Az amerikai középfajú mozi alap szabályzata szerint ha egy film jelenet Moszkvában játszódik, a szereplők a Vörös téren vagy legalábbis a tér környékén tartoznak bonyolítani ügyeiket, ha pedig a cselekmény Párizsba siklik át, ezt kizárólag a marsmezei vastorony látványával szabad jelezni, máskülönben nyilván megismétlődne Pearl Harbor. Szép a művészi nyugtalanság is a maga helyén, mondjuk Norköpingben, valamint a divatmozgásoknak is megvan a maguk izgalma, de hová lennénk, ha nem szabnánk határt a bohémitásoknak? Sarkalatos elvek dolgában engedménynek nincs helye. Még nem veszett ki a világból az ókori Kelet udvari zenemestereinek komolysága: ma tengerentúli producerek őrzik. Becsüljétek meg őket, kik túléltek annyi vészt, megtörték a kótyagos európai film valahai nagy offenzíváját, és napjainkra már rezervátumba szorították a volt világfelforgatót. Hogy akkoriban mi zajlott, azt elmondani is rettenetes. Ezért tekintsünk csak egy enyhébb esetet: bizonyos Szabó István, 1970-es Szerelmesfilmje végén orv párizsi képeket mutatott hirtelen, a város vonzerejét furcsábban, egyben felfokozottabban merészelve érzékeltetni, mint maga a Gene Kellyvel karöltött Vincente Minnelli. Csupán néhány ablakot és háztetőt, meg autók, járókelők és galambok mozgását lehetett látni, és csupán néhány pillanatig, egy pályaudvari csarnok széléről. Az oldalvást-Párizs tűnt fel, galád közvetlenséggel. Ez a rendellenes eljárás talán jószándékból fakadt, de objektíve a destrukció malmára hajtotta a vizet, részessége nem vitatható abban a huzamos aláásási kísérletben, amely a filmes világrend oszlopai ellen irányult. Szabó 1981-es Mephistójában aztán fellélegezve üdvözölhettük a párizsi szín Tour Eiffel-snittjét; egyike volt ez a mindenünnét egybecsengő jelzéseknek: a vész elvonult, nem lehet már tévedés. A Mephisto nem ezért kapott Oscart, de az ominózus totálkép feltétel volt....