KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2001/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: A Filmvilág pályázatának nyertesei
• N. N.: Jancsó Miklóst ünneplik barátai
• Gervai András: Jack Lemmon (1925–2001)

• Schubert Gusztáv: A selejt bosszúja Alphaville-től Gattacáig
• N. N.: Utópia-filmográfia
• Takács Ferenc: Szuperimázs, giccsháború Pearl Harbor
• Bakács Tibor Settenkedő: Háború egyenes adásban Doku-front
• Herpai Gergely: Kis képernyők, nagy csaták Hadijátékok
• Dániel Ferenc: Kispiszkos, sósperec A budapesti mozi 100 éve
• Zachar Balázs: Régi és új Beszélgetés a mozikról
• Schauschitz Attila: Fénylő csillagok Magyar filmsztárok Berlinben
HORROR
• Beregi Tamás: A borzalom otthona Horror-mesék
• Pápai Zsolt: Tetemrehívás Az ördögűző – Rendezői változat

• Nevelős Zoltán: Klasszikusok és az olló Fritz Lang–változatok
• Földényi F. László: A film mint csalétek Kettős vakság
• Peternák Miklós: Rejtett paraméterek Erdély Miklós elveszett filmjei
• Erdély Miklós: Egy Herakleitosz-töredék
• Kömlődi Ferenc: A tudomány-művészet felé 2001: tudomány és fikció
FILMZENE
• Bori Erzsébet: Tangóharmónia Beszélgetés Víg Mihállyal
• Szőnyei Tamás: Magyar tangó Víg Mihály: Filmzenék Tarr Béla filmjeihez
ANIMÁCIÓ
• Dizseri Eszter: Klösz bácsi kamerája Beszélgetés Szoboszlay Péterrel
• Kemény György: Animált ezredforduló 100 éve történt
KÖNYV
• Turcsányi Sándor: Ott járt Killroy Tokyo Underground
• Köves Gábor: Hasznos kis igazságok A lyukacsos tehén; A gyufacímkétől az online hirdetésig
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: A Buju, a Tettó, a Muszped és az angyal Sohasevolt Glória
• Báron György: Könnyű mámor Fűbenjáró bűn
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Gyorsbüfék, gyors nők
• Reményi József Tamás: Bridget Jones naplója
• Ádám Péter: Reszkess, Amerika!
• Kömlődi Ferenc: Tomb Raider
• Varró Attila: Simpatico
• Köves Gábor: Evolúció
• Hungler Tímea: Érzéki csalódás
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Műsor

             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Vita

Ne féljünk a társadalmasítástól!

Varga Csaba

 

A be nem vált remények okozta csalódástól félt engem s a hozzám hasonlókat Kálmán András és Nagypál Endre, ám, ha egymás megóvásáról van szó, én meg szeretném őket s a velük együtt tanakodókat arra ösztönözni, hogy ne féljenek a televízió hatékony társadalmasításától. Mindenesetre jellemző a nyolcvanas évekre, elég sokan arra a közös álláspontra jutottak, hogy a hatékony társadalmasítás, demokratizálás megkerülhetetlen, ám a látszólag közös lobogó alatt a vélemények ugyanúgy megoszlanak, mint eddig.

Vitapartnereim egyfelől kijelentik, hogy a Magyar Televízión nem kérhetjük számon, hogy eddig elsősorban hatalmi eszköz volt, s nem csinált például kisközösségi műsorokat, másfelől ők is tudják, hogy a hazai televíziózásnak szüksége van a tömegkommunikációs reformra, többek között az új műsorkészítési és terjesztési lehetőségekre, amelyeket a Magyar Televízió már részben megkapott vagy előbb-utóbb megkaphat. Azaz a Magyar Televízió eddig felelősség nélkül volt, most azonban felelős lehet. Nem tehet róla, hogy korábban nem születtek decentralizáltabb elképzelések, újabban viszont, valamennyire tehet róla, hogy decentralizáltabb elképzelések s tömegkommunikációs gyakorlatok jöjjenek létre. Nem bánom: legyen így! Csak legyen. S egyelőre nem bolygatom azt a kérdést, hogy miért csak az idevágó központi politikai döntéstől számítják a felelősség vállalását. Ők mondták, tehát tudomásul veszem, mint egy újabb kollektív beismerést, hogy a Magyar Televízió eddig csak szolgaian engedelmeskedett az úgynevezett társadalmi és technikai adottságoknak. De miből gondolják, hogy ezentúl másképpen lesz? Bíznak-e ebben egyáltalán?

Én sem azt állítottam, hogy a nagy csatornaszám jelenti a kábeltelevíziózás lényegét, bár Kálmán András és Nagypál Endre is elismeri, hogy a csatornaszám növelése indokolt. Akkor miről vitatkozunk? Legfeljebb arról lehet, hogy mikortól, hány csatornával többet szeretnénk. Azt sem állítottam, hogy csak a csatornahiány okozza az információs alultápláltságot, ám azt könnyű belátni, hogy a kommunikációs tartalmak radikális javítása elképzelhetetlen a csatornaszám növelése nélkül. Ebben nem látok hát különösebb nézeteltérést, feltéve, ha nem azért beszélünk a csatornaszám bővítésének másodrendűségéről, mert bizonyos hatalmi-politikai érdekek miatt – vagy egyszerűen azért, mert a televízió nem kap rá pénzt – minél későbbre kívánjuk halasztani a mindenképpen szükséges csatornaszám-javítást.

Egyértelműen abban térnek el nézeteink, hogy másképpen ítéljük meg az interaktív – nem manipulatív – kábeltelevíziózás politikai és technikai lehetőségeit. Vitapartnereim szerint a lehetőleg közel egyenrangúságot kínáló interaktív, demokratikus televíziózás „jórészt ábránd”. Tehát nem teljesen ábránd. Van ennek ugyan számos technikai problémája, mondják, de ezek előbb-utóbb megoldhatók – akkor miért téves az én nézetem? Szerintük azért, mert vannak kommunikációelméleti és politológiai kérdőjelek – mily gyönyörű fogalmazás! Bár azt nem értem, hogy mi ebben a kommunikációelméleti kérdőjel, hiszen, remélem, nehézség nélkül el tudják ők is képzelni, akár elméletileg is, hogy létezhet egyenrangú interaktivitás a tömegkommunikációban. Azt persze értem, hogy a hatalmi érdekek helyett miért írnak politológiai kérdőjeleket, de ezt talán túlzás feltételezni, hogy a mai kényszerű s látszólag kényszerű hatalmi elvárások öt-tíz-húsz év múlva is ugyanilyenek lesznek. Szerintem – ha tetszik: kommunikációelméletileg – elképzelhető olyan jövő, ahol mindenképpen mások, ügyünk szempontjából kedvezőbbek lesznek a „politológiai problémák”.

A jelenlegi helyzetet tehát ne exportáljuk a jövőbe, és a jövőt ne a mai feltételek szerint tervezzük meg. Én egyáltalán nem félek attól a következő évtizedekben – a tömegkommunikációs reform megindulása után –, hogy ki határozza majd meg, miről szavazzunk. Nem olyan nagy gond az, hogy miről és hogyan döntsünk az interaktív televízióval. Természetesen lesz egy vagy – remélem – több irányító központ, de ez nem olyan rendszer lesz, mint a mai túlcentralizált, monopolizált központosítás. S ezek a demokratikusabb központok feltehetően nem csak a központi hatalmi érdekek szerint működnek majd. Elméletileg és gyakorlatilag kidolgozható az új társadalomirányítás, s ezen belül a kommunikációirányítás demokratikus – változatlanul szocialista – alternatívája. Erről Reformvár című könyvünkben részletesen írunk.

Indokolatlanul ne féltsük egymást – de ne is féljünk. Magam még abban is bizakodom, hogy a két vitapartneremmel és másokkal szövetségre lépünk a történelmileg halaszthatatlan tömegkommunikációs reform érdekében, feltéve, ha nem azon töprengünk és riadozunk, hogy mit és miért nem lehet, hanem arra törekszünk, nem elfelejtve a nehézségeket, amit úgyis meg kell tenni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/10 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6311