Simó György: Látja? Nem látja (1996/05)
– A filmszemle után a korábbiaknál intenzívebb vita tört ki a dokumentumfilmezés helyzetével kapcsolatban. Kiáltvány szövegeződik a műfaj védelmében, tele a sajtó nyilatkozatokkal. Mi volt a baj, illetve mi derült ki ezen a filmszemlén?
Schiffer Pál: Azért volt számomra meglepő a zsűri döntése, mert én azt gondoltam: az idén előrelépés történt. Megjelent négy-öt film, ami mélyebben kezdett rákérdezni arra, hogy mi is történt az országban. Legyünk őszinték: az elmúlt négy-öt évben a magyar dokumentumfilm mélyrepülésben volt, éppúgy, mint a magyar játékfilm. Erről nekem megvan a magam elmélete, amit már nem is először mondok el. Egy olyan változássorozat zuhant ránk egyszeriben, amivel ugyanúgy nem tudtunk mit kezdeni, mint ahogy az írók, a játékfilmesek, a szociológusok, az újságírók nagy része sem. Nem tudtuk feldolgozni, és nem tudtuk megmagyarázni azt, ami történt. Az a baj, hogy húsz-harminc éve a magyar filmelmélet szakemberei, beleértve a Filmvilág szerkesztőit is, adósok bizonyos alapvető fogalmak tisztázásával. Úgy beszélünk a dokumentumfilmről, mint egy műfajról. Valójában nem műfaj, hanem módszer, amellyel különböző műfajú filmeket lehet csinálni. A játékfilm sem egy műfaj, hanem módszer, amellyel különböző műfajú filmet lehet csinálni a westerntől, a burleszken át a thrillerig. A dokumentumfilmes módszerrel is sok mindent csinálhatunk. Filmtörténeti előzményei vannak annak, hogy egy országban miért szűkül le etnográfiai vagy szociológiai vagy szociográfiai filmre ez az irány, vagy más országokban miért szűkült le bizonyos időszakokban csak propaganda filmre. Én dokumentumfilmnek tartom Forgács Péter filmjeit is. A Cséplő Gyuri és a Fekete vonat is két különböző dolog volt, az egyik leíró, a másik elbeszélő műfajú film. A magyar dokumentumfilm egyik nagy hozadéka pontosan az volt, hogy az elbeszélő dokumentumfilmet kialakította. A dokumentumfilmezés használható stílusként is, ahogy ezt Dárdayék csinálták, akik fikciós filmekhez, játékfilmekhez stílusként használták a dokumentumfilmezést vagy a szocio-dokumentumfilmezés kamerakezelését, világítását, jelenetszerkesztését. Természetesen nem nagyon várhatjuk el még egy zsűritől se, hogy tisztán lásson, amikor belecsöppen egy ilyen helyzetbe, egyszercsak dokumentumfilmeket kezd nézni világos fogalmi kapaszkodók nélkül. A másik dolog: ha végignézzük, hogy mikor alakult ki egy-egy országban jelentős dokumentumfilmes áramlat, akkor az bizonyos szabályszerűséget ad. Amiről mi beszélünk dokumentumfilmként, a húszas évektől kezdve olyan országokban vagy társadalmakban jelent meg erős filmekkel vagy iskolajelleggel, ahol a társadalom valamiért nagyon meg akart változni, és ehhez a változáshoz nagyobb önismeretre volt szüksége.... [tovább...]
|