KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
   2011/február
FILM / SZÍNHÁZ
• Gelencsér Gábor: Filmszínpad Mozi a színházban
• Muhi Klára: A hazug nagymama meg a többiek Apacsok
VARGAS LLOSA
• Ardai Zoltán: Buja, kényes, hideg Mario Vargas Llosa-adaptációk
BUNUEL
• Szabó Z. Pál: „Az aranykor” mítosza Dalí és Buñuel kapcsolata
• Tornai Szabolcs: Szürrealista előgyakorlatok az éberséghez Luis Buñuel
JOHN WAYNE
• Varga Dénes: A vadnyugat hercege John Wayne és a hatvanas évek
• Nevelős Zoltán: Karakán emberek A félszemű
ARONOFSKY
• Szabó Ádám: Őrjítő vágy Darren Aronofsky
• Kovács Kata: Pszichobalett Fekete hattyú
ANIMÁCIÓ
• Varga Zoltán: Kétdimenziós manőverek Anilogue
• Margitházi Beja: Animáció, nem imitáció Sylvain Chomet: Az illuzionista
TELEVÍZÓ
• Sepsi László: A bennem élő gyilkos Dexter-sorozat
• Kemenes Tamás: Alpári unalom Való Világ 4.
• Deák Dániel: Veszteni tudni kell 40 milliós játszma
FESZTIVÁL
• Gelencsér Gábor: Titkok, hazugságok Torino
KÖNYV
• Vincze Teréz: Láttatni a láthatatlant Marc Vernet: A hiány alakzatai
• Harmat György: Iskola a papíron Kelecsényi László: Álmodozók és megszállottak
KRITIKA
• Báron György: Téli mese A vágyakozás napjai
• Gorácz Anikó: A kripli Miklauzic Bence: Éji séták és éji alakok
• Vajda Judit: Csernobil és Isaura Az ügynökök a Paradicsomba mennek
MOZI
• Baski Sándor: Emberek és istenek
• Schreiber András: Három majom
• Vincze Teréz: A király beszéde
• Vajda Judit: Egy jobb világ
• Forgács Nóra Kinga: Szerelem, pasta, tenger
• Tüske Zsuzsanna: Az utazó
• Alföldi Nóra: New York I Love You
• Sepsi László: Párizsból szeretettel
• Vörös Adél: A dilemma
• Kovács Marcell: Zöld Darázs
• Csillag Márton: Gulliver utazásai
• Varró Attila: Boszorkányvadászat
• Pápai Zsolt: Követés
• Czirják Pál: Sodrásban
• Alföldi Nóra: Felhangolva
• Tosoki Gyula: Az élők és a holtak
DVD
• Martsa András: Pedig olyan csendes ember volt…
MOZI
• Kovács Marcell: Inferno – Pokol
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

A vágyakozás napjai

Téli mese

Báron György

Pacskovszky filmjei a felső középosztály köreiben forognak, hőseinek problémái nem annyira materiálisak, mint inkább lelkiek.

Pacskovszky József az elmúlt másfél évtizedben nyolc nagyjátékfilmet, ennél is több tévés produkciót, dokumentum- és rövidfilmet forgatott, tehát aligha tekinthető mellőzött művésznek, mégis, nevét a legritkábban szokták említeni, ha a modern magyar filmről esik szó. Méltatlan ez így, mert az eddigi életmű összetartó, nívós és elegáns. Igaz, a szerzőnek láthatóan kevés köze van az ezredfordulós magyar film különböző irányzataihoz, témáihoz, formai törekvéseihez és harcaihoz: magányos alkotó ő, aki mondja a magáét, függetlenül a környezettől és a kordivatoktól. Ráadásul ezt halkan, diszkréten mondogatja, mindenfajta szenvedély, társadalom- és lélekjobbító indulat nélkül – vagyis nem illeszthető a magyar film egyik áramába sem. Aligha véletlen, hogy pályája Kosztolányi-adaptációval, az Esti Kornéllal indult, másik nemes irodalmi feldolgozása pedig Szerb Antal elfelejtett műve, a VII. Olivér volt. Mintha Pacskovszky maga is a Nyugat finom tollú, halk novellistáinak örököse volna, Kosztolányi és Szerb mellett Ambrus Zoltáné vagy Hunyadi Sándoré.

Már előző két játékfilmje, az Ég veled és A boldogság színe kapcsán – melyek közé ékelődött egyetlen igazi formai kísérlete, a kevéssé méltányolt Lopott képek – az az érzésünk volt, mintha francia filmet látnánk (jóllehet a „francia szál” egy még korábbi munkájában, A mi szerelmünkben jelent meg). Igen, a francia film sajátja, s ez aligha független az irodalmi hagyományoktól, hogy még a másodvonalú, „középfajú” munkák is cizelláltan, mívesen, azaz nem-hollywoodi darabossággal kidolgozottak, hogy a képeket, akármilyen történetről is legyen szó, számunkra idegen szépség lengi be.

Pacskovszky munkáiban szépek az utcák, a tájak, a fények és az emberek. Őt nem érdekli a valóság rút arca, mai tárgyú művei rendre a felső középosztály köreiben forognak, a problémák nem annyira materiálisak, mint lelkiek. Különösen igaz ez legújabb, ezúttal francia koprodukcióban készült játékfilmjére, A vágyakozás napjaira. Már a nem túl szerencsésen megválasztott cím is ezt sugallja: a testetlen elvágyódást, meghatározhatatlan, bukolikus fájdalmat. A címnek amúgy csak hangulatában van köze a filmhez, a történet szinjén alig, elvégre nem vágyakozásról szól ez a mese, hanem lappangó és feltépett sebekről, vagyis igazi vágyakról, család, szeretet összetartozás után, mely érzés – s ez feltétlenül a film javára írandó – mélyebb és valóságosabb a szépelgően csengő „vágyakozás napjainál”. Jólszituált mintacsaládba lépünk az első képsorokon. Értő ízléssel és eleganciával berendezett módos ház, benne választékos eleganciával öltözködő szépasszony-feleség, hasonlóan vonzó barátnők, a távolban, mint az asszonytól megtudjuk, jól kereső, sikeres szemészorvos férj. Aztán az idilli kép lassanként darabjaira esik szét. Angéla, a ház asszonya estelente férfiakat hord haza, hogy egyéjszakás gyors együttlét után végleg elbúcsúzzon tőlük, s másnap jöjjön a következő. Férjéről, Zoltánról sokáig azt hisszük, még mindig a távoli Albionban végzi a bonyolult szemműtéteket, ám lassanként kiderül, egy alkoholelvonóban tölti napjait. Látszólag semmi gondjuk, mégis, mintha mindketten menekülnének valami elől: a nő a féktelen kalandokba, a férj az italba. Ha ezt a történetet a pszichologizáló Bergman forgatná le (a Personával amúgyis érzünk némi áthallást), vagy a hűvösen rögzítő Rohmer (a távoli rokonság ezúttal a Téli mesével vagy még erősebben a szintén fekete-fehér Éjszakám Maudnál esetében fedezhető fel), alighanem e ponton megállnának mindketten, vagyis nem keresnék a boldogtalanság konkrét okait és eredőit. Náluk a fájdalom magából a létezésből fakadna, amit a materiális gondok hiánya csak fölerősítene. A forgatókönyvet is jegyző rendező ezzel szemben egy nagyon erős motívumra építette a történetet: a házaspár kislánya nyolcévesen autóbalesetben az életét vesztette, a volánnál az apja ült, azóta iszik, kizökkent az élete, az asszony megpróbálja tartani magát, őrizni a látszatot, ám ennek az erőfeszítésnek az áráról nem csak az éjszakai vad kalandok árulkodnak, hanem természetellenesen vibráló, neurotikus gesztusai és mimikája is. A házba nem egyszerűen a kamerával lépünk be, mint általában a filmtörténetekben, hanem a mű néma rezonőr-hősnőjével, az otthonban nevelkedett, árva Annával (a pályáját Kosztolányi-adaptációval kezdő Pacskovszkynál aligha véletlen a névválasztás), aki – akárcsak irodalmi névrokona – cselédnek-mindenesnek szegődik a tehetős családhoz, s válik egyszerre szemlélőjévé, katalizátorává és áldozatává az eseményeknek. Némasága – mely szintén dramaturgiai döntés eredménye – alapvetően meghatározza a helyzetét: róla szinte semmit nem tudunk meg, ám ő – s rajta keresztül mi, nézők – mindent megtud a gazdáiról, lelki és morális problémáikról, a család széteséséről, annak okairól és súlyos következményeiről. Maga az alaphelyzet szinte automatikusan vezeti tovább a történetet: könnyen kitalálható, hogy Angéla asszony, és éppen hazatérő, a munkájával szakító, lovásznak szegődő férje előbb-utóbb gyerekpótlékot lát a gyönyörű fiatal kamaszlányban, benne próbálván újra fellelni elveszett gyereküket, s csitítani háborgó lelkiismeretüket. Ezzel a dramaturgiai vázzal nem csak az a gond, hogy túlzottan banális, semmiféle meglepetést nem tartogat, hanem az is, hogy a legizgalmasabb, valóban drámai figura a háttérbe szorul, s előtérbe lép a két súlytalanabb, érdektelenebb szereplő. Ami igazából érdekes ebben a sztoriban, az nem a gyerek halála után összeomló mintacsalád története, ebben Kie¶lowski (hogy egy, Pacskovszkyra szintén emlékeztető lengyel-francia mestert említsek) és mások után nehéz újat mondani, a már tudottnál és elképzelhetőnél eredetibb mélységeket feltárni. Az igazán izgalmas figura a gyönyörű ártatlan gyereklány, akinek sem a múltjáról, sem a jelenéről nem tudunk meg semmit, mert ebben a történetben ő nem főszereplő, csak néma szemlélő. Nyilvánvaló, ez nem dramaturgiai hiba, hanem – a lány némaságának felvállalásával – tudatos alkotói döntés eredménye, ám ez a döntés vitatható. A film dramaturgiai egyensúlya így – szemben a szintén monológra-hallgatásra épülő Personával – felborul. Anna ugyanis az egyetlen igazán súlyos figura ebben a históriában – épp hallgatásával, néma jelenlétével az. A családi dráma hallgatag nézője érdekesebb a dráma főszereplőinél, ám kíváncsiságunk kielégítetlen marad, miközben az előtte-előttünk pergő színjáték önmagában nem köti le a figyelmünket, csak annyiban, amennyiben abba a lány is belekeveredik. Hogy a film középpontja Annára helyeződik át, az nem csak a kiszámítható történetből, az olykor hiteltelenül csengő dialógusokból következik, hanem a színészi játékból is. László Zsolt ezúttal is markáns és jó alakítást nyújt, ezt tőle megszokhattuk, ám jelenlétén látszik az abból fakadó zavar, hogy Zoltán figurája meglehetősen papírosízűre sikeredett. Még problematikusabb Angéla, a feleség alakja. Igazából ő volna e dráma igazi hőse, mellette a későn feltűnő, majd el-eltűnő alkoholista férj inkább csak epizodista, ám annak ellenére, hogy az asszony szinte mindvégig a színen van, keveset tudunk meg róla, vagyis a dráma magját alkotó konfliktuson kívül semmi olyat, ami figuráját többdimenzióssá, körüljárhatóvá tenné. Catherine Wilkening nem csak szép, mint Pacskovszky filmjeiben mindenki, nők és férfiak egyaránt, hanem pontosan és korrektül teszi nem könnyű dolgát, a rejtőzködő neurózis érzékeltetését. Ha ezeket a rebbenő gesztusokat és hangsúlyokat időnként túljátszottnak érezzük, abban alighanem ludas a magyar szinkron is, ami erre „rátesz még egy lapáttal”. Mindezek a hibák még feltűnőbbekké válnak az Annát játszó Schefcsik Orsolya átélt és hiteles alakításának tükrében. Schefcsik olyan eszköztelenül, mégis súlyosan van jelen a történetben, amilyen súlyos emberi jelenlétet Bresson vagy a Dardenne-fivérek filmjeiben láthattunk. Úgy lép be a film sűrű erőterébe, hogy nem játszik, hanem önmagát adja, természetesen és sallangmentesen. Jó partnere ebben az udvarlóját hasonló egyszerűséggel alakító tehetséges Orosz Ákos. Igaz, neki nehezebb a helyzete, nem azért, mert szövege is van, a néma játék inkább partnernője feladatát nehezíti, hanem azért, mert kevéssé motivált a filmvégi döntése: amikor kiderül, Anna nem Angéláék gyermeke, elhagyja a hozzá kedvesen ragaszkodó szerelmét. Mindhárom dramaturgiai fordulat, Zoltán „leleplező” kifakadása a fiú előtt Anna cseléd-státusáról, majd ezt követően a fiú szakítása a lánnyal, aztán Anna elküldése a háztól, inkább forgatókönyvi szükségletből fakad, mint a helyzetekből és a játszók jelleméből.

Karácsonyi történet ez, téli mese, ami valódi mesevárosban, az ünnepre készülő Szentendrén, annak is leglátványosabb részein, a pazar panorámát kínáló domboldalon és a betlehemes, lampionokkal feldíszített öreg főtéren játszódik. Bátor és okos döntésnek gondolom, hogy a rendező merte vállalni ezt a hibátlanul csillogó miliőt, ezt a szépséget. A hó vakító fehérsége, a téli táj ragyogása, a hangulatos utcácskák, az ezüstös holdsütésben fürdő éjszakai Duna-part esztétikuma jól ellenpontozza a szépség mélyén kavargó sötét emberi drámát. A képeknek ez a makulátlan szépsége egybecseng Anna arcának és gesztusainak ártatlan tisztaságával, mindkettő ugyanazt a természeti vagy inkább földöntúli harmóniát sugallja. A fekete-fehér fényképezésnek nincs ma nagyobb mestere Kardos Sándornál. Kardos érezhetően nagy kedvvel fotografálta ezeket a csábító helyszíneket, bebizonyítván, hogy a tiszta szépség ma sem csak giccsként kerülhet a vászonra. Érzékenyek, sokatmondóak a többnyire takarásos beállítások, pazar a többszöri ablak- és tükörjáték, csak a négyes vacsora felsnittelése sikeredett meglehetősen szokványosra a váltakozó kettős szekondokkal.

Olyan film ez, amit minden szembeszökő hibája ellenére is jó nézni, s nemcsak az artisztikus képei, a hangulatos zenéje (komponista: Bacsó Kristóf), hanem a vászonról áradó szubtilis finomság miatt. Ha valami, ez a fajta finomság hiányzik filmjeinkből, talán azért, mert hiányzik az életünkből is.

A VÁGYAKOZÁS NAPJAI – magyar, 2009. Rendezte és írta: Pacskovszky József. Kép: Kardos Sándor. Zene: Bacsó Kristóf. Vágó: Koncz Gabriella. Hang: Kőporosy János. Producer: Hábermann Jenő. Szereplők: Schefcsik Orsolya (Anna), Catherine Wilkening (Angéla), László Zsolt (Zoltán), Orosz Ákos (Miklós). Gyártó: FilmArt Kft. 106 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/02 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10503