Te is így végzed! – mennydörögte felém méteres távolságból Zala Márk, miközben semmibe nézve támasztotta a szolnoki színészklub pultját. Felém, de nem éppen nekem címezte ő ezt, nem is ismert (fel) engem. Én sem ismertem fel őt korábban, amikor hosszú idő után újra színpadon láttam. Őt, a Zolnay-filmek egyik állandó hősét, azt a filmekben még főiskolás, simaképű, tétova kamaszt. Megváltozott, megdolgozta őt a roncsoló, önpusztító idő. („Nagyon megváltozott” – mondja Platonovnak döbbenten Szofja – igazi Csehov-hőssé érett végül Zala Márk, de Csehovot, azt hiszem soha nem játszott. Nem is igen tehette, e mennydörgő mondat után pár nappal holtan találták a színészházban.) Csak úgy kiáltott egyet, ivott valamit, persze, aztán állt még ott egy darabig. Hát igen, így vagy úgy végezzük, végeredményében ugyanígy. Életünk és halálunk képlete lényegileg azonos. A kicsi különbségek, az árnyalatok az idő/tér megfelelő távolságából szemlélődő megfigyelő szempontjából elhanyagolhatóak. Így aztán a megfigyelt személy akár elhanyagolható. Most például nem is Zala Márkról lenne szó. Az ő élete–halála apropó, amikor más halt meg, egy másik ember: Zolnay Pál....