KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
              
             
   2010/május
KUROSAWA 100
• Lajta Gábor: Filmalkímia Kurosawa, a mozgóképfestő
• Báron György: A vasút kapujában Rashomon-variációk
SKANDINÁV VÉR
• Klág Dávid: A dán døg Nicolas Winding Refn
• Szalkai Réka: Egy vérbeli szerencsejátékos Beszélgetés Winding Refn-nel
• Schubert Gusztáv: Svéd para Niels Alden Oplev: A tetovált lány
• Pintér Judit Nóra: Belső pokol Lars von Trier: Antikrisztus
ANIMA-TREND
• Varga Zoltán: Összeraklak, szétszedlek A gyurmafilm paradoxonai
• G. Kovács László: Lázadás, szürrealizmus, szabadság Beszélgetés Jan ©vankmajerrel
• Roboz Gábor: Szörnysimogató Dean DeBlois - Chris Sanders: Így neveld a sárkányodat
• Zalán Vince: Mentőöv nélkül? Beszélgetés M. Tóth Gézával
FESZTIVÁL
• Schreiber András: Múltnak mámora Berlin
TELEVÍZÓ
• Ruprech Dániel: Az FBI titkos ügyei X-akták; A rejtély
• Schreiber András: Démon képében Női látnokok
• Baski Sándor: A jegesmedvék nem azok, aminek látszanak Lost-kultusz
KÖNYV
• Varga Zoltán: Műfaji képeskönyvek 101 horror film…; 101 sci-fi film…
KRITIKA
• Csillag Márton: Szívükben bomba van Jean-Pierre Jeunet: Micmacs – (N)agyban megy a kavarás
• Vajda Judit: Apáról fiúra Mátyássy Áron: Átok
• Barkóczi Janka: Filmforgalmazás 2.0 Helyzetek és gyakorlatok
MOZI
• Forgács Nóra Kinga:
• Nevelős Zoltán: Revans
• Géczi Zoltán: Brooklyn mélyén
• Baski Sándor: 52-es történet
• Barkóczi Janka: Sivatag virága
• Varró Attila: Tébolyultak
• Vajda Judit: Kínai lány
• Sepsi László: Vinyan – Az elveszett lelkek
• Tüske Zsuzsanna: Kedves John
• Roboz Gábor: Emlékezz rám
• Fekete Tamás: Titánok harca
• Alföldi Nóra: Túl jó nő a csajom
• Gelencsér Gábor: Kígyótojás
• Salamon Tamás: (500) nap nyár
• Varga Zoltán: Pillangó úrfi
• Alföldi Nóra: The Great Buck Howard – Tökéletlen trükk

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Anima-Trend

Beszélgetés Jan ©vankmajerrel

Lázadás, szürrealizmus, szabadság

G. Kovács László

 

 

Jan ©vankmajer (1934) azon kevesek közé tartozik, akik éppoly vitathatatlanul megérdemlik a „szürrealista” jelzőt, mint a klasszikussá lett nagy elődök. Nem mindennapi fantáziáról tanúskodó filmjei és képzőművészeti munkái világszerte megbecsülést szereztek neki; a cseh filmművészet legendás alkotói között tartják számon. Egyéni stílusát a játékfilm, a báb-, gyurma- és rajzfilm kifejezőeszközeinek páratlanul invenciózus ötvözésével alakította ki. Kimeríthetetlennek tűnő képzelőerejeje olyan jelentős rövidfilmek megszületését eredményezte, mint a Koporsósdi (Rakvičkárna, 1966), Historia naturae (1967), A kert (Zahrada, 1968), Leonardo naplója (Leonardův deník, 1972), A párbeszéd lehetőségei (Moľnosti dialogu, 1982), Az inga, a kút és a remény (Kyvadlo, jáma a naděje, 1983), Szerelmes hús (Zamilované maso, 1989), A sztálinizmus vége Csehországban (Konec stalinismu v Čechách, 1990) – s persze a méltán híressé lett játékfilmekét: Valamicske az Alice-ből (Něco z Alenky, 1988), Faust leckéje (Lekce Faust, 1994), A gyönyör összeesküvői (Spiklenci slasti, 1996), Ottóka (Otesánek, 2000), Téboly (©ílení, 2005, a magyar néző Holdkór címmel találkozhatott vele). Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy sikerült interjút készítenünk Jan ©vankmajerrel: a mester sosem tartozott azok közé, akik az újságírók és riporterek szűnni nem akaró rohamaira vágynak. Kiváltképp nem áhítja a publicitást mostanában, amikor készülő filmje – a Megélt élet n – köti le minden idejét.

*

Az ön művészi pályája az ötvenes évek „népi demokratikus” Csehszlovákiájában kezdődött, tehát egy olyan országban, ahol a modern művészetről, az avantgárdról, a szürrealizmusról ritkán eshetett szó – s ha igen, akkor leginkább csak azért, hogy a „burzsoá dekadencia”megnyilvánulásaiként, a kapitalista társadalom hanyatlásának tüneteiként bélyegezzék meg őket. Milyen körülmények között találkozott a szürrealizmussal – és milyen hatást tett önre?

– Az ötvenes évek elején képzőművészeti középiskolába jártam, ott találkoztam először a modern művészettel, néhány tanárom révén, akik időnként különböző kiadványokat hoztak be az iskolába, s valójában tiltott módon igyekeztek a képzésünket elmélyíteni. Néhány nevet hivatalos forrásokból ismertünk meg – azokét, akikre a pártállami „kritika” kénköves esőt zúdított, s akikről ezáltal megtudtuk, hogy megérdemlik a figyelmünket. Így fedeztem fel magamnak Karel Teigét, a szürrealista csoport egyik legjelentősebb képviselőjét, aki 1951-ben ögyilkos lett. A kommunisták nem bocsátották meg neki, hogy 1938-ban A szürrealizmus az ár ellen címmel közreadott egy brosúrát, melyben a sztálini Szovjetunió kultúrpolitikáját a nácikéhoz hasonlította. Amikor a Városi Könyvtárból ki akartam kölcsönözni Teige könyveit, egyet sem találtam – mindegyiket kiselejtezték, számos más értékes könyvvel együtt. De más példát is említhetek: az első reprodukciót, melynek révén fogalmat alkothattam Salvador Dalí munkásságáról, a szovjet kultúrpolitika valamelyik lakájának a „burzsoá álművészetről” szóló fércművében láttam. Ebből a kiadványból ismertem meg a Bikini három szfinxe című képet – a szerző elrettentő példának szánta. Szerencsére magánkönyvtárak is léteztek, és az antikváriumok üzletvezetői között is akadtak ismerőseim.

A szürrealizmus egyszerűen lenyűgözött. A kubizmus, a fauvizmus vagy az absztrakt festészet is érdekelt, de inkább csak úgy, mint a tiltott gyümölcs, mert egyébként hidegnek tűntek a szememben, csak formai eredményeikkel hatottak rám – a szürrealizmus azonban más volt: lázadás, forradalom, szabadság. Olyan elsöprő erővel hatott rám, hogy eleinte küzdeni próbáltam ellene. Nem mertem „megadni magam”. Tudat alatt éreztem, hogy „kiválasztott engem”. A szürrealizmust ugyanis nem mi választjuk magunknak: a választás fordított irányú. Voltaképpen mentális kérdésről van szó.  

Már legelső filmjei nyilvánvalóvá tették, hogy a „szocialista realizmus” igencsak távol áll öntől. Tévedés azt feltételezni, hogy az említett filmek meg sem születtek volna a korszak viszonylagos liberalizmusa nélkül?

– Külföldön gyakran kérdezik tőlem, miként lehetséges, hogy egy totalitárius államban meg lehetett csinálni azokat a filmeket. E külföldiek elképzelései rendszerint a George Orwell által írtakhoz kapcsolódnak, a valóság azonban más volt – különösképp a hatvanas években. A rendszer akkoriban „meghibásodott”, az elnyomás és megtorlás eszközei nem működtek olyan tökéletesen, mint az 1984 című regényben. S a fejlődés sem volt egyenes vonalú, sajátságos váltakozás jellemezte: a gyeplőt meghúzták, majd megeresztették, megint meghúzták, újra megeresztették. Nekem szerencsém volt, két enyhülési hullámot is megértem, az 1964-1973 és az 1980-1983 közti évek időszakát. Sajnos a megtorlások és tilalmak hulláma sem került el, ezért hiányzik hét év a filmográfiámból.  

Általában azt tartják, hogy a hatvanas évek a cseh kultúra történetének legendás időszakát, csodálatra méltó virágkorát jelentik, bár időnként árnyaltabb, sőt kritikus vélemények is elhangzanak. Ön mit gondol erről az évtizedről?

Minél buzgóbban „építjük a kapitalizmust” és minél jobban eluralkodik a sekélyesség, az elüzletiesedés az élet minden területén – a művészetet is beleértve –, annál erősebben hajlunk a hatvanas évek idealizálására. Kivételes, különleges éveket éltünk meg, s korántsem csak Csehszlovákiában. Magam is láttam hatvannyolc májusának Párizsát, ahol szürrealista jelszavak tarkították a falakat: „Minden hatalmat a képzeletnek”, „Lövelld ki a vágyadat”, és ezekhez hasonlók. Attól tartok, az az évtized hattyúdal volt – civilizációnk, s kiváltképp az európai kultúra hattyúdala.

Ön már az 1969-ben gőzhengerként megindult, a Prágai Tavasz vívmányait könyörtelenül felszámoló „normalizáció” idején is a szürrealista csoport tagja volt, s bár az akkori rezsim kultúrpolitikáját a szélsőséges dogmatizmus, az inkvizítori lelkületű főemberek fején csörömpölő vaskalap jellemezte, filmesként és képzőművészként is megpróbált tovább dolgozni. Ez teljesen érthető – de volt legalább némi esélye arra, hogy a fennálló viszonyok dacára is megvalósítsa művészi elképzeléseit?                  

– A szürrealistákkal 1970-ben kerültünk közel egymáshoz, s attól kezdve Evával együtt részt vettünk a csoport tevékenységében. ( A művész felesége, Eva ©vankmajerová [1940 –2005] elsősorban képzőművészként szerzett nevet, de költői és prózaírói munkássága is figyelemre méltó; szintén a szürrealizmus jegyében alkotott. – A ford.) A hatvanas évek bizonyos utóhatásai egy-két évvel a megszállás után is érezhetőek voltak, de a hetvenes évek elején a szabad alkotómunka lehetőségei megszűntek. A csoport visszavonult a föld alá, kiállításokról, publikálásról szó sem lehetett: a szamizdatok és a műtermi kiállítások ideje következett. Olykor sikerült valamit külföldön, a francia, svájci vagy svéd szürrealista csoport folyóirataiban publikálnunk. Ami engem illet, 1973-tól nem forgathattam, más rendezők filmjeinek alkalmi trükkmestereként és képzőművészeként próbáltam megélni. Lehet, hogy részben dacból, de ekkor kezdtem a tapintás és a képzelőerő viszonyával s ilyen irányú kísérletekkel foglalkozni. Evával intenzíven bekapcsolódtunk a csoport munkájába, több témakör is erősen foglalkoztatott bennünket: az értelmezés, mint alkotói folyamat, az álom, erotizmus, mentális morfológia, félelem, az analógiák problémája, és így tovább.

A nyolcvanas évek első felében meglepő módon Pozsonyban talált magának munkalehetőséget. Arra következtethetünk ebből, hogy ott kedvezőbbek voltak a feltételek?

– A nyolcvanas évek elején s főleg a közepétől a „kőkemény normalizáció” némileg enyhült, s a Szovjetunióban megindult peresztrojka is gyakorolt bizonyos hatást Csehszlovákiára. Ismét leforgathattam néhány filmet, de A párbeszéd lehetőségei miatt újabb tilalommal sújtottak. Pozsonyban viszont, ha csak résnyire is, de megnyílt előttem egy ajtó – végül azonban csak egyetlenegy filmet csináltam ott, a Le a pincébe címűt, amivel „elértem”, hogy Szlovákiában is bezáruljon előttem az ajtó.

Ötvenedik életévén túl a játékfilm felé fordult a figyelme, bár néhány évig még rövidfilmeket is készített. Mi ösztönözte erre a részleges pályamódosításra?

– Van egy kedvenc gyerekkönyvem, amely a szürrealistáknál kultikus műnek számít: Lewis Carroll Alice Csodaországban című meseregénye. Nos, a könyv motívumai alapján 1986-ban írtam egy forgatókönyvet, de a Csehszlovák Állami Filmgyártó Vállalat nem mutatott iránta érdeklődést, ezért a producerrel, Jaromír Kallistával külföldön próbáltunk pénzt találni hozzá. Így született meg az első, a hazai állami filmgyártástól függetlenül, svájci-angol-német koprodukcióban készült játékfilmem (Valamicske az Alice-ből). Különböző trükkök révén kicseleztük az állami monopóliumot, s végül a csehszlovák filmforgalmazás megvette tőlünk a vetítési jogokat. De ekkor már 1988-at írtak, az állam szétesőben volt, elértük, amit akartunk. Annak, hogy játékfilmek forgatásába kezdtem, nincs különösebb jelentősége; szó sincs róla, hogy fordulat következett be a pályámon. A számomra kikerülhetetlen témák ugyanazok maradtak – pont a változatlanságuk miatt voltak kikerülhetetlenek. Most egyszerűen olyasmik foglalkoztatnak, amiket jobb játékfilmben feldolgozni. Lehet, hogy holnaptól ismét rövidfilmek jönnek.

Pályafutásának visszhangjai arról tanúskodnak, hogy filmjeiről több szó esik, mint képzőművészeti alkotásairól, miközben valószínűleg senki se vitatja, hogy ez utóbbiak fontosság, érdekesség és eredetiség tekintetében egyáltalán nem maradnak el a filmektől, következésképp ugyanolyan figyelmet érdemelnének. Nem érzi ezt méltánytalanságnak?

– Lehet, hogy egyszer még nagyobb figyelem jut nekik. Munkásságomban sosem választottam szét a filmezést a többi munkámtól. Amit csináltam, érzelmi szempontból egységes egészet alkot. Az egyik dolog a másikból fakad, s oda is tér vissza. Költészet csak egy van.

Az önnel szellemi rokonságban álló, munkásságára ösztönzően ható alkotók között bizonyára másokat is találunk a gyakran emlegetett Lewis Carrollon,, Edgar Allan Poe-n és Sade márkin kívül...

– Amikor először jutottam el a fantázia végeláthatatlan tengeréhez, természetesen nemcsak Carrollt, Poe-t vagy az isteni márkit találtam ott a mélység fölé hajolva, horgászbottal kezükben, hanem mások is a szemembe tűntek – mindenekelőtt Giuseppe Arcimboldo, Hieronymus Bosch, Max Ernst, Benjamin Péret, André Breton és a fiatal Vítězslav Nezval, akinek Egy egyszerű katona története című pantomimját színre is vittem. De másokat is láttam ezen a parton: a gótikus „fekete” regények szerzőit: Horace Walpole-t, Charles Maturint, Ann Radcliffe-ot, a német romantikusokat, Novalist, s még sokakat...

Sokan gondolják úgy, hogy az ideológiák diktatúrájának kora után a pénz diktatúráját szenvedjük el, melyben szinte mindent az anyagi haszon vágya, az üzleti érdek ural. S ha ehhez még hozzávesszük a szellemi életre sorvasztóan ható konformizmust, a tömegtájékoztatási eszközök s voltaképpen az egész kultúra kommercionalizálódását, a közhelyek és hazugságok elképesztő elszaporodását a társadalmi életben, a politika világában, óhatatlanul fölmerül a kérdés: nem vezet-e ez a „fejlődés” a kifejezés szabadságának korlátozásához – és nem csupán a művészet tekintetében?

– A civilizáció történetének mostani szakaszában már jelek sokasága utal a közeledő végre. A szellemi alapok, amelyekre ez a civilizáció épült, egyre inkább kiüresednek, formalizálódnak. Hovatovább minden csak hasonlít ahhoz, aminek lennie kéne. Úgy tűnik, mintha demokráciában élnénk, mintha tiszteletben tartanák az emberi jogokat, mintha érvényesülne a szólás és az alkotás szabadsága, egy maroknyi kisebbség azonban szörnyűséges módon mindent manipulál. Az emberiség javainak nyolcvanhét százalékát egy tíz százalékot kitevő réteg tartja a kezében, s ez a tíz százalék mindent elkövet annak érdekében, hogy olvadjon le mondjuk hatra, viszont legyen birtokában a javak kilencvenkét százaléka. És így tovább – míg végül csak egy ember marad, aki birtokolni fogja az egész világot.

A szürrealizmus s általában az ellenőrizhetetlen és parttalan fantázia, a szabad élet iránti elpusztíthatatlan vágy megvédhet bennünket a világunkat egyre inkább fenyegető uniformizálódástól, eltompultságtól, arcunk elvesztésétől? A szürrealizmus még ma is a forradalom szinonimája? 

– Igen. De csak hiteles formájában. Számomra mindenképpen az. Ebben a vonatkozásban azonban szó sem eshet az epigonokról és az eklektikusokról, akik a szürrealizmust a Dalítól ellesett formáknak megfelelően kipreparálják, s aztán afféle érdekes árucikként kínálgatják a piacon.

„Modernnek kell lenni mindenestül” – jelentette ki Egy évad a pokolban című művében Arthur Rimbaud, s az avantgárd képviselői szállóigeként ismételgették szavait. Érvényes még ez a kijelentés, vagy pedig a modernitás fogalma ugyanúgy elkopott és diszkreditálódott, mint számos más kifejezés?

– A „modern” szót kicserélném a „felfedezővel”, s akkor a kijelentés érvényben marad. A posztmodern eklekticizmus világában különösképp.

Ki tudná fejezni művészi hitvallását olyan aforisztikus tömörséggel, mint például Rimbaud?

Hogyne: „Minden hatalmat a képzeletnek.” Ugyanis a képzelőerő tette emberré az embert, nem a munka.

Elárulna nekünk valamit az új filmjéről?

– A Megélt élet címet kapta, alcíme szerint pszichoanalitikus komédia. Egyszer álmodtam valamit, s amikor felébredés után visszagondoltam rá, azt mondtam magamban, hogy ez olyan, mint egy film eleje, így hát megírtam az egészet. Egy idősödő férfi kettős életéről van szó: az egyik a valóságban zajlik, a másikat álmában éli meg. Egy pszichoanalitikusnőhöz járogat, hogy magyarázza el neki, mit jelentenek az álmai. Végül függőségbe kerül az álmaitól, de megismeri belőlük a gyerekkorát, amelyet amnéziája ködbe burkolt.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2010/05 28-30. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10141