KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
   2012/július
MAGYAR PANTHEON
• Pintér Judit: Havasokon innen, búzamezőkön túl Szőts István centenáriuma
• Kelecsényi László: Hamis játékosok Ottlik-mozi
SPANYOLCSIZMA
• Sepsi László: Minden eladó Álex de la Iglesia
• Szabó Ádám: Valóságmágia Víctor Erice
• Huber Zoltán: Receptek előítéletek ellen Spanyolcsizma a Titanicon
WES ANDERSON
• Kovács Kata: Ahol a madár se jár Wes Anderson királysága
YOUTUBE-GENERÁCIÓ
• Farkas Gábor: Digitális delírium YouTube vs. Hollywood
WUXIA
• Géczi Zoltán: A háború művészete Stratégia és wuxia
STAND-UP KOMÉDIA
• Teszár Dávid: Dumaszínpad Kortárs amerikai stand-up comedy
• Baski Sándor: Hofi után szabadon Magyar stand-up
MOZIPEST
• Sípos Júlia: Loft kilátással Beszélgetés Kovács Dániellel
SPORTMOZI
• Hubai Gergely: Gyorsabban, magasabban, kamerával Az olimpia-filmek aranykora
MAMOULIAN
• Varró Attila: Művész és nyelvújító Rouben Mamoulian – 3. rész
FESZTIVÁL
• Buglya Zsófia: Fiatal film nézőt keres Linz – Crossing Europe
FILM / REGÉNY
• Roboz Gábor: A fenséges valutaárfolyam Don DeLillo: Cosmopolis
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Párizsi esernyők Szerelem nélkül soha
MOZI
• Bata Norbert: Sleeping Beauty
• Vajda Judit: Bel Ami – A szépfiú
• Huber Zoltán: Kínai, elvitelre
• Barkóczi Janka: Szauna Párizsban
• Forgács Nóra Kinga: LOL
• Kovács Marcell: Piranha 3DD
• Alföldi Nóra: Én, a séf
• Roboz Gábor: Pride
• Zalán Márk: Harmadnaposok
• Tüske Zsuzsanna: Hófehér és a vadász
• Baski Sándor: Felültetve
• Varró Attila: Az orvvadász
• Sepsi László: Bikanyak
DVD
• Pápai Zsolt: Ragyogó napfény
• Kovács Marcell: Az embervadász
• Tosoki Gyula: Sunset Limited
• Géczi Zoltán: Akira Kurosawa: Álmok
• Huber Zoltán: Cinéma vérité
• Varga Zoltán: A párizsi mumus
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: Papírmozi Kálvin Kázmér és Hobbes Huba

              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Youtube-generáció

YouTube vs. Hollywood

Digitális delírium

Farkas Gábor

A mindent-dokumentálás fétise teljes mértékben beszűrődött a YouTube generáció mindennapjaiba és a moziban is egyre inkább teret nyer.

Minden új fotórealisztikus képet közlő médiummal kapcsolatban feltámad bennünk az az illúzió, hogy az új technika közelebb visz a valósághoz. A videómegosztók, a handycam és a képrögzítésre alkalmas mobiltelefon szubjektív felvételei és a térfigyelő kamerák megteremtették az elkapott pillanatok minden közvetítő apparátust nélkülöző rögvalóságának csalfa képét, Hollywood pedig örömmel kebelezi be ezt az új formát, vagy éppen fordítva: az új generáció és a YouTube-dokumentarizmus most már a nagyjátékfilm szövetét rágja szét. A megosztók ablakaiból előtűnő mozgókép minden eddigi médiumnál erősebben kelti azt az illúziót, hogy általa a webes böngészőkre feszített valósággal lépünk kapcsolatba. A rövid, ám annál intenzívebb, egy-egy apró ötletet maximálisan, üresjárat nélkül kiaknázó szekvenciák hihetetlenül addiktívak. Az óriási nézőszámot generáló tüsszentő panda, a fejre eső nindzsa, a Csillagok háborúját imitáló fiú vagy a részegek higanymozgását dokumentáló szubjektív party-filmecskék egyértelmű hatással vannak a jelenkori filmkészítési tendenciákra. Az említett hatások, ezek közül is leginkább a POV (Point of View, azaz nézőponti) felvételeket használó filmek több műfajnak is új lendületet adtak. A [Rec], A holtak hajnala vagy a handycam-kultuszt néhány évvel korábban kiaknázó Blair Witch Project és társai a horrort, a District 9 és a Cloverfield sci-fi-t, Az erő krónikája a szuperhősfilmet állította a „technikai rút” esztétikája mellé.

Ennek az elegyedésnek az eddigi non plus ultrája Nima Nourizadeh filmje, a tini vígjátékot katasztrófafilmmel, valamint a klipesztétikát „YouTube szörffel” ötvöző Project X. A web 2.0-ás tematika a hagyományosabb formákat követő, általában mély tanulsággal támogatott midcult-produkciókban is megjelenik. A Trust, az Online alterego vagy a Cyberbully morális tanulsága szerint a web nem más, mint hamis identitások mögé bújó szociopaták és pedofilok kelepcéje. Ez a pánikszerű megközelítés azonban feltehetően kevés meglepetéssel szolgál egy olyan generáció számára, melynek tagjai készségszintű felhasználói a „másodlagos” univerzumnak. A web 2.0-ás tartalomfogyasztás, -megosztás és -létrehozás triója mellett a mindent-dokumentálás fétise teljes mértékben beszűrődött a most felnövő generáció mindennapjaiba. A bővülő képalkotóeszköz-kultúra még több képet és megosztást generál. A mediális konvergencia (miszerint egy adott eszköz szinte minden feladatot képes ellátni, és folyamatos összeköttetésben áll más digitális eszközökkel) nyomán a képalkotás és képfogyasztás hasonló természetűvé vált. Erre a jelenségre reflektál a The Onion szatirikus hírportál ál-tévériportja. A műsorvezető a rendőrség szóvivőjét faggatja egy kollégiumi tűzeset kapcsán: a detektív elmondása szerint az esetet tökéletesen sikerült felderíteni, köszönhetően az esti bulin jelenlévő huszonöt iPhone, tizenöt Blackberry, tíz digitális kamera és negyven fényképezőgép anyagának köszönhetően. Csupán a lehulló cigarettáról tizenkilenc kép készült, mivel az előtérben három lány éppen csücsörítve pózolt egy kamerának. A gyulladás időpontja is rekonstruálható, mivel pontban két óra harmincöt perckor három lány heves csókolózásba kezdett, amiről természetesen huszonhárom különböző szemszögből készült felvétel. Az már csak hab a tortán, hogy a pár tíz fős csoport menekülés közben több száz twit-et és facebook-üzenetet produkált, minek következtében a tűzoltóságnak is sikerült időben megfékezni a tűz terjedését.

Lényegében ezt a motívumot koncentrálja, és húzza rá bulifilmek (Superbad, Tökéletlen idők) zsánervázára a Project X is, ami már pusztán abból a szempontból is említést érdemelne, hogy videómegosztókon elhíresült megtörtént esetet dolgoz fel: Corey Worthington ausztrál tinédzser MySpace-en meghirdetett bulija söpörte el a teljes szomszédságot. A Project X a maga profán felnövés-történetével nem más, mint egy óriásira duzzasztott ad-hoc partyvideó. A törpe a sütőbe, apa autója a medencébe, a melltartók a szoba sarkába kerülnek, és mindenről a maga természetes módján temérdek videó készül. A film felvételmódját is ehhez igazították a készítők, és több tíz órás buli-muszterből állították össze a töredékes, videóklipes betétekkel tarkított végterméket. Az apró, különálló szösszenetek Az erő krónikájában is hangsúlyos szerepet kapnak. A friss szupererőt szerzett tinik epizodikus, YouTube-gegszerű videókon tesztelik újdonsült képességüket. A lebegő Lego és a repülő tini címkéjű rövid szekvenciák feltehetően nagy nézőszámra tartanának igényt eredeti lelőhelyükön, csak ezúttal nem egy videómegosztó felületébe, hanem egy nagyjátékfilmbe ágyazták őket.

 

A HQ LQ paradoxon

Ebben a mediális környezetben a hagyományosabb filmnyelvet alkalmazó filmek több szempontból is hátrányt szenvednek: a konstruáltság, a szép kép elidegenítően hat. A klasszikus tömegfilm eszméje szerint a tökéletes minőségű ábrázolás a cél. A számítógép-generálta effektek ennek megfelelően egyre szebb textúrájúak, egyre plasztikusabban képezik le alanyaikat. A CGI-teremtményeknek mintha valódi súlya lenne, a generált háttér már a valódival vetekszik. A YouTube-videók épp ellenkező attitűddel bírnak: a minőségi redukció, a széteső pixel-áradat, a rossz plán és a gyors mozgás, a megörökítendő, soha vissza nem térő pillanat hatását sűrítik a képpontok közé.

A felhasználó által generált tartalom elve önmagában azt sugallja, hogy emögött sem stáb, sem apparátus nem áll. E két ellentétes hatás metszetében áll a YouTube-esztétikát magába olvasztó tömegfilm. A videómegosztók esztétikája ennek megfelelően a fantasztikus és hatásorientált műfajokba tört be elsőként. Irracionális események (Az erő krónikája), idegen lények (District 9), globális pusztítás (Cloverfield) tökéletesen létrehozott képe elemi erővel bír egy alapvetően hitelesítő formával, egy hosszú beállításban és teljesen hétköznapi környezettel párosítva, még abban az esetben is, ha a film csak ellipszisekkel, vagy torzóként mutatja azt. Hiszen a láthatatlanság oka legtöbbször diegetikusan is indokolt: a karakter nem tudta felvenni az eseményt.

A diegézis több szempontból is sarkalatos pontja az említett filmeknek. A felvevőgép legyen az handycam vagy mobiltelefon a cselekmény részeként jelenik meg. A filmek ennek megfelelően szelektálják hőseiket. A régi vágású POV-filmekben többnyire professzionális stábok kerülnek az esemény középpontjába (REC, District 9), így magával a hivatással indokolható a „film a filmben” eljárás, és az a dramaturgiai játék, hogy a képanyag talált felvételként jelenik meg (Cloverfield, Az erő krónikája). A hivatásos stábokon kívül a fiatal generáció jelenik a filmekben, azonban a célközönséggel megegyező karakterválasztás nem csak financiális szempontból indokolt. A mobilkészülékek és más videórögzítők állandó használata a fiatal korosztály számára természetes: a képalkotó-eszközök használója számára egyértelmű, hogy az eszközt használni kell, a felvételt pedig megosztani. A célközönség számára ezek az eszközök fizikai lényük kiterjesztését képezik, hiszen élményeik akkor lehetnek csak teljesek, ha a digitális alteregó bizonyíthatóan élte át őket: a koncertekről és bulikról készült felvételek tucatjai kerülnek fel a YouTube-ra, és a Project X pusztító katarzisának képorgiáját is ez indokolja mind formai, mind tartalmi szempontból. A középiskolai és egyetemi környezet, a tini és huszonéves karakterek, a felnőtté válást és románcot felvázoló tematika grandiózus, egyszeri eseményekkel keverve, úgy tűnik adekvát formára leltek ebben a szubjektív felvételmódban.

 

Handycam vs. mobiltelefon

A szubjektív kép a filmek kezdetén egy jól meghatározott karakterhez köthető: a Project X tükörben felbukkanó krónikása, Az erő krónikájában a saját traumáit dokumentáló antihős, vagy a Holtak naplója dokumentumfilmes diákja, aki megszállottsága révén nem hajlandó elereszteni a kamerát. Azonban hatásorientált műfajokhoz illően a cselekmény fokozódásával a handycam szemszögét is egyre több és több beállítás váltja. Az erő krónikája telekinézissel bíró szereplői a kameraröptetéssel rövid ideig megoldást nyújtanak a szűk látótérre, a határátlépést azonban a videónaplót szétszaggató, szemszög nélküli képáradat jelenti. A mikroközösségek kamara-konfliktusa a külvilág mindent látó szeme elé kerül. A Project X személyes szülinapvideója, Az erők krónikájában a szenvedéstörténet helyére a globális pusztulás képe lép, a Cloverfield is csak egy romantikus videóüzenetként indul, és idegen invázió lesz belőle: a kézikamerás hosszúbeállítások helyett a felvillanó rövid snittek veszik át az uralmat. A „nézők” kezében lévő telefonok képei a térfigyelő kamerák anyagaival és a helyszínre kivonuló rendőrség és híradó-stáb felvételeivel keverednek. A fokozódó pusztítás (egy egész város romba döntése Az erő krónikája esetében, vagy a porig égő kertváros a Project X-nél) a katasztrófaturizmus elvét is követve egyre több vizuális anyagot eredményez. A cselekmény helyszínéül szolgáló világ szétesése a hosszúbeállítások megszűnésével, az egyre karcosabb és darabokra eső, rövid snittekkel, a meghatározhatatlan számú szemszögek hatványozódásával párhuzamosan megy végbe. A diegetikus kamerát felemészti a látvány, a rengeteg szemszög pedig magát a narratívát is megsemmisíti. Egyetlen szemszög marad érvényes: a kollektív tudaté, hogy a digitális képrögzítő eszközök hatására minden rögzített és visszakereshető lesz egy adatfelhő gigantikus adatbázisában. Hiszen a másnapi romhalmaz, még ha egy egész városrész lett is földbe döngölve, csak szűkszavúan árulkodik arról, hogy mennyire volt jó a buli.

A Project X-ben olyan tartalmi és formai egység jön létre, ahol a pusztítás már nem egy irracionális esemény eredménye, hanem egy teljesen valós történés végletekig fokozása. Minden erkölcsi tanulság nélkül állítja, hogy ebben a vizuális kavalkádban csak a YouTube-generáció igényeinek figyelmen kívül hagyása a rossz stratégia. A forma mainstreambe ágyazhatóságát pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a videómegosztók már korántsem kizárólag a karcos kézikamerás lo-fi felvételeket öntik magukból: mára a full-HD, a responsive felületek (a képernyő méretéhez igazodó videóablakok), a corporate csatornák (minden nagy filmstúdió rendelkezik saját YouTube csatornával), professzionális websorozatok (Dr Horrible’s Singalong Blog) ugyanúgy helyet foglalnak, mint a pixelzűrös vásári home videók. A növekvő felbontásnak, a heterogén tartalmak terjedő közérthetőségének egyenes következménye a forma nagyvászonra történő exportja: Hollywood a Project X-szel egyszerűen csak beletenyerelt a „share”- gombba.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/07 25-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11128