Kanyarodjunk egyet: meglehet, hogy a filmművészet mostani nagy bajában orvoslásra szorul s nem tudni a receptjét, a dokumentumfilm azonban nincs válságban, ma éppoly életerős műnem, mint Ivens, Flaherty idején volt, talán még elevenebb, színesebb a könnyed videótechnikának s a képernyőnek köszönhetően. Van választék. Még a magyar televíziónéző is, ha a doku elkötelezettje: gyűjtögethet, csemegézhet. Csak az elmúlt évben: a pápuák zseniális képzőművészeitől Lima (Peru) bonyolult, szorongató nyomoráig, a skót whiskyfőzdék féltveőrzött titkaitól Leni Riefenstahl asszony vezekléséig, a japán ipari szamurájok siker-hadjáratától Jugoszlávia felbomlásáig, vagy Giulio Andreottiék bukásáig. Így nem tudok szabadulni a gondolattól: univerzumunk – amerikanizálódása ellenére – még mindig létezik, alakul, őrzi rítusait és rejtélyeit, maguk a földlakók még mindig izgalmasabbak a róluk szóló paradigmáknál. S ha a választék megjelenik a műsorszórásban, amelyet sokan azért gyűlölnek, mert képes világfalu-budit csinálni az agyunkból, erre a válasz: arra valók az agysejtek, hogy rendet teremtsenek a tárgyi bizonyítékok lenyomatai között....