Kilencvenöt éves korában meghalt egy nagy magyar operatőr, Altman János – kezdhetném így is, de sajnos nem kezdhetem: a soproni születésű John Alton életében egyetlen magyar filmet sem forgatott. Tehetsége másutt kamatozott. 1932-ben ő fotografálta az első argentin hangosfilmet (Los Tres Berretines), kis költségvetésű bűnügyi filmeken csiszolódott mesteroperatőrré, brilliánsra fényképezett hollywoodi sikereken át lett a szakma vitathatatlan tekintélye. Mindent tudott: „fénnyel festeni”, Rembrandt, Caravaggio tanulmányozása után hasonló címmel írt szakkönyvet az operatőrmesterségről, Oscar-díját is az Egy amerikai Párizsban balettjeleneteiért kapta, melyekben Párizs egy-egy utcáját „festette” meg, Dufy, Renoir, Rousseau, Utrillo, Toulouse-Lautrec és Van Gogh modorában, tudott árnyékkal és sötétséggel bánni, az amerikai film noir az ő kamerája által lett igazán „noir”, megszállottan kutatta, meddig képes gépével a sötétség mélyébe aláereszkedni, az antracitos feketeségbe belemetsző fénysugár vagy egy koromsötétből előcsillanó pisztolycső segítségével drámai hatást elérni. Pályája csúcsán, ötvenkilenc évesen visszavonult a filmezéstől: „Akik akkor azt hitték, megőrültem – mesélte ’93-ban –, azóta már odafenn forgatnak, az égi stúdióban, tudja, az a legnagyobb stúdió, telistele géniuszokkal. De én már dolgoztam eleget, egy kicsit még idelenn maradnék.” Akkor most megint forgat....