Suhan a kamera, alsó gépállásban, földközelben, Wagner Lohengrin-előjátékának éteri pianissimóira, vizesárok, földhányás, nyamvadt fűcsomók fölött, kietlen lakótelepi tájon, elhagy egy vedlett kutyát, beér a börtön-blokkházak egyikébe, főt a lépcsőn, át a folyosón, az ajtón keresztül a félhomályos szobába, idős, borostás férfi fekszik az ágyban, filmet néz, a régi vetítő a dunyháján, a filmen egy kislány a születésnapi torta gyertyáit fújja, körülötte nevető felnőttek, a kislány játszik, kiragadja a pisztolyt az egyik férfi kezéből, játékból elsüti, a felvevő szétspricceli a jelenlevőket, a kislány mindenkit „lelő”, a felnőttek jobbra-balra dőlnek Wagner crescendóira, a férfi fölkapja a kislányt, összecsókolja, már nem a fekete-fehér amatőrfilm, amit látunk, hanem színes valóság, a kislányon piros nyakkendő, körülötte ünneplő elvtársak, aztán ugyanez újra az amatőrfilmen, a dokumentált múlt, majd a jelen, a férfi az ágyban, fásult tekintettel, ő az apa, mellette az egykori kislány mint fölcseperedett fiatal nő, lompos ruházat, fáradt arc, ujjai közt cigaretta, ahogy végigdől az ágyon, erő és feszültség árad belőle......