KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

         
             
             
             
             
             
   2014/augusztus
FESZTIVÁL
• Nagy V. Gergő: Rokon a humuszban Provincia
A NAGY HÁBORÚ (1914-1918)
• Andorka György: Állóháború, mozgófénykép A Nagy Háború filmjei
• Gelencsér Gábor: Mesék a hátországból Első világháborús játékfilmek
• Szekfü András: Hallgatásra ítélve Beszélgetés Gulyás Gyulával és Gulyás Jánossal
MAGYAR MŰHELY
• Pólik József: Elvesztett illúziók A magyar politikai film korszakai – 2. rész
• Kelecsényi László: A tehetség nem akadály Tolnay Klári 100
• Mészáros Márton: A sötét erdőben Beszélgetés Mátyássy Áronnal
HOLLYWOODI KOLOSSZUS
• Huber Zoltán: A siker ára Mi lesz veled blockbuster?
• Géczi Zoltán: A nyugati fellegvár ostroma Ázsiai filmpiac
• Sepsi László: Ismétlési kényszer A blockbuster-széria
LATIN LIDÉRCNYOMÁS
• Árva Márton: Csatatéren Mexikói drogháború
• Hegedüs Márk Sebestyén: Tündérmérgek Carlos Enrique Taboada
• Varró Attila: Éjfekete Mexikói noir horror
• Harmat György: A diktatúra diszkrét charme-ja Lénárt András: A spanyol film a Franco-diktatúrában
KÖNYV
• Murai András: A Bergman-univerzum Györffy Miklós: Mágia és mesterség
• Vajda Judit: Mindent a melodrámáról Stőhr Lóránt: Keserű könnyek
FESZTIVÁL
• Csiger Ádám: Éjfélkor Erdélyben Kolozsvár – TIFF
• Kovács Kata: Nagyravágyás helyett Magyar rövidfilm: ELTE
• Baski Sándor: Újrajátszott traumák A kivégzés
KRITIKA
• Jankovics Márton: Barangolás Átokföldjén Országúti bosszú
• Schreiber András: Vérmocskos igazságérzet Kohlhaas Mihály
MOZI
• Margitházi Beja: Az utolsó éjszaka Párizsban
• Kovács Kata: A házmester
• Forgács Nóra Kinga: Carmina megoldja
• Parádi Orsolya: Szerelemre hangszerelve
• Vajda Judit: Micsoda nők!
• Baski Sándor: A közös szenvedély
• Kránicz Bence: Szuper-Hipochonder
• Sepsi László: 22 Jump Street – A túlkoros osztag
• Varró Attila: Távozz tőlem, Sátán!
• Baski Sándor: Róma körül
DVD
• Gelencsér Gábor: Szívzűr
• Kránicz Bence: Budapesti tavasz
• Soós Tamás Dénes: The Killer Inside Me
• Bocsor Péter: A harag tüze
• Pápai Zsolt: Gyilkos iroda
• Pápai Zsolt: Mandela: Hosszú út a szabadságig
PAPÍRMOZI
• Bayer Antal: PAPÍRMOZI Sin City

             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Latin lidércnyomás

Mexikói drogháború

Csatatéren

Árva Márton

A véres drogháborút megidéző mexikói filmek csak az utóbbi néhány évben találtak rá a harcok igazi veszteseire, a civil lakosságra.

 

A 2006-os választások utáni súlyos belpolitikai krízishelyzetben a sokak szerint csalással (lásd például Luis Mandoki dokumentumfilmjét) elnöki székbe kerülő Felipe Calderón beiktatása után azonnal kihirdette Mexikóban a drogkereskedelem és a szervezett bűnözés elleni háborút, hogy ezáltal maga mellé állítsa a közvéleményt, és eredményeivel elhallgattassa a hatalma legitimitását kétségbe vonó hangokat. A rendőrség köreiben elharapódzó korrupcióra és a megrendült közbiztonságra hivatkozva Calderón kormánya a katonaság bevetésével kezdte meg ellentmondást nem tűrő akcióit. Két évvel később az Egyesült Államokkal kötött megállapodás értelmében Mexikónak juttatott segély megsokszorozta a kartelek elleni hadműveletek költségvetését, tovább fokozva a mozgósított katonai erőt és a vele járó erőszakot. Sonja Wolf La guerra de México contra el narcotráfico y la Iniciativa Mérida: piedras angulares en la búsqueda de legitimidad (Mexikó háborúja a drogkereskedelemmel és a Mérida Kezdeményezés: a legitimáció keresésének sarokkövei) című, alapos és gondosan hivatkozott tanulmánya a nem csökkenő kábítószer-kereslettől a figyelmen kívül hagyott amerikai fegyverkereskedelmen át a dezertőr katonák kartelekbe áramlásáig számos okot felsorol, amelyek magyarázzák „a drogháború” sikertelenségét. A szerző ezen kívül arra világít rá, hogy a harcok évei alatt a bűnszervezetek tevékenysége átformálódott (a kartelek immár emberrablással, bérgyilkossággal és kalózkodással is foglalkoznak), a civil zónákba vezényelt katonák jogsértései pedig a hatóságot is a lakosság ellenségévé tették. Az egyenruhások által elkövetett önkényes letartóztatások, kivégzések, nemi erőszak vagy a minél több jogerős ítélet érdekében kínzással kicsikart vallomástétel rengeteg ártatlan áldozatot követelt. A mexikói és nemzetközi média megtelt a látványosan bevetésre induló harci járművek és a határ menti tömegsírok képeivel, miközben 2010 óta a helyi lakosság egyértelműen úgy véli, a háborút a gyorsan regenerálódó bűnbandák nyerik. Az értelmetlen erőszakért és a porba tiport közbiztonságért a hatóság ugyanúgy hibáztatható, mint a kartelek.

 

 

Ellenállás

 

Az újságokból és híradásokból évek óta ömlő vér már-már tabuvá tette a drogháború eseményeinek filmes feldolgozását. A csendet természetesen a kartelek holdudvarából eredeztethető filléres fércművek törték meg. A mozihálózaton kívüli teret a nyolcvanas évek óta masszív dózisban elárasztó narco películas/narcocinema (lásd Sepsi László esszéjét a Filmvilág 2011/6-os számában) újabb fellángolása ugyanakkor inkább tekinthető a gyors reakcióidejű instant publicisztika, illetve a hivatalos kormánypropaganda ellenoldali megfelelőjének, amennyiben az ilyen mozgóképekből nyilvánvalóan hiányzó objektívebb értelmezési szándékot a direkt üzenet és a durva érvelő retorika írja felül. A hagyományosan a kartelközi rivalizálásra és a bosszúnarratívára felépülő akciófilmek olykor valós élettörténeteket vagy összecsapásokat tesznek témájukká, nem titkolt céljuk pedig a néző meggyőzése egy adott bűnbanda kiválóságáról (legyen szó fenyegető erőfitogtatásról vagy az erkölcsi feljebbvalóságot kinyilvánító példázatról). A narco-filmnek a drogháborúra adott csattanós válasza a rivális bandák helyett a rendőrökkel való szembenállás motívumának előtérbe kerülése (El Zacatecas, 2007), majd egyenesen egy utópisztikus kartel-szövetség víziója, ami az aljas rendfenntartók és hazug politikusok támadásai ellen védi meg a dolgos Nagycsaládot (Egyesült kartelek/Cárteles unidos, 2012). Ezek a kendőzetlen programfilmek gerinctelen árulásként tételezik a hatóságok bűnüldöző lépéseit, melyekkel felrúgták az őket korábban hatalomra segítő drogbárókkal kötött egyezségeket, és a médianyomásnak meghunyászkodva támadták meg az addig harmonikus együttműködést. A soha nem látott mértékű öldöklésre olykor még a tűzben edzett gengszterek filmjei is háborúellenes végkicsengéssel reagálnak: az Egyesült kartelek fináléjában a (természetesen kokainozó) mániákus rendőrtiszt kiszabadítja a korrupt politikus túszul ejtett testvérét, a drogbáró mégis futni hagyja ellenfelét, és inkább a „Maradjunk egységben!” üzenetét visszhangozza.

 

 

Segélykiáltás

 

Az indulattól fűtött ellenfilmek mellett az ostromlott utcáktól hátrébb lépő tudósítások adtak alternatívát a híradók és ismeretterjesztő műsorok (Veszélyes Mexikó/México inseguro, 2011) által formált diskurzusnak. A napi publicisztikától az összegzőbb igényű feldolgozás felé lépett néhány nemzetközi támogatással létrejött dokumentumfilm, melyek a nagyvilág felé is újrafogalmazták a drogháború üzenetét. Mind a Velencében díjazott Bérgyilkos, 164-es szoba (El sicario Room 164, 2010), mind pedig a cannes-i fesztiválon, majd amerikai tévéadásban vetített Az éjjeliőr (El velador, 2011) tartózkodik az erőszak explicit megmutatásától. Előbbi egy „csoda” folytán a kartel kötelékéből szabadult bérgyilkos vallomásainak csokra (lásd a traumatizált figura vallásos élményéről tett beszámolóját az interjúfilm végén), utóbbi egy rohamléptekben terebélyesedő temető karbantartó munkálatainak lírai-meditatív látlelete. Mindkét munka számol a néző előzetes ismereteivel, és a mészárlásokról szóló szalagcímek valamint az ingerküszöböt irreálisan magasra emelő vizuális információk mögé próbál bepillantani. Visszafogott képi világuk (lásd az üres utcák visszatérő snittjeit mint két erőszakhullám közti baljós nyugvópontot) és az emberi gesztusokat kiemelő stratégiájuk révén ezek művek a drogháborút immár nem véres pillanatokban kulmináló tragikus látványosságként, hanem az életre kérlelhetetlenül rátelepedő állapotként tételezik. Arctalan szereplőik nem kizárólag saját személyüket, hanem átvitt értelemben a megoldhatatlannak tűnő konfliktusban érintett, csapdába kerülő embert testesítik meg, előremutatva a későbbi művészfilmek építkezése felé. A dokumentumfilmes feldolgozások első figyelemre méltó hulláma a stilizáció eszközeivel távolodott el a vérgőzös hétköznapoktól, mintegy átadva a gazdagabb képi kidolgozás lehetőségét a kérdéskört eleinte félénken pedzegető, később annál keményebben állást foglaló játékfilmeknek.

 

 

Reményvesztés

 

A napjainkban is zajló, egyes források szerint összesen százezernél is több ember erőszakos halálát okozó mexikói drogháború fikciós filmes feldolgozásának értelemszerűen két alapvető csapásiránya különböztethető meg: a főként hazai nézőknek szánt keserédes szatírák és a nemzetközi színtéren is feltűnő szerzői drámák csoportja. Az első irány félszeg kommerszei – mint a Spielberg-film drogbárókat főszerepbe helyező Amerika-ellenes paródiája, a Pérez közlegény megmentése (Salvando al soldado Pérez, 2011) vagy az emberrablást érdektelen abszurdba fordító García (2010) – közül szinte enciklopédikus összegzési igényével emelkedik ki a beszédes című Pokol (El infierno, 2010). A regionális korrupciót (Heródes törvénye, 1999) és a globális nagyvállalatok működését (Egy csodás világ/Un mundo maravilloso, 2006) is kiábrándult gúnyba mártó Luis Estrada a mexikói függetlenség kikiáltásának bicentenáriuma, a forradalom centenáriuma alkalmából festette meg hazája újabb lesújtó portréját (a „hivatalos évfordulós műként” aposztrofálható Forradalom/Revolución című szkeccs egyetlen részlete sem tesz direkt említést a szervezett bűnözésről). Estrada filmje kíméletlen fekete humorral zongorázza végig az állapotokra ártatlanul rácsodálkozó (húsz év után az Egyesült Államokból hazatért) főhőse rise and fall-történetét a géppuskaropogástól hangos San Miguel (N)Arcángel allegorikus városkájában, ahol egy életmű legnemesebb elismerése a díszes sírbolt, a nemzeti ünnepen pedig az agg drogbáró-polgármester katonai és egyházi vezetők gyűrűjében lengeti a címeres lobogót. A Pokol Bennyje szükségszerűen végigmegy (az Ördög becenévre hallgató) halott öccse lábnyomain, és ahogy rendre számot vet a törvényes megoldások hiányával, maga is belesüpped a hibás döntések ismétlődésének ördögi körébe. A nevetést a nézőbe fojtó keserű mese lekerekített bukástörténetéhez hozzácsapott epilógus egy mindent megtisztító vérfürdőtől várná az új korszak beköszöntét. A szövegből jelzésértékűen kilógó, valószerűtlen ábrándként megjelenő deus ex machina-zárlatban viszont az irónia mögött rejlő kétségbeesettség, a valódi válaszok hiányának szorongása a legszembeötlőbb. A Pokol bemutatásának évében a második legnépszerűbb hazai film lett, jelezve, hogy a műfajhoz képest szokatlanul hosszú (két és fél órás) játékidő indokolt a tabutéma alapos feldolgozására, ahogy bebizonyította azt is, hogy a mexikói közönséget többé nem ijesztik el a gegek közé illesztett brutális testcsonkítások, elrettentő hullahalmok és direkt hatalomkritikus kiszólások sem. Az országhatárokon kívül is igen elismert, komor művészfilmek ezzel szemben egy-egy korlátozott nézőpontú főhős nyomasztó történetére cserélik a Pokolban látható leltárszerű számvetést.

 

 

Elidegenedés

 

A tartományi szépségversenyre indul, de a szerencsétlen fordulatok következtében Miss Balaként (2011, jelentése kb. Tölténykirálynő) végzi Gerardo Naranjo filmjének Laurája, és rajta kívül álló okok miatt, felfoghatatlan gyorsasággal kerül a drogháború spiráljába az Heli (2013) címszereplője is. A civil közegből érkező, a drogkereskedelemmel semmilyen kapcsolatban nem álló figurák központba helyezése (Laura családja ruhákkal kereskedik, Heli egy autógyár munkása) révén ezek a történetek általános érvényű elrettentő példázatokká lényegülnek át, melyeknek éles kritikái immár direktebben támadják a háborús helyzetet létrehozó rendszert és szolgáit, mint a szervezett bűnözést. A Miss Bala szövevényes hazugsághálója nem csupán a hősnő számára jár tragikus következményekkel (fokozatosan derül ki, mi is volt a maffia által kiszabott első feladat): az alaposan kidolgozott ellenpontozó motívumrendszer (a szépségverseny kettősségétől a film végi letartóztatásig) zavarba ejtő meggyőzőerővel tárja a néző elé az emberéletekkel zsonglőrködő totális színjátékot, ami a tűzpárbajok mögött zajlik. A dialógusok kiszólásaitól („Itt semmi sem igazságos!” – kapja meg Laura a verseny szervezőjétől) a különböző térrészleteket egymásra tükröző képkompozíciókig a film számos megnyilvánulása rájátszik a többértelműségre, az orientáció elbizonytalanodására. A dróton rángatott figurák és a szemrebbenés nélkül véghezvitt tömegmanipulációk között bukkan fel az abszolút bűnöző figurája is, aki kígyóként vedli le éppen aktuális bőrét, és a feltűnést kerülve biztosít átjárást a rendőrség és a kartel között. A Miss Bala összeesküvés-thrillerén átüt a szerzői kiábrándultság. Hiszen Naranjo filmje nem csak azt állítja, hogy a gyomorforgató események elkerülhetetlenül beszippantják azt, aki megunja, hogy a szobába zárkózva várja a pusztítás végét, azt is hozzáteszi, hogy az betagozódás teljes identitásvesztéssel jár, az egyéni sors merő fikció lesz (lásd a Laura testéig hatoló, őt kihasználó bűnbandát, majd az ezt megismétlő médiát – érdemes megjegyezni, hogy a film egy szépségkirálynő letartóztatásának valós médiabotrányán alapul). Míg Naranjo műve a remény siratóéneke, melynek zárlatában a civilből lett harcos (lásd a hősnő vezetéknevének jelentését) mindkét oldal által tönkretéve, bilincsbe verve támolyog, az Heli minden illúzióval leszámoló tanulmánya szinte el is hagyja a drogkereskedelem kontextusát, és már csak a reflexként rögzült embertelen viselkedésmódokkal szembesít. Amat Escalante filmje nem csupán kiábrándultságában a legradikálisabb (hiszen itt a magukra hagyott figurák már nem is találkoznak drogkereskedőkkel, kizárólag a hatóság veszélyezteti őket), de fogalmazásmódját tekintve is. A naturalista képalkotást stilizált jelenetépítéssel ötvöző munka egyszerre sokkol az erőszak élményével és hangsúlyozza annak értelmetlenségét. Ikonikus képekbe sűríti mondanivalóját (lásd a harckocsis beállítást vagy Beto erődemonstrációját), és performansz-szerű, szinte abszurdba hajló epizódokat ötvöz elbeszélésébe (mint a kokain kiöntése vagy a látványos égetési akció), melyekkel karikírozza a problémákra adott hamis válaszokat. A Miss Balában a felfedő kameramozgásokkal elért, feszültségteremtésre használt irány(té)vesztés Escalante kezei alatt erősebb politikai értelmet nyer. A támpont nélküli haladás (lásd a végtelen sík tájban autózás metaforáját), a szereplők követhetetlen önkényességgel alakuló sorsa, az életük fölött döntő figurák visszássága (lásd a helyzetről mit sem tudó, rutinból kínzó fiúkat, akik „átveszik” az áldozatokat a rendőrségtől) mind olyan figyelemfelkeltően kritikus motívumok, melyek attrakciókként roncsolják az elbeszélő szöveget a néző közvetlenebb megszólítása érdekében. Az Heli a játékfilmként értelmezhetőség határáig merészkedően provokatív vádirat a drogháború Mexikójában végbement, az emberi méltóság nyomait is kiirtó folyamatokról. Elkeseredett dühkitörés, aminek horizontján már kívül kerül a háborús konfliktus epicentruma, és ami megfosztja nézőjét az enyhülés perspektívájától is.

Ahogy a Miss Bala felvetéseit tovább élező Heli példája mutatja, napjainkra ijesztő határozottsággal rajzolódott ki egy olyan megállíthatatlannak tűnő háború képe Mexikóban, amiből képtelenség kimaradni, ami pillanatok alatt csatatérré változtatja a civil lakosság élettereit, és amit már csak azért sem lehet megnyerni, mert már az is kétséges, hogy ki az ellenség.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/08 38-40. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11724