Kritika

Ernelláék Farkaséknál

Belsőfilm

Bilsiczky Balázs

Hajdu Szabolcs teljesen új utakon járja felfedező körútját.

Eszter és Farkas, Farkas és Brúnó, Albert, Ernella és Laura, és így tovább, párban, három- vagy négyszögben, egymáshoz, egy máshoz (kettőhöz, háromhoz) viszonyulva, megértően, elutasítóan, fejcsóválva, bőszen helyeselve, sopánkodva, így vagy úgy, de együtt. Legalábbis térben és időben, a másik társaságában. Valójában teljesen egyedül. Viszonyrendszer nélkül. Helyette hosszabb, de inkább rövidebb ideg tartó szövetségek és ellentétek, kaotikusan, egymás hegyén vagy hátán.

Hajdu Szabolcs kisköltségvetésű, baráti szívességekből összerakott filmje, az Ernelláék Farkaséknál klasszikus családi kamaradráma is lehetne egy markáns, csavaros történettel (történetekkel), vagy alaposan kidolgozott, hajszálpontosan összeillesztett karakterekkel. Pedáns esztétikai, dramaturgiai szempontból viszont se történet, se karakterek. Helyettük a hétköznapok eseményei, konfliktusai mélyen érző emberek – maguk az alkotók – által megélve és közvetítve. Saját gondolataik kifejezésével, saját viselkedési formáik bemutatásával. A színészi játék kiradírozásával és a helyébe lépő puszta megjelenítéssel. (A filmet megelőzte a Maladype színészeivel közösen előadott színpadi változat.) Bármennyire is közös a gondolkodás, hogy mit és hogyan kellene ma megmutatni a közönségnek, a hat személyiség összetettsége eltérő. A Karlovy Vary filmfesztivál zsűrije Hajduét tartották a legösszetettebbnek, így a rendező a legjobb filmnek járó Kristály Glóbusz mellé a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat is megkapta. Logikus: ha a filmnek jutalom jár, egyenesen következik belőle, hogy a színészeknek is jár az elismerés. Mind a rendezés, mind a színészi játék végtelenül emberi (realista, ha tetszik).

Hajdu szemei előtt karrierje kezdete óta ott lebeg Cassavetes mintája, többször próbálta a mester módszerét beépíteni saját stílusába. Most sikerült. Ugyanazzal a hatásfokkal, ahogy a tengerentúli független film alfája és ómegája tette volna. Okkal említhetnénk még Bergmant vagy Fassbindert, előbbit a színészekre irányuló figyelem minden mást kizáró koncentráltságáért, utóbbit a teljes eszköztelenségből adódó puritanizmusáért.

A filmről filmre különböző stílust használó rendező, a legendás Simó-osztály végletekig öntörvényű fenegyereke, Jancsó szerint a fiatal és kortárs magyar film egyetlen valódi zsenije befogta a nagy elődöket és ugyanazzal a lendülettel ki is ugrott a filmezés alapvetőnek tartott összetevőinek rendszeréből. Klasszikus vagy modern, de az elejétől a végéig elbeszélt történet tehát nincs. Egy alaphelyzet van, halványan felskiccelve. Ezen a vékony kereten belül és túl egymásból adódó vagy egymástól független szituációk állnak, az egyén és a család, a szülők és a gyerekek kesze-kusza viszonyain átszűrve. Egy normális, hétköznapi család és annak résztvevői lehetséges működési mechanizmusa, az egymással folytatott játszmák, végső soron a „szubjektív én” intim csoporton belüli helye és szerepe, ami a folyamatos interakciókból kivehető. Hogy kinek milyen módon sikerül és hogyan jellemez, azt már a néző dolga értékelni. Az önértékelést sem spórolhatjuk meg, hiszen saját életünk mozzanatait látjuk viszont, pózok vagy manírok nélkül.

A mindezt képekre rögzítő operatőr-tanítványok majdnem végig ugyanazt a két szerkesztőelvet variálják: a stabil premier plánokat imbolygó szekond plánok követik és viszont, utóbbiak az egyén aktuális szemszögéhez igazítva. újabb bizonyítékát adva a szubjektív emberi lény bemutatásának, az ösztön-éntől a szuperegóig. Az igénybe vett tér is ezt a célt tükrözi. Ki sem lépünk a helyszínül szolgáló lakásból, ott viszont örökmozgóként járkálunk a szobák közt, ülünk a székekre, máskor a díványra – forog az agy, pörögnek a gondolatok. Van belőlük bőven, még a konkrét történetet is fölöslegessé teszik, csak jönnek és megágyaznak a viselkedésünknek. Hajdu nem kreál, hanem gondolkodik. Ugyanígy a többiek, saját magukat játszva, meztelen ideáik ízfokozó vagy színezőanyag nélküli bemutatásával.

A társulat tagjai rátaláltak valamire, amit a rendező elmondása szerint folytatni kívánnak. Nem nevezhetjük stílusnak, annál jóval bonyolultabb, odafigyeléssel mégis könnyen érthető. E mellett attól válik világossá és kiismerhetővé, hogy bennünk is ott van. Hajdu magukból és belőlünk forgat, a végeredmény egy radikálisan formabontó alkotás: íme, az ember.

Ernelláék Farkaséknál – magyar, 2016. Rendezte és írta: Hajdu Szabolcs. Kép: Szalai Márk, Tímár Gergely. Hang: Zándoki Bálint. Vágó: Papp Szilvia. Producer: Herner Dániel, Ferenczy Gábor, Muhi András, Muhi Zsófia. Szereplők: Hajdu Szabolcs (Farkas), Török-Illyés Orsolya (Eszter), Tankó Erika (Ernella), Szabó Domokos (Albert), Hajdu Lujza (Laura), Hajdu Zsiga (Brúnó), Gelányi Imre (Sanyi), Szilágyi Ágota (Imola). Gyártó: FocusFox / Filmworks. Forgalmazó: Big Bang Média. 81 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2016/10 52-53. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12903

Cikk értékelése:

szavazat: 7 átlag: 5.14