KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
   2013/december
FRANCIA TÜKRÖK
• Ádám Péter: Fekete tükörben Jean-Pierre Melville és a gengszterfilm
• Szatmári Zsófia: Egy örök visszatérő Cocteau a Cinémathèque-ben
• Fáber András: Maszkok és tükrök Jean Cocteau
MAGYAR MŰHELY
• Kelecsényi László: „Mindegy mi az, csak igaz ne legyen” Beszélgetés Király Jenővel
• Pólik József: Nehéz ébredés A szocializmus reform-filmjei – 1. rész
• Horeczky Krisztina: Cintányéros cudar világ Mundruczó Kornél színháza
• Schubert Gusztáv: Pokolidő Kovács András Bálint: A kör bezárul – Tarr Béla filmjei
• Huber Zoltán: „Kitanulni a zsánerfilmeket” Beszélgetés Orosz Dénessel
• Varga Zoltán: Rajzolt siratóének A jókedvű örmény temetése
• Kovács Kata: Kóla, foci, meditáció Beszélgetés Miklós Ádámmal
LIZZANI
• Bikácsy Gergely: Celluloid Carlo Lizzani (1922-2013)
MOZITENGER
• Baski Sándor: Ember a vízben Tengeri túlélőfilmek
SKANDINÁV ZSÁNEREK
• Géczi Zoltán: Jégvihar Kaliforniában A skandináv Hollywood
FESZTIVÁL
• Pörös Géza: Élni jó! Gdynia
DVD
• Varga Zoltán: Daliás idők
• Czirják Pál: Hortobágy
• Bocsor Péter: Gyilkos szezon
• Czirják Pál: Magasiskola
• Tosoki Gyula: A pók fészke
• Bata Norbert: Chucky átka

             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Francia tükrök

Jean Cocteau

Maszkok és tükrök

Fáber András

Költő, filmrendező, regény-, dráma- és forgatókönyvíró, díszlettervező, jelmeztervező, festőművész, szobrász, grafikus, színész, kitűnő zongorista. 50 éve halt meg a francia művészet utolsó mindenes zsenije.

 

„A költészet nélkülözhetetlen. Csak tudnám, mihez.”

„A divat arról ismerszik meg, hogy mindig kimegy a divatból.”

 „Híres ismeretlen vagyok.”

„Nem gyűlölök semmit, a gyűlöletet kivéve.”

„Hazugság vagyok, amely mindig igazat mond.”

 „A hazugságaim igazságok. Szigorúság, még álomban is.” (A francia eredetiben, kimondva, duplafedelű szójáték.)

És végül:

„Az élet jobban zavarba ejt, mint a halál.”

Egy alkotásokban és fordulatokban gazdag élet pereg le előttünk, aforizmákban (paradoxonokban) elbeszélve. Gyorsított ütemben, mintha csak filmet látnánk. Már ennyiből is látható: humorban ő sem ismert tréfát, akárcsak több szempontból rokonlélek kortársa, a zseniális Karinthy Frigyes.

Kezdjük a végén, a halállal, ahogyan történetesen éppen Karinthy A tanulság című groteszkjében kitalálta: visszafelé pereg a filmszalag.

Az idézett paradoxonok időszerűségét az a tény adja, hogy szerzőjük, a francia Jean Cocteau kerek ötven évvel ezelőtt, 1963. október 11-én halt meg, a fontainebleau-i erdőtől (Istenem, Barbizon! – sóhajtana fel ábrándosan a franciás Szomory Dezső) nem messze fekvő Milly-la-Forêt-ben lévő XVIII. századi, XIII. Lajos-kori stílusban épült kastélyában 74 évesen, alig néhány órával az után, hogy egyik közeli barátja, Edith Piaf énekesnő halálhíréről értesült. Régi barátság volt ez: Cocteau neki írta 1940-ben A közönyös szépfiú (Le bel indifférent) című színdarabjának női főszerepét. Claude Azoulay, a Paris Match magazin szerkesztője hívta fel az írót kora reggel telefonon, hogy az alkalomhoz illő cikket kérjen tőle. Cocteau még egy rövid rádiónyilatkozatot adott (fent van az interneten, ma is meg lehet hallgatni), közvetlen környezete – és talán kicsit az utókor – kedvéért kipréselt magából még egy utolsó, rezignált aforizmát („A hajó rövidesen végleg elsüllyed. Utolsó napomat töltöm itt a földön.”), és a huszadik századi művészet egyik legeredetibb, legsokoldalúbb, legnagyobb hatású képviselője eltávozott az élők sorából. A kért cikket már nem volt ideje megírni. A harmadik szívinfarktus elvitte.

A ház ma is áll. A benne berendezett Cocteau-múzeumot és emlékházat öt évig tartó felújítás után Frédéric Mitterrand kulturális miniszter, az egykori köztársasági elnök unokaöccse nyitotta meg 2010. június 24-én. A helyiségeket és a bútorokat eredeti állapotukban láthatják a látogatók. A termekben egyebek között megcsodálhatják neves művészek – például Andy Warhol, Amedeo Modigliani, Pablo Picasso vagy Bernard Buffet – Cocteau-ról készült festményeit, illetve Cocteau-nak híres művész-barátairól (Pablo Picasso, Jaques-Émile Blanche, Andy Warhol, Man Ray) alkotott műveit. Nem volna persze teljes a felsorolás a Cocteau-önarcképek nélkül, hiszen ennek a híres rejtőzködőnek – ezer áttételen keresztül – szinte minden művében önmagát választotta modellnek.

Ha az ember figyelmesen megnézi a Jean Cocteau-t ábrázoló festményeket, szobrokat vagy akár fotókat (ön- vagy nem önábrázolásokat), esetleg filmjeleneteket, szembeötlő, hogy a modell szinte sohasem mosolyog. Mindegyiken egy Buster Keaton, egy szomorú bohóc néz a világba, illetve nem ritkán behunyt szemmel önmagába.

A paradoxonok végigkísérik egész életét, és elejétől végig jellemzőek egész szerteágazó, sok műfajú életművére. Amikor 1955-ben beválasztották a Francia Akadémiába (az akadémikusok a régi alapszabály szerint mindig negyvenen vannak, ünnepélyes alkalmakkor kardot és zöld frakkot hordanak), André Maurois méltatta az új tag érdemeit. „Ön, uram, nagyon híres ember, de szinte ismeretlen” – mondta egyebek között, legalábbis így idézi fel az eseményt tanulmányában Bajomi Lázár Endre. Már csak azért is helyénvaló idézni a tegnapi francia kultúra e kiváló népszerűsítőjét, mert ő elmélkedett több alkalommal az írói hírnév azon sajátosságán, hogy az alkotó halála után a műve is rövidebb-hosszabb időre mintegy „szélárnyékba”, vallási kifejezéssel élve a „purgatóriumba” kerül, és ezen idő alatt derül ki, hogy élő vagy holt klasszikus válik-e belőle, vagy éppen a jótékony feledés homálya borul-e munkásságára.

Cocteau-múzeum? Nem visszás, nem paradox dolog-e múzeumba zárni, emléktárgyak kalodájába merevíteni a huszadik század első felének egyik legélénkebb, legfürgébb, legmozgékonyabb szellemét, aki egymagában több modern irányzat létrehozásánál szorgoskodott, több eredeti újdonságot inspirált, mint nem egy egész mozgalom? Egy olyan korban, amely bővelkedett az „formabontó” – a kultúra szemléletét megváltoztató – irányzatokban).

Cocteau mindig gondosan ügyelt arra, hogy meglepje, zavarba ejtse közönségét. Akadémiai tagsága koránt sem tartozott utolsó csínytevései közé. Úgy vonult be a „kupolás kriptába”, a francia nyelv nagy szótárán évtizedek óta munkálkodó kollégái közé, hogy a finom por, amely az idők folyamán belepte ezt a kriptát és lakóit, hirtelen megtelt villamossággal, sőt kénkőszaggal.

Kár volna tovább halogatni azt a korabeli francia nyilvánosság által köztudott tényt, hogy Jean Cocteau – magánéleti irányultsága szempontjából – nem a többséghez tartozott. Olyannyira nem, hogy halála után – az egykorú pletykák szerint – a köztársasági az elnöki iroda valamelyik oktondi hivatalnoka özvegy Jean Cocteau-né névre címezte a De Gaulle tábornok-elnök nevében írott részvétnyilvánító levelet, amit a postás – alaposabb hely- és tárgyismerettel – Jean Marais-nak kézbesített. Ne szépelegjünk: Cocteau nyíltan vállalta homoszexualitását. Több viszonya vált közismertté, köztük az a kapcsolat, amely a korán meghalt zsenipalántához, Raymond Radiguet-hez, vagy amely a több filmjének főszerepét alakító Edouard Dermit-hez fűzte. Utóbbit később fiává fogadta és egyik örökösévé tette.

Későbbi élettársát, Jean Marais-t (1913-1998), az ötvenes-hatvanas évek francia férfiszínész-bálványát, megannyi kalandfilm hősét és Cocteau rendezőként (A Szép és a Szörnyeteg, A kétfejű sas, Orpheusz vagy forgatókönyvíróként (Örök visszatérés, Ruy Blas) jegyzett öt filmje férfi főszereplőjét már említettük.

Többször alapos meglepetést szerzett a meleg szubkultúrának is, például amikor – a 30-as években – beleszeretett egy félig orosz származású hercegnőbe (Nathalie Paley volt a neve), aki terhes lett tőle, majd drámai körülmények között elvetélt. A történetet Cocteau saját változatában adja elő Befejezett múlt (Le passé défini) című, először 1982-ben megjelent, majd 2012-ben újra kiadott naplójában, amelyben egyik közös ismerősüket, Marie-Laure de Noailles-t, az ismert művészetpártoló, íróként és festőművészként is számottevő tehetségű arisztokrata hölgy indulatos viselkedését okolja a terhesség szerencsétlen kimeneteléért. Más források úgy vélekednek, a vetélést inkább az okozta, hogy a narkomániájával sokáig küszködő Cocteau akkori szerelmét, a hercegnőt is rászoktatta az ópiumra. A kábító hatású szerekkel folytatott küzdelmének történetét már korábban, 1930-ban megírta, Ópium című írói naplójában.

Mindebből látható, Jean Cocteau számos műfajban és számos művében kutatta, ki is ő valójában. (Alain Robbe-Grillet mondta e sorok írójának: „Azért írok, hogy megértsem, ki vagyok.”) Ha viszont a lexikonokat ütjük fel, a címszavak írói is láthatólag kissé zavarban vannak, amikor meg kell határozniuk, mi is volt Cocteau valójában.

„Chaplin mondta egyszer a nizzai rádióban: azért szereti Franciaországot, mert ott létezhetik, élhet és dolgozhat olyan ember, amilyen Cocteau, vagyis olyan művész, aki egy személyben költő, regényíró, balettszerző, díszlettervező, kosztümtervező, drámaíró, filmíró, templomfestő, s mindez anélkül, hogy bárki bármit számon kérne tőle, és bármiféle csoportba, szervezetbe, szindikátusba kellene tartoznia.” – idézi Rónay György, aki sokat fordított is Cocteau-tól, például monodrámáját, Az emberi hangot (1930). Georges Poulenc 1958-ban egyfelvonásos operát írt belőle szopránhangra és zenekarra.A Chaplin fölsorolta lista meglepően gazdag, de korántsem teljes, mert sem az esszéírás nem szerepel benne, sem arról nem esik célzás, mennyi irodalmi, zenei, képzőművészeti s egyéb művészeti törekvésnek, mozgalomnak volt Cocteau a sugalmazója, kezdeményezője, bábája, támogatója, harcosa, zászlóvivője. Van egy ismert képe, 1925-ből: zongoránál ül, keze a billentyűkön. Mögötte, a zongora mögött fölsorakozva a híres Hatok, a Debussy után és Satie nyomán megújhodó francia zene hat kiválósága.” – teszi hozzá Rónay.

Persze Cocteau nemcsak filmíró volt, hanem filmrendező, jelmez- és díszlettervező, sőt filmjeiben maga is közreműködött, mint színész. Cocteau többek között Charlie Chaplinnel is jó barátságot kötött. A nagy komikus a maccarthysta „boszorkányüldözés” elől 1954-ben az Egyesült Államokat végleg odahagyva családostul Európában (a svájci Vevey-ben) telepedett le. Mindketten az ismert művészetpártoló hölgy, Francine Weisweiller (1916-2003) baráti

társaságához tartoztak, és gyakran vendégeskedtek annak dél-franciaországi villájában Saint-Jean-Cap-Ferrat-ban. A villa freskóit és belső dekorációját egyébként Cocteau készítette, erről filmet is forgatott. Idős korában Chaplin gyakran megemlítette, hogy ekkora hatással senki másnak a filmjei nem voltak rá. Egyenesen lenyűgözte őt Cocteau egyik régebbi szürrealista filmjének, A költő vérének (Le sang d’un poète, 1930) néhány jelenete, fahrt-ja, pedig Cocteau akkor még azt sem tudta, mi a fahrt: rögzített kamerával vették fel a jelenetet, úgy, hogy a színészt mozgatták egy guruló dobogón. Az álomszerű mozgásokat fektetett díszletben, illetve döntött kamerával filmezte le; a tükörbe való behatolást felülről fényképezte, úgy, hogy a tükröt vízzel teletöltött medence helyettesítette. 1946-ban, A Szép és a Szörnyeteg (La Belle et la Bête) című, egy 18. századi francia tündérmeséből merített Cocteau-film bemutatóján a közönség egyik ámulatból a másikba esett, amikor azt látta, hogy a filmben a gyertyatartók nem hagyományos kandelábereken állnak, hanem a falakból kinyúló élő emberi karok fogják őket, és a tükrök folyékony kapuk egy másik világba, a szobrok pedig megelevenednek. Jean Marais szörnyeteg-maszkja, amelyet minden forgatási napon négy óra hosszat készítettek, olyan sikeresnek bizonyult, hogy mikor a film premierjén a Szörnyeteg végül átváltozik gyönyörű herceggé, Greta Garbo ezt kiáltotta: „Adják vissza a szörnyemet!”

„Gyufaszálakból is tud költeményt csinálni” – mondta róla egyik kritikusa. Egy másik, Jacques de Lacretelle francia író szerint „ragyogó művészettel tudja tetten érni a mindennapiban a rendkívülit; két tükör közt mutatja a dolgokat, és két trapéz közt az embereket”. De ha csak ennyiből állna, a dolog túl egyszerű és egyértelmű volna. Mert ez a klaun, ez az akrobata, ez a bűvész, ez a képek és ötletek tűzijátékával szórakozó és szórakoztató ezermester ugyanakkor meggyőződéses és napról napra meggyőződésesebb klasszikus is – írja róla Rónay György.

Tükör és maszk, ábrázolás és rejtőzködés, álcázott igazmondás jellemzi Jean Cocteau művészetét. Többen megállapították róla, hogy egyik általa művelt művészeti ágban (költészet, festészet, szobrászat, színdarab- és librettó-írás, filmrendezés, sőt, színészet) sem tartozott a legnagyobbak közé. Bármelyikben találni nála tehetségesebb, jobb alkotót, nem is egyet. Igaz, a művészi teljesítményt nem rőfre mérik, de egy adottságban Cocteau kétségkívül verhetetlen: legigazibb tehetsége nyughatatlan, szinte falánk, minden új dologra való rácsodálkozásában, csillapíthatatlan kíváncsiságában, sokoldalúságában rejlik. Lelkesedett

egyébként a technikai újdonságokért. A filmrendezéshez is feltehetőleg egy műszaki találmány, a kamera iránti vonzalma révén jutott el. Egyik balettjében (Les mariés de la Tour Eiffel, 1921) egyenesen két megszemélyesített fonográfot léptetett fel narrátorként, vagyis beszélő szereplőként. (Szergej Gyagilevvel és az együttessel, különösen Vaclav Nizsinszkij szólótáncossal a tízes években kötött barátság eredménye volt az „orosz balett”-korszak.)

Pergessük tovább Cocteau élete filmjét, ahogyan elkezdtük, visszafelé az időben.

A teljesség igénye nélkül: volt dadaista, volt kubista, a mozgalom elkötelezettjei fanyalgása ellenére még szürrealista is. Sőt, voltaképpen ő volt ennek az utóbbi irányzatnak a bábája: Pablo Picasso díszleteivel és Erik Satie zenéjével bemutatott Parádé (Parade, 1917) című balettje – nyomán alkotta meg Guillaume Apollinaire a „szürrealizmus” szót, amely aztán elég nagy karriert csinált.

Művész vagy bűvész? – teszi fel a kérdést Gyergyai Albert, egy másik magyar fordítója és elemzője, Jean Cocteau 1929-ben írott, emblematikus, önéletrajzi fogantatású regénye, a Les enfants terribles (Vásott kölykök) 1957-es magyar kiadásához írott előszavában. Egykori professzorom nagy címadó volt, de ezt a fordítást később mások nem tartottak elég jónak, így lett belőle a kissé mekegő Rettenetes gyerekek. A francia cím és a fogalom, amelyet jelöl, hamarosan elterjedt a pszichológiában. A pszichoanalízis egyik legkiválóbb magyar művelője, Nemes Lívia idős korában nagy tanulmányt szentelt ennek a jelenségnek. A tudós ebben az írásában nemcsak a szakirodalomból merít bőven példákat, hanem Jean Cocteau műveiből is.

Akárcsak a Tonio Krögerben Thomas Mann, Jean Cocteau itt a kamaszkori érzelmi zűrzavart ábrázolja, a homoerotikus vonzalom megszületését.A Vásott kölykökben jelenik meg először Cocteau életművében a csábító figurája, a kamasz-gonoszság jelképe, a komisz és közönyös Dargelos, aki majd androgün kettős szerepben (hol férfi, hol női alakban) jelenik meg a filmvásznon Jean-Pierre Melville-nek 1950-ben Jean Cocteau forgatókönyvéből és alkotó közreműködésével készült nagy sikerű filmjében.

A könyv és a film árva testvérpárja, Elisabeth és Paul szolgált Szerb Antal egyik varázsos, ma is ható regénye, az Utas és holdvilág (1937) két fontos szereplője, az Ulpius-testvérek, Tamás és Éva mintájául. „Cocteau regényének hősei véget érni nem akaró és ezért tragikus gyermekkorban élnek” – idézi Réz Pál Szerb Antal értő elemzését. – „Lázadásuk az, hogy nem akarnak felnőni, nem akarják alávetni magukat a felnőtt világ racionális lélektanának… A regény hőse tulajdonképpen a szoba: a gyermekkor sötét és rendetlen világa. Falai éttörhetetlenek a benne élők számára, nem akarnak és nem tudnak belőle kikerülni.

Amikor Cocteau ezt a könyvét írta, akkoriban vált teljessé a huszadik század korszakalkotó francia regényfolyama, Az eltűnt idő nyomában, amelynek törékeny egészségű szerzője, Marcel Proust parafával béleltette ki írószobáját, hogy a külvilág ne zavarja őt az időfelbontás nagy munkájában, amellyel egész irodalmi korszakot indított el, és művek egész sorát ihlette a huszadik században.

A – felnőni nem akaró vagy nem tudó – gyermeket jó szemmel fedezte fel Cocteau-ban hajdani fordítója és látogatója, az alig több mint húsz éves, azokban az években párizsi emigrációban élő és az akkori francia avantgarde mozgalmak vezéralakjaival ismerkedő és barátkozó Illyés Gyula, aki akkor még eredeti családnevét, az Illés-t használta, és akinek első versei majd csak évekkel utóbb fognak megjelenni. Jóval később, Hunok Párizsban (1946) című, varázslatos könyvében Illyés, aki önnön „nemzeti lángoszlop” mítoszát építgetvén akkor már kissé röstellte ifjonti kacérkodását a borzas hajú és lelkületű formabontó irányzatokkal, így emlékszik vissza kettejük találkozására Cocteau akkori lakásán az Anjou utcában:

„A költő /…/ Apolló és egy finom kis úri óvodás kereszteződésének benyomását tette. Fennkölt volt és gyermekes, már az első tekintetre. /…/ Nem lepődtem meg, hogy kezén élénk, kék és zöld színnel csíkozott kötött kesztyűt láttam. Üdvözlésemre levonta az egyiket. Úgy jött ez a kéz, mintha fele úton kézcsókra, fele úton baráti fricskára közeledett volna.” A vendég, akinek éles szemét semmilyen apró részlet nem kerüli el, némi Magyarországról szóló diskurzus után rátér arra, amiért voltaképpen jött. „aztán elővettem s egy elismerő oklevélnek kijáró ünnepiességgel átnyújtottam a költőnek egy nagyalakú, nagy címbetűs modern magyar folyóiratnak – a Ma címűnek – azt a számát, amely az ő műveit is tartalmazta, saját merész átültetésemben.”

Oldjuk fel a kissé szemérmes közlés homályban maradt pontjait: arról a Kassák Lajos szerkesztette „aktivista folyóirat”-ról van szó, amelyet a Tanácsköztársaság bukása után bécsi emigrációban szerkesztettek. A címlapon a felirat: Wien 1923, VIII. évfolyam, 9-10. szám. Ebben jelent meg az „egyedül jogosított magyar fordítás”, Jean Cocteau: Az Eiffel-torony násznépe címmel. Meglehetősen polgárpukkasztó mű ez: Cocteau vad gúnnyal figurázza ki benne a kor többségi társadalma által szentségként tisztelt sztereotípiákat: a családot, a polgárságot, a hadsereget, sőt az akkor már általános tiszteletnek örvendő „idős hölgyet”, magát az Eiffel-tornyot. A cselekmény elején egy ifjú házaspár az Eiffel-torony egyik szintjén berendezett étteremben reggelizik. E jelenet láttán vagy olvastán az embernek önkéntelenül egy ismert, maliciózus Maupassant-anekdota jut eszébe. Amikor az írót megkérdezték, miért ebédel minden nap az Eiffel-torony éttermében, így válaszolt: „Mert az az egyetlen hely, Párizsban, ahonnan a torony nem látszik.”

Illyés nagy kedvvel részletezi a látogatást. Azt is megírja, hogy a költő engedélyt kért látogatójától:”Engedje meg, hogy azt fölszegezzem a falra – mondta. S már hozta is az egyik, műtőasztalnak is beillő satupadról a kalapácsot, és felszögezte a közepén kinyitott folyóiratot, mint valami denevért a két szárnyánál fogva.”

Nos, az a rendkívül ritka helyzet állt elő, hogy egy szinte véletlen szerencse folytán ugyanezzel a látogatással kapcsolatban magának a meglátogatott házigazdának is meg tudjuk adni a szót. A Magazine littéraire 2008. januári száma számolt be arról, hogy egy Alsó-Normandiába, közelebbről a finom almapálinkájáról is ismert Calvadosba, Caen mellé, egy XII. században épült, felújított apátságba telepített intézmény, az Institut mémoires de l’édition contemporaine kiállítást rendezett írók és költők rajzaiból. A cikk gazdag illusztrációs anyagában bukkantam egy csodaszép, telerajzolt Cocteau-kéziratlapra, rajta ötsoros, félig francia, félig magyar szövegre a költő kézírásával. A lap felső részén a keltezés: 1923. július 27.

Első közlés lévén magyar folyóiratban, ideírom betűhíven:

„Je viens de recevoir les Mariés en Tchèque.

C’est même le seul tchèque qu’ils me rapportent.

Voici la première réplique: Nini! Egy strucc!

Átmegy a színen. Kimegy. Itt a vadász.

Keresi a struccot. Felemeli a fejét. Lát valamit. Céloz. Lő.”

Vagyis:

„Most kaptam meg a Mátkapárt (Az Eiffel torony mátkapárja fordítását, F. A.) cseh nyelven. Ez az egyetlen cseh/csekk, amit visszahoznak/ami valamit hoz nekem a konyhára. Itt a darab első néhány mondata: /…/” (majd következik a magyar nyelvű szöveg. F. A.)

Valószínűtlen, hogy Cocteau délelőtt óta elfelejtette volna, hogy látogatója honnan érkezett. A mamájának még így mutatta be az idegen vendéget: „Íme, a magyar úr a Közel-Keletről!” Ami elég tréfásan hangzik, de köztudott, hogy a franciáknak nem erősségük a földrajz. Inkább arra gyanakszom, hogy Cocteau (a clown) a szellemes szójáték érdekében kissé „átköltötte” a valóságot. A tchèque/chèque minden valószínűség szerint szándékos tévesztés, homofóniára – eltérő jelentésű szavak azonos hangalakjára - épülő tudatos szójáték.

Gyermek? Clown? Fantaszta?

Talán mindhárom egyszerre. Annyi bizonyos, hogy valami fennmarad belőle.

Ez már a Megtalált idő, amikor kezdet és vég egybeolvad.

Örök visszatérés – Cocteau egyik kedvelt – Delannoy által filmre is vitt – mítosza.

A kör bezárul.

Cocteau legutóbb Hal Vaughan kitűnő Coco Chanel-életrajzában (Európa, 2013) bukkant fel a német csapatok által megszállt Párizsban mint a kollaboráns divattervezőnő baráti körének tagja.Az írónak is volt akkoriban néhány „meredek” megnyilvánulása, de a háború után az igazoló bizottságok jóformán percek alatt tisztázták: nem volt nácibarát.

Clément Eugène Jean Maurice Cocteau 1889. július 5-én született Maisons-Laffitte-ban, Párizs környékén.

 „Hogy ezután mi történt, nem tudom, csak egy sötét helyiségre emlékszem még, ahova engem valaki erőszakkal betuszkolt.” (Karinthy Frigyes: A tanulság)

Van utókor, ha nem is olyan hálás, mint amilyennek ígérték.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/12 10-14. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13149