KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2000/december
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
TELEVÍZÓ
• György Péter: A fogyasztók lázadása Televízió a szorongás kora után
• Schubert Gusztáv: Képernyővédők Tévé a Marsról
TITANIC
• Hirsch Tibor: Láss velem, ha mersz! Hullámtörők
• Vágvölgyi B. András: Amerikai mitológiák Titanic: Szép Újvilág
• Galambos Attila: Összkomfortos szegénység Titanic: Dover sziklái
FEDERICO FELLINI
• Bikácsy Gergely: Zampano ostora Fellini-tengerek, Fellini-nők
• Ardai Zoltán: Piazza Grande Koboldok, kimérák, nők
• Korcsog Balázs: Persona, avagy az utolsó lovag Fellini Casanovája
MAGYAR FILM
• Gervai András: Államgyár eszélgetés Marosi Györggyel
• Gervai András: Mafilm-(válság)krónika
• Zachar Balázs: Miénk a filmgyár? Beszélgetés Sipos Kornéllal
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: Így jött Marx József: Jancsó Miklós két és több élete
MULTIMÉDIA
• Beregi Tamás: Paripák, pisztolyok, nagyítólencsék Kalandfilm és kalandjáték
FESZTIVÁL
• Bogdán László: Tragédiák a végeken Román-magyar filmszemle
• Geréb Anna: Kultuszharc Moszkva
KRITIKA
• Ágfalvi Attila: Az őszi falevél útja Film...
• Varga Balázs: A titok nyitja Felicia utazása
• Turcsányi Sándor: Eurázsió Luna papa
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Az óceánjáró zongorista legendája
• Gervai András: A világ második legjobb gitárosa
• Pápai Zsolt: Űrcowboyok
• Köves Gábor: Terítéken a nő
• Varró Attila: Ház a Kísértet-hegyen
• Vidovszky György: A sejt
• Kömlődi Ferenc: Háború a Földön
• Hungler Tímea: Temetetlen múlt
• Kézai Krisztina: Dínó
• Tamás Amaryllis: Egerszegi
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Blokád

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Tévé a Marsról

Képernyővédők

Schubert Gusztáv

Ha tudni akarjuk, hogy milyen a föld egy marslakó szemével nézve, kapcsoljuk be a televíziót.

 

Minden találmány magában hordja a baleset lehetőségét. Amikor Virilio ezt a pofonegyszerű, ám fölöttébb megfontolandó kijelentést tette, nem a televízióra gondolt. Pedig minden más baleset veszedelme eltörpül amellett, ha egyszer a fölénk boruló óriás képernyő összeomlik: egymilliárd ember (a Föld lakosságának gazdagabb egyhatoda) rekedhet alatta. A témának persze könyvtárnyi irodalma van, szinte mindent megtudhatunk a televíziózás esztétikai, szemiotikái, kommunikációelméleti, kereskedelmi, jogi, pszichológiai, politikai, történeti vonatkozásairól, csak épp az ezerarcú elektronikus istenség élethű portréja nem szerepel benne.

 

 

A genezis

 

A tévének nincs szülőatyja, ellentétben a gőzmozdonnyal, a repülőgéppel, a villanykörtével, a mikrochippel vagy az atombombával. Ismerjük ugyan az első tévékonstruktőrök kilétét, de nevüket nem kapta szárnyára a hírnév, nem tartotta fönn a szájhagyomány, és ráadásul a kutya sem csodálkozik e páratlan hiányon (a találmányok genezisét a reneszánsz óta szinte percre pontosan jegyzi a tudománytörténet és biflázza a nagyközönség), feltehetően azért, mert a televíziózásban nem a doboz az érdekes, hanem az, amit belepakoltak. A műsor, még pontosabban, az az áttekinthetetlenül bonyolult kulturális, gazdasági interakció, ami a készülék körül alig félévszázados története során spontán módon megszerveződött. Márpedig annak nincs, mert sűrű szövevénye miatt nem is lehet „feltalálója”. Azaz mégiscsak van. A tévére tökéletesen áll, amit Al Capone meglehetős hübrisszel állított magáról: „Milliók agyából kipattant kísértet vagyok”.

A tömeg, tudjuk, rossz sáfára az emberi értékeknek, benne az egyéniség nem valamiféle szuperegóvá áll össze, hanem a legkisebb közös többszörös mentén szerveződik. Ha a sokaság ezernyi fejében Krisztus felmentésére gondol, akkor is Barrabbást kiált, primitív szervezet, amely csak a legegyszerűbb és legradikálisabb parancsoknak engedelmeskedik. A tömeg bármire képes, jóra, rosszra (többnyire ez utóbbira), csak egyre nem: hogy néma csendben nyugton maradjon, űzi a benne feszülő energia, állandóan cselekednie kell, hol zsarnokokat éltet, hol meg lerombolja a Bastille-t.

Ha a televízió a tömeg találmánya, akkor az annyit tesz, hogy a képernyőn permanens forradalmi helyzet van.

Nem feltétlenül a műsorokban, a képernyő legbelső arca a káosz, amit késő éjjel, midőn már minden nézője alszik, bátran megmutat, a fénypontok őrült zsizsegése, a tévé nem álmodik.

 

 

A tévé és családja

 

Nem én személyesítem meg, mérem emberléptékkel a televíziót, a néplélek teszi. Nebraskai kisiskolások válaszoltak pár éve egy körkérdésre: mire van nagyobb szükségük, apára vagy televízióra. A gyerekeknek majdnem fele úgy érezte, az apa hiányát kevésbé sínylené meg. Nem a százalékok fontosak, egyetlenegy ilyen válasz is vérfagyasztó volna. A televízió lassanként mindenkit kitúr maga mellől, nemhogy családtag lett, a családfő szerepét követeli. Egykor nagyanyák, anyák, apák és nagyapák meséltek gyermekeknek, ugyan ki bírná felvenni a versenyt az örökmozgó, mindentudó, káprázatos televízióval. Talán, ha az elavult nagymamát le lehetne cserélni plazma képernyősre.

A spártai nevelésre mostantól kezdve jobb, ha nem teszünk megvető célzásokat, a lakedaimoniak hétéves koruktól elszakították a gyerekeket a családjuktól, onnantól csapatban, örök drillben növekedtek, anyjukkal, apjukkal többé nem törődtek. Mi nem az államnak, hanem a televíziónak adjuk oda a gyermekeinket, ami egy fikarcnyival sem jobb. Nem azért, mert csupa rémséget vagy blődlit mutat. Hanem mert a doboz, ha megszakad sem tud nevelni. Személytelen. A szülőktől hallott mese, tanároktól kapott tudás, mindig egy sorson át érkezik hozzánk, ez hitelesíti (vagy hitelteleníti), teszi nyomatékossá és egyedivé. A tévé mögött állhat ugyan zseniális műsorigazgató, kreatív szerkesztőség (a legritkább esetben áll), de a legnemesebb célok jegyében szervezett televízió mögött sincs lélek. Mindennapi horror, ahogy az ember mit sem sejtve, boldogan odahajlik egy üres archoz. Apánk, a televízió.

 

 

Gyönyörök kertjében

 

Apa csak egy van. Televízió számtalan. Legalábbis látszatra, valójában azonban mindössze két típus létezik. Egy régi vágású, felvilágosult, pedagógiai optimizmustól áthatott televízió, amelyik azt hiszi, hogy a néző mindenről mindent tudni akar, a másiknak az a kényszerképzete, hogy a gyönyörök kertje egy katódsugárcsőben is gond nélkül rekonstruálható, a kiűzetés kipihenhető, mint egy könnyű influenza. Mindkettő a hiábavalóságok hiábavalósága, az egyik a tudás, a másik a hédoné természetét ismeri tökéletesen félre. Megint csak a személyiség hiányzik innen is, onnan is. Ki oktat? Ki gyönyörködtet? Ki okul? És ki élvezkedik? A lexikonba rendezett tudást elvben ugyan be lehet magolni (arról most egy percre feledkezzünk meg, hogy a tévéműsor minden idők legrémesebben összegányolt lexikona, amelynek szócikkeit a tébolyult szerkesztő egyenként kitépte, majd kéjesen összekeverte), csak teljesen felesleges. A lexikon ugyanis földbuta. Mindenről mindent tud, csak épp semmit sem ért. Nincs az a tudásanyag, amely a személyiség, az adeptus tudásszomja, pillanatnyi hangulata, váratlan képzettársításai nélkül új tudássá érlelődhetne. A mai, ismeretterjesztésre szakosodott televíziók legfeljebb népszerűsíteni tudják a tudományt, megismertetni nem. Eltölteni egy napot a Spektrum, a National Geographic vagy a Discovery előtt, kellemes szórakozás, de tanulási módszerként elképesztően rossz hatásfokú. Az a tudomány ugyanis, amelyben a hosszúszárnyú bálnák párzási szokásai, a világ legfestőibb tájait átszelő vasútvonalak, a fokvárosi fiatalok szórakozásai, Picasso rózsaszín korszaka, a lépfenekutatás rövid története, Ötzi kiolvasztása és a mézelő méh tánca az alfejezet, egyszerűen nem létezik. Aki viszont mondjuk autodidakta etológusként mindent szeretne megtudni a nagymacskákról, évekig várhat, míg összerakhatja végre az ökopuzz-let, s a serengeti oroszlánjainak mozgóképe mellé a milliós gnúcsordák vonulását bemutató (egyébként pompás) természetfilmet is kazettára veheti. Mindezt egy tudományos videotékában, ha volna ilyen, pár óra alatt lebonyolíthatná. Az epikuroszi tévézés nagy előnye az aufklerista televíziózáshoz képest, hogy semmiről sem akar felvilágosítani vagy meggyőzni, csak szórakoztatni akar. Látszólag tehát nagyon könnyű dolga van, és nagyon demokratikus. Megkérdezi a vendégeit, hogy mit óhajtanak, aztán kiszolgálja őket. Ebben a gyorsétteremben azonban a különböző hangzatos elnevezések mögött mindössze négy-öt fogás rejlik, best of Junk-food. A rengeteg szappanopera és vértivornya láttán elfog a déjà vu: mintha egy moszkvai közért kirakata előtt állnék, tizenegynéhány évvel ezelőtt. Az ember elámul, hogyan lehet háromféle konzervet ilyen bonyolult permutációban feltornyozni. A tévépiac hiánygazdaság.

 

 

Világ a lábainknál

 

A látszólagos ellentmondást az amerikai médiakutatás már évekkel ezelőtt feloldotta, a kereskedelmi televíziózás csakis biztosra megy, csak olyan műsort gyárt és sugároz, amit a lehető legtöbb nézőnek eladhat, mindaz, ami szűkíti a vásárlók körét, aminek szokatlan íze, eredeti szelleme van, kerülendő. A formára ugyanez áll. Már Eizenstein lelkes mondatait olvasva – a forradalmas tömegek látványos mozgása, mintha csak filmre termett volna – is megborzongtam: ezentúl az kerül majd a filmvászonra, ami jól mutat? A mai tévés marketingmenedzser az erőszak látványának örvendezhet ugyanígy, a calcuttai riksakuli éppúgy félszavakból, sőt szavak nélkül is érti, mint a breton halász és az oxfordi professzor. Már megint a legkisebb közös többszörös. Az „eperlekvár szindróma” kikerülhetetlen: minél szélesebben terül el egy kultúra, annál vékonyabb. Csak a kommersz a kifizetődő. Ahhoz ugyanis, hogy ez a globalizált, világszerte „fogható” tévéműsor a puszta akcionalizmus pidgin-nyelvénél gazdagabb lehessen, világkultúra kéne. Az viszont még sehol sincs: hogy Kínában is Coca-Colát isznak és Spice Girlst hallgatnak, csak a médiamarketing ügyességének bizonyítéka, nem a kultúráé. A világkultúrához ugyanis világpolgár kellene, az pedig még sehol sincs, és jó darabig nem is lesz sehol, csak hosszú évtizedek, vagy talán évszázadok alatt formálódhat majd ki egy világméretekben gondolkodó, cselekvő, termelő, kereskedő középosztály. Ennek egyelőre nyoma sincs, párszáz óriáscég vezérkara nem teremthet, s nem tarthat életben egy egész civilizációt. Amit ma világkultúrának hívunk, az éppen hogy nem a világpolgár, hanem a világ fölötti szellemi és gazdasági hatalom morzsáival sem rendelkező kisnyugdíjas, Alice tanti, Bözsi néni és a Csang bácsi meg a puvoárnak csak a kényszerképzetével beetetett tinédzserek magánmozija. Vagyis a dologtalan proletároknak szánt cirkusz.

 

 

A kis Bumm

 

A csel, nem feltétlenül a műsorkészítők, hanem a technika csele, hogy a televíziókészülék valóban a globalizált jövő csodalámpása. A technológia megint lekörözte a társadalmat, nemzetállamokban élünk és világtelevíziót nézünk, röghözkötött munkanélküliek, szürke hivatalnokok vagyunk és világpolgárt játszunk. Látszik, hogy már csak a televízió mesél nekünk, különben tudnánk a varázsmesékből, hogy az áldásban mindig ott az átok, a fehér mágiában a gonosz varázslat, a varázseszközök, a ripsz-ropsz teljesülő kívánságok rendre félelmetes groteszk csavarral fordulnak tulajdonosuk ellen. A televízióval sincs ez másképp, mert mágikus eszköz, a jövőből cseppent ide. A „távolbalátó” mídászi ajándék, mindent megmutat. Az összes csodát és az összes rettenetet. Miközben fogalmunk sincs arról, ami minket érint (mert csak globáltévénk van, helyi televíziónk nincs, vagy nem eléggé bátor), mindent tudunk a nagyvilágról, a tálibokról, az intifádáról, a fidzsi lázadókról, az indonéz államadósságról. A televízió télapós mosollyal a világ összes gondját Bözsi néni vállaira rakja. A televízió műsora tele van agresszióval, brutalitással, talán lehet ellene védekezni cenzúrával, az erőszakos jeleneteket letiltó V(iolence)-chippel, de ez mit sem változat azon, hogy a tévénézőt nem annyira a képernyőn látható erőszak, hanem a mídászi „mindentudás” keltette feloldhatatlan szorongás brutalizálja. Képzeljük el, hogy egy gazella látása hirtelen olyannyira kifinomodna, hogy mondjuk tíz kilométeres körben az összes oroszlánt észrevenné: aligha köszönné meg az „ajándékot”, egy órán belül végezne vele a stressz. Mi úgy látszik, hosszabb ideig bírjuk. De meddig?

 

 

Királyi televízió

 

Nem gondolnék semmi világösszeesküvésre, a történelem mindig a játszó személyek előtt jár, nincs hatalmunk fölötte. De a tévéről csak akkor tehetünk fel értelmes kérdéseket, ha megpróbáljuk tisztázni, milyen erő mozgatja a kép-özönt. Kinek az érdeke, hogy százezer televízió-csatorna imamalma pörögjön? Ki beszél? És kinek? Senki a senkinek. Zűrzavar a zűrzavarnak. Érthető reflex: a tévében rendet kell teremteni. Csakhogy a perszonifikált televízió még borzalmasabb. A televízió gigászi hatalom ahhoz, hogy egyetlen ember, egyetlen (akár puritán, akár hedonisztikus) ideológia beszéljen belőle, túl komoly dolog ahhoz, hogy irányítását politikusokra bízzuk. Testközelből látjuk, nincs az a politikus, aki ne erezne kínzó vágyakozást elektronikus szócső, mindenható párttelevízió után; aki azt ne hinné: akié a televízió, azé a hatalom. Ahogy a korlátlan hatalom megront, úgy csábít el a televízió varázshatalma is. A médiakirály szemében minden képpé válik, valódi országot bölcs uralkodó nem cserél képzeletbeli birodalomra. A királyi televízióban minden király meztelen.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/12 08-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3136