Először a melósokat nevettük ki. A hetvenes évek elején történt, hogy a bekormozott arcú Kossuth-díjas színész ránk tekintett az esztergapad mögül, igényes termelési dialógusba bonyolódott egy másik Kossuth-díjassal, és nekünk röhöghetnékünk támadt. Ettől kezdve a gyár-belső vígjátéki helyszín a magyar filmben.

A közérzet viszont még sokáig komoly dolog maradt. Közérzete az értelmiséginek van. Értelmiségin – saját magunkon – még évtizedekig nem röhögtünk. Beleérzőn figyeltük boldogtalanságunkat és boldogtalanságunk szaporodó polgári kellékeit, bólogattunk alteregóink önvizsgálataira, udvarias figyelemmel próbáltuk megérteni, hogyan következik mindez hatvanas és ötvenes évekből, privát történelemből, puha diktatúrás jelenből, meg mellékesen abból, hogy szenvedésre születtünk....