KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/február
FILM / SZÍNHÁZ
• Gelencsér Gábor: Filmszínpad Mozi a színházban
• Muhi Klára: A hazug nagymama meg a többiek Apacsok
VARGAS LLOSA
• Ardai Zoltán: Buja, kényes, hideg Mario Vargas Llosa-adaptációk
BUNUEL
• Szabó Z. Pál: „Az aranykor” mítosza Dalí és Buñuel kapcsolata
• Tornai Szabolcs: Szürrealista előgyakorlatok az éberséghez Luis Buñuel
JOHN WAYNE
• Varga Dénes: A vadnyugat hercege John Wayne és a hatvanas évek
• Nevelős Zoltán: Karakán emberek A félszemű
ARONOFSKY
• Szabó Ádám: Őrjítő vágy Darren Aronofsky
• Kovács Kata: Pszichobalett Fekete hattyú
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Kétdimenziós manőverek Anilogue
• Margitházi Beja: Animáció, nem imitáció Sylvain Chomet: Az illuzionista
TELEVÍZÓ
• Sepsi László: A bennem élő gyilkos Dexter-sorozat
• Kemenes Tamás: Alpári unalom Való Világ 4.
• Deák Dániel: Veszteni tudni kell 40 milliós játszma
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Titkok, hazugságok Torino
KÖNYV
• Vincze Teréz: Láttatni a láthatatlant Marc Vernet: A hiány alakzatai
• Harmat György: Iskola a papíron Kelecsényi László: Álmodozók és megszállottak
KRITIKA
• Báron György: Téli mese A vágyakozás napjai
• Gorácz Anikó: A kripli Miklauzic Bence: Éji séták és éji alakok
• Vajda Judit: Csernobil és Isaura Az ügynökök a Paradicsomba mennek
MOZI
• Baski Sándor: Emberek és istenek
• Schreiber András: Három majom
• Vincze Teréz: A király beszéde
• Vajda Judit: Egy jobb világ
• Forgács Nóra Kinga: Szerelem, pasta, tenger
• Tüske Zsuzsanna: Az utazó
• Alföldi Nóra: New York I Love You
• Sepsi László: Párizsból szeretettel
• Vörös Adél: A dilemma
• Kovács Marcell: Zöld Darázs
• Csillag Márton: Gulliver utazásai
• Varró Attila: Boszorkányvadászat
• Pápai Zsolt: Követés
• Czirják Pál: Sodrásban
• Alföldi Nóra: Felhangolva
• Tosoki Gyula: Az élők és a holtak
DVD
• Martsa András: Pedig olyan csendes ember volt…
MOZI
• Kovács Marcell: Inferno – Pokol
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Animáció

Sylvain Chomet: Az illuzionista

Animáció, nem imitáció

Margitházi Beja

A Belleville randevú rendezője Tati fiókban maradt forgatókönyvéből rendezett animációval tiszteleg fanyar humorú mestere előtt.

Meleg színeivel, édesbús zenéjével, költői 2D-képeivel és ötvenes évek végi miliőjével nemcsak a 2010-es Anilogue mezőnyéből tűnt ki Sylvain Chomet három évig készülő, megaköltségvetésű animációja, de a kiemelt nemzetközi sajtófigyelemmel kísért opusz végül európai filmdíjra jelölését is beváltotta. Az alkalmazott technikájában és témájában is old school, múltidéző darab egy lejárt korszak és benne egy kiszolgált bűvész hattyúdala, utolsó nagy, elmesélésre érdemes „mutatványának”, az egyetlen rajongóként hozzácsapódó, vidéki bakfis cselédlány, Alice felnevelésének története. A lemondásról, naivitásról, hiúságról és félreértésekről is szóló mese nem mellőzi a keserűséget és iróniát sem, Chomet mégis elsősorban a líraiságát erősíti fel, és a mutatványos figurája mellett érezhetően az atmoszféra megteremtésében látja a kihívást.

De nosztalgikus hangoltság járja át már az eredeti könyvet is, hiszen az 1956-ban, a Nagybácsim és a Playtime előkészítése közben papírra vetett forgatókönyv nem véletlenül maradt fiókban. Több jel is arra mutat, hogy Tati szokatlanul személyes vonatkozású történetét korán elhagyott, törvénytelen lánya emléke ihlette, akivel ráadásul közös forgatást tervezett. Az alapvetően kivitelezhetetlen projekt talán éppen így, öt évtized múltán, adaptációként és animációként érhette a legszerencsésebb véget: Chomet, aki a forgatókönyvben eleve egy karikírozott apafigurát és komikusi önarcképet kapott kézhez, csak kevés részleten változtat (például az eredeti prágai helyszínt Edinburgh-ra); szerzősége nem az alapanyag át-, hanem megformálásában, a figurák, a gesztusok, a helyszínek, a miliő kitalálásában és animálásában áll.

És a Belleville randevú rendezője, akitől sosem állt távol a Tati-féle fanyar, profán humor, érthető élvezettel veti bele magát ennek az univerzumnak a benépesítésébe. Főszereplőjét, a lejárt garanciájú, újítani és változni már képtelen, talpig úriember illuzionistát Tati polgári nevén (Tatischeff) szerepelteti, gondosan eltávolítja Hulot úrtól, de gesztusaiban továbbra is szellemesen megidézi; kopottan is elegáns figuráját pedig egy vadócra animált fehér nyúl előadópartnerrel kontrasztosítja. Minden szereplő, legyen szimpatikus vagy antipatikus, többé-kevésbé elrajzolt, karikaturisztikus. Chomet gondos és gyöngéd könyörtelenséggel húzza bele a kontúrokba, tervezi bele a testtartásokba, viseletekbe, szögletes mozdulatokba a valódi természetet; legyen szó pipogya rocksztárról, koros sanzonénekesnőről, orosz hasbeszélőről vagy kiöregedett bohócról, általában mindenki kívül hordja a jellemét. A végeredményen hiába is kérnénk számon a Tati-filmek világát: ez az animáció színhasználatában élénkebb, játékosabb, meseibb, a vizuális gegek gyakoriságában és minőségében viszont visszafogottabb, a hangpoénok helyét pedig gyakran az atmoszférikus, franciás harmonikazene veszi át. Mintha Chomet szándékosan (és szerencsére) nem akarná Tatit imitálni, csupán – hangsúlyozottan az animáció eszközeivel – tisztelettudóan megidézni a néma komikus szellemét.

A bűvész pedig, miközben kitartóan ismételgetett, anakronisztikus trükkjeivel makacsul megmarad egy darab itt felejtett múltnak, mégsem válik nevetségessé; unalmánál csak fáradtsága nagyobb. Szinte semmin sem lepődik meg és nem omlik össze, némán teszi a dolgát, Alice előtt is elhallgatva nevetséges pénzszerzési erőfeszítéseit. Chomet végeredményben épp ezt a némaságot adaptálja és animálja: szavak helyett apró megfigyelések, finom gesztusok, ismétlődések és variációk kapnak főszerepet, ahogy az animáció teljes vizuális vértezetében tündökléséhez az szükséges.

Az illuzionista legelbűvölőbb vonása talán mégis az, ahogyan a gegparádéról lemondva, lassú, komótos ritmusban, filmként is főszereplője régimódiságát és eleganciáját reprodukálja. Igaz, közben időtlenné lényegül, mert Tati tétovasága mellett Chaplin szentimentalizmusát és Buster Keaton szomorúságát is megidézi.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/02 37-37. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10497