha elkésve is – a szópuccsisták is ráébredtek az új politikai fegyver jelentőségére. Erre mutat legalábbis annak a mintegy 14 órányi videóanyagnak a kicsempészése a szovjet főügyészségről, amely a vádlottak első napi kihallgatásait rögzíti, s amelyből egy órányit a német televízió Spiegel-magazinja le is vetített. (Az anyagot ugyanis a Spiegel moszkvai szerkesztőségéhez juttatták el.) Önmagáért beszél, hogy a szópuccsisták csak vereségük után, mint vádlottak és kihallgatottak jelentek meg videó- és tévéképen (ők bezzeg – Gorbacsovval ellentétben – nem gondoskodtak jóelőre olyan videószalagokról, amelyeken az „igazságot” tárják utólag a világ elé). S jóllehet nem egészen világos, ki manipulált kit, mikor ezt az anyagot a nyugati sajtó rendelkezésére bocsátotta, egy biztos: tisztában volt vele, hogy manipulálni csak így – videó- és tévéképpel – érdemes....