KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/január
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Az olasz film ünnepe Premio Grolle D’Oro
GREENAWAY
• Lajta Gábor: Világszertár
ANGELOPULOSZ
• Fáber András: Odüsszeusz újra tengerre száll Beszélgetés Theo Angelopulosszal
MAGYAR FILM
• Sipos Júlia: Virágnyelvtan Beszélgetés Simó Sándorral és Szabó Istvánnal
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Forgách András: Halott tőzsdeügynök a múzeumban Az új ártatlanság az amerikai filmben
MARLENE DIETRICH
• Molnár Gál Péter: Moll Flanders szépunokája
FESZTIVÁL
• Kovács András Bálint: Vihar előtt Pordenone
KRITIKA
• Ardai Zoltán: Madridi szőke Tűsarok
• Koltai Ágnes: Törtszív úrfi Hollywoodi lidércnyomás (Barton Fink)
• Turcsányi Sándor: Álomszonáta Otthonom, Idaho
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: A fűnyíró ember
• Schubert Gusztáv: Krapatchouk
• Sneé Péter: Semmit a szemnek!
• Fáber András: Superman III.
• Barotányi Zoltán: Oroszlánszív
• Sárközi Dezső: Jól áll neki a halál
• Turcsányi Sándor: Dili-vízió
• Sneé Péter: Őrjítő vágy

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Otthonom, Idaho

Álomszonáta

Turcsányi Sándor

Az első kockákon felnyitott orvosi lexikon, halványan megvilágított szócikk: narkolepszia. Hirtelen föllépő álomroham. Különös betegség. Ezután Gus Van Sant harmadik nagyjátékfilmje – egy road movie – az Otthonom, Idaho úgy kezdődik, mint egy road movie. Hullámzó vidéken nyílegyenes országút, magányos alak, nagytotál. Megközelítjük az ácsorgót, szanitéc tanfolyam, ismerkedés a tünetekkel, kisvártatva már csak az egyenletes légzés, diszkrét országúti hortyogás. A rendező megmutatja, mi van odabent, benne az alvásban. Ott álom lakik, zaklatott, és mégis enyhet adó. Mike álma átszáguld az időn, de térben nem jut messzire. Faház teraszán ifjú anya, mintha táncolna, mellette egészen kicsi fiú, zavarodottan téblábol, majd Mike kisimult arca a nő ölében, don’t worry, mondja – az anyja lehet. Mögöttük ugyanaz a hullámzó vidék. Mike álma átszáguld a téren, de az időben nem jut messzire, szokásos életterén, a placcon ébred. Fiúprostituált, hímringyó, ha úgy tetszik. A melankolikusnak tűnő kezdet után gyomorpanasz, erős rúgás: hektikus felláció. A hős éli az életét.

Hinnénk, helyben vagyunk. A férfiúi homoszexualitástól elválaszthatatlan erőszak territóriumán. A férfiúi homoszexualitás ábrázolását minden szinten, a kezdetek óta elkísérő fájdalom, fizikai fájdalom földjén. Már nem is a való világban. A szenvedélyek késes-korbácsos machovilágában. Fassbinder és Jarman hamar magasztosuló dolgai közt. Ám nem. Van Sant ősszel, őszies szenvvel szereti szereplőit. Nem forró, mint az említettek, még csak nem is meleg, szélfútta szemlélő. Szomorú szánakozó. A hős éli az életét. Járhatjuk vele a kurvakálvária romantikus stációit, álmok, elalvások mezsgyéin lépdelve át. Mígnem föltűnik barátja, Scott. Sant őszi szonátájának második tételében ő a főszereplő. A szerelem, a barátság, ugye mindig a másikról szól. Kecses, halk váltás, szellős tónusú csel, a néző is a szeretett személy – fontos hangsúlyozni, barát, és nem szerető – felé fordul. És máris Shakespeare IV. Henrikjében járunk. Az új fiú gazdag örökség várományosa. Most még vad lázadó, de egy hét múlva nagykorú lesz, s ígéri, nem ugrik el a nyakába szakadó javak – egy más világ kincsei – elől. Röpke idő marad a barátságra, s az fölragyog. Hőseink együtt indulnak keresni az elveszett anyát. Road movie. Elveszett rokonok, utcasarki korhely cimborák tűnnek útjukba minduntalan. S előlép Falstaff is, most Bobnak hívják. (A rendező elbizonytalanodik, vagy csak tétova tréfa, hogy egészen biztosan megértsünk mindent: egy kocsmajelenet mellékalakjai Falstaff sört isznak.)

Minden út, minden road Rómába vezet. Egy ifjú amerikai filmrendezőnek is lehetnek európai nosztalgiái, kivált ha holland. A Hollywoodot elkerülő egyik út a Cinecittàn keresztül visz. Gus Van Sant kiválóan megtanulta a filmkészítést, s láthatóan élvezi is. Szerinte így kell, mindent tudatosan felépítve, kőbevésett törvények szerint. S míg tényleg halálos biztonsággal halad, széles gesztusokkal, kalaplengetve üdvözli a mestereket: hódoló idézetekkel. Eleven citátum, Udo Kier is megjelenik, számos képiek között. Pasolini Rómájában, a Piazza del Popolón ébred Mike, csavargóktól, homokosoktól környezve. Az ötvenes években itt haverkodott a költő, Pier Paolo a Cittikkel és más hasonszőrűekkel. E hely egyébként is a Városba érkezés örök szimbóluma, ím az alkotó nem csak a filmművészet történetében jártas. S a mozi halad tovább az álmok útján. A barátság Rómában ér véget. Természetesen szép és megbocsátható véget. Megjelenik a nő, a gyönyörű olasz kamasz, és Scott belészeret. A hét is elröpült, az anyát sem sikerült megtalálni, Mike Fellini Rómájából távozik. A Colosseum mögött strichelő hímringyók – újabb elegáns idézet – közül alussza magát vissza a portlandi repülőtérre. Szürreális, és mégis oly ismerős módja ez a közlekedésnek. Hiszen kinek ne lett volna egy padja, mondjuk a Téren. A reménytelen éjszakában, éhesen, fáradtan, fillér nélkül, de jobbára részegen csak odáig eljutni, csak odáig jussak el, és ott elaludni, az biztos hazavisz. S fejfájós másnapon mégis otthon fölébredni, és szégyenletesen nem emlékezni másra, csak arra a rohadt padra.

Scottnak minden összejön, nemcsak nagykorúvá, s ezáltal gazdaggá lesz, nemcsak szerelmére talál, hanem kitagadott apja, a portlandi polgármester – ki ellen lázadva forradalmazott keserves sorsú, ám ajzószerektől vidám fiú- s leánykurvák között – is végre jobblétre szenderül. Nem csoda hát, ha régen volt társait észre sem veszi, s látványosan megtagadja fogadott apját, vad életének tanítómesterét, a vén és büdös Falstaffot. S aki eddig véresen komolyra vette, mit láthatott, a film e pontján föllélegezhet. Falstaff szíve ugyanis megszakad e rút árulást megérve. Ez már annyira szomorú, hogy csak kuncogni lehet. Az egész piszkos kurvaromantika bele van rakva nagy ákombákom idézőjelek közé. Egyszerre temetik, szinte egymás mellé a két atyát. Diszkrét szertartás a polgármesternek, itt Scott a résztvevő, de kinéz, feléd, néző. Az őrült, tomboló, pogány másik búcsú felé, ahol Mike törzúz, üvölt, s koporsón táncolva sirat. Ő is kinéz feléd, néző. A rendező is kinéz (Godard és Anna Karina felé). Mike a befejezésre visszanyeri igazából el sem vesztett főszerepét. De már csak az országút marad neki. Gyorsan lemegy narkolepsziába, az arra utazók még ellopják csizmáját, de ő már újra úton van. Egy másik élet, egy újabb film felé álmodja magát.

Elmeséltem egy filmet. Gus Van Sant szépen fotografált, színeiben néha harsány, eszközeiben, szándékaiban pasztell, amerikaiasan vadregényes road movie-ját. Az otthonkeresés filmjét. Melyik országúti film nem szól az otthonkeresésről? S melyik nem reménytelen?

Mike otthona, Idahoban van. Oda nem műút vezet, furcsa álombetegség idézi föl: családi képen a tornácon táncoló anya, az ordító kisfiú, s égből zuhant faház. A filmkészítői technika is segíti őt: Mike álmait amatőrszerű felvételeken látjuk, az élete a profi alkotás. Ez annyira tökéletes, hogy mindjárt az ellenkezőjére kell gondolnunk. Míg a főhős újabb film, másik élet felé álmodik, mi elképzelhetünk egyet Gus Van Sant korábbi munkái alapján. A magyarországi videóforgalmazásban látható második filmje, a Drugstore Cowboy reménytelen kábítószeresek kálváriája, kik gyógyszertárak feltörésével próbálják megszerezni a napi betevőt. Első filmjében nyomorult, részeges bevándorlók szenvednek. Lehet, hogy Mike újra halmozottan hátrányos helyzetűek között ébred, de nem ez az érdekes.

A másság és a konvenciók ellentéte Sant filmjeiben csak mint életközeg, világi grimasz van jelen. Mindig a szereplők természetes életébe láthatunk, mindegy, ki buzi vagy kábítós, még ennél is fontosabb dologról, az idétlen normálisok számára is létkérdésről van szó. A rendező csupán szomorú, s e szomorúság képi megfelelői a sorsüldözöttek. Gus Van Sant nem harcol és nem emeli föl a szavát, hanem szeret és átérez. Istenvertet és áldottat egyaránt, nyilván még a nézőt is. Hiába a tengernyi európai idézet, mégis Cassavetes köpönyegéből bújt elő. Bizonnyal túlzó az a szeretetáradat, ami vásznáról dől, mégis... Tartsuk őt számon.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/01 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=167