Simó Sándor: A magyar szellemi élet egészével együtt mi, filmrendezők is elvesztettük tájékozódási képességünket. Magyarországon hihetetlen sebességgel követik egymást a nagyon kevéssé kontrollált változások, melyek nem épülnek bele személyiségünkbe. A derék, független magyar filmrendező mindig pontosan tudta, hogy egy paternalisztikus helyzetben valakinek, valaminek meg kell felelnie. Jó szóra, barátokra most is szükség volna, de a barátok eltűntek: az egyiknek kávéháza van, a másiknak valamilyen Kft-je, a harmadik külföldön él... Atomizálódtunk, és keveset lehet várni annak a generációnak a képviselőitől, akik a legutóbbi évekig szerették magukat derékhadnak nevezni, mert azt gondolták, hogy léteznek valahol „nagy öregek”. A nagy öregek elmentek vagy már nem aktívak, másrészt már régóta nem jut eszükbe semmi érvényes. Kellemetlen, agresszív fiatalemberek jelentek meg – harminc és negyven év közötti „fiatal” filmrendezők, – akik számára pedig az egyetlen fontos dolog, hogy elkülönüljenek ettől a régi csapattól. Nehezen áll elő az a hasznos helyzet, hogy az újak egyre-másra jobbnál jobb ötletekkel bombáznák a stúdiót és tolnák ki a derék öreg embereket, akik már megint a szabadságharcról, a kiegyezésről, az első világháborúról stb. akarnak filmet csinálni......