KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1991/augusztus
KRÓNIKA
• N. N.: Elhunyt Lino Brocka
• Koltai Ágnes: Európai audiovizuális közösség Eureka Audiovisual
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A nagy európai fal Cannes
• N. N.: A cannes-i fesztivál díjai Cannes

• Báron György: Hamlet képregényt olvas Aki Kaurismäki filmjei
• N. N.: Aki Kaurismäki filmjei
• Bikácsy Gergely: Bálrendezők Menekülés a „Szabadság” moziból
TÖMEGFILM
• Turcsányi Sándor: A Sólyom nyomában Német demokratikus indiánfilmek
• Szilágyi Ákos: A fejorvosnál Az Emlékmás, mint korunk hőse
TELEVÍZÓ
• Simándi Júlia: Capitaly Televízió és filmgyár magánkézben
KRITIKA
• Székely Gabriella: Leltáron kívül Félálom
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Hiúságok máglyája
• Ardai Zoltán: Darkman
• Hegyi Gyula: New Jack City
• Sneé Péter: Fogd a nőt és fuss!
• Tamás Amaryllis: Boszorkányok
• Zsenits Györgyi: Ragadozó Los Angelesben
HÁTTÉR
• Kézdi-Kovács Zsolt: Eurimages

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Tömegfilm

Német demokratikus indiánfilmek

A Sólyom nyomában

Turcsányi Sándor

 

Moziba szerettem volna menni. Szerettem volna megnézni az utolsó NDK filmet, A betörést. A műsorújság a heti bemutatók között említette, kritikák jelentek meg róla. Azóta sem játsszák. Ide jutottunk.

 

 

A kezdet

 

– Ügyes... indiánok meg minden – csapott a térdére Herr Stahl. A vetítőben világosság támadt; visszaindult az irodájába. Úgy ment, mintha tojásokon lépdelne, kezét lazán a combja mellett tartva, szinte lövésre készen, mint a nagyfiúk, mikor valami bunyós filmről jönnek ki a moziból.

– Ilyet mi is tudunk – döntött –; Ilse, kérem, hívja nekem Babelsberget!

Mit látott Genosse Stahl? Az Ezüst tó kincsét.

1962-ben Harald Reini nyugatnémet filmrendező, Leni Riefenstahl korábbi asszisztense jugoszláv közreműködéssel elkészíti May Károly regényéből Az Ezüst tó kincse című filmjét. A film sikert arat egész Nyugat-Európában, de még Amerikában is, megindul a sorozatgyártás, az állandó stáb egymás után készíti az NSZK indiánfilmeket (Winnetou I-II., Old Firehand stb.).

Lányok! Az Ezüst tó kincsében láthattátok volna Schimansky felügyelőt, alias Götz Georget égkék szemmel és lenszőke hajjal, alig húszévesen. A betörésben is láthattátok volna.

A jóképű Pierre Brice és a még jobb képű Lex Barker (mellesleg egykori Tarzan, aki Amerikából Európába költözve még Fellini Édes életében is feltűnt), oldalukon egy második alabárdos (azaz második tomahawkos), maga Gojko Mitić!

 

 

Történelmi közbevetés

 

Elmúlt a bizonyítási kényszer kora. A kiváló Practinma fényképezőgépek helyett Practicákat kezdenek gyártani Jénában; a futószalagról már nem gördül le nyitható tetejű „sport” Wartburg, s valamelyik tervezőasztalon ott fekszik kocka alakú utódja, az a csúf, az a büdös. Nem maradt már, csak a sport, meg a film, az ORWO, melynek utánozhatatlanul természetellenes színeiben (minden barna) készül a kulturális bizonyítás: az NDK indiánfilm.

– Genosse Stahl, megjött a telex a jugoszláv elvtársaktól... Mikor tetszik tudni fogadni a csehszlovák művész elvtársakat?

Babelsberg 1965. A Rote Kino Gruppe beindul, s leforgatják Liselotte Welskopf-Henrich regényéből A Nagy Medve fiait. A film siker egész Kelet-Európában, de még a Szovjetunióban is. Ezen fölbuzdulva megkezdődik a sorozatgyártás, az NDK fennállása alatt még több mint egy tucat indiánfilm készül. Néző jöjj, szórakozz, és lásd, milyen jó indiánfilmet készít a demokrácia!

Az örök pozitív hős Gojko Mitić. Van örök negatív hős is, afféle kelet-európai Eli Wallach: Rolf Hoppe. Olyannyira örök és olyannyira negatív, hogy hatása alól még Szabó István sem tudja kivonni magát. Mefisztójában Hoppe a gonosz fasiszta tábornok. És mit tesz isten, abban a hajdani Faust-előadásban, amelyről Szabó filmje (illetve Klaus Mann regénye) szól, Gründgens mellett Margit nem más, mint Marianne Hoppe, aki nagymama korában jelentős szerepet játszik Reinlnél Az Ezüst tó kincsében. Azt már ugye mondanom sem kell, hogy Rolf Hoppét is láthatták volna A betörésben. Csúnya, kopasz és gonosz.

A jugoszláv elvtársat már ismerjük. A csehszlovák elvtársak: Josef Mach rendező és Jaroslav Tuzar operatőr. Jelentős alkotók komoly múlttal. Tuzar a Velencében is díjazott Búgnak a tárnák fotográfusa.

A Nagy Medve fiai az összes addig ismert szocialista sablont fölhasználja. Vannak ugye a jók, a vörösök (másként indiánok) és a rosszak, a fehérek (másként telepesek). Garantáltan történelmi téma, még Sitting Bull sem hiányzik belőle, bár itt Tatanka Lyotankának hívják, mert így indiánul hangzik. Az ifjú törzsfő (Gojko Mitić) az alapvető életfeltételeket sem biztosító rezervátumból iszonyatos erőfeszítések és áldozatok árán a Missourin túlra vezeti népét, hogy ott Ülő Bikával összefogva elinduljanak Kanadába, új hazát keresni. Látványos párviadalok, lovasvágták, lovaik fedezékéből tüzelő indiánok, egyenlőtlen erők küzdelme. No és a kevéssé hiteles, bár máig minden európai western színteréül szolgáló Dinári hegység, még itt jobbára csak a babelsbergi stúdió háttere. A jelmezek: népművészeti mintákkal díszített bőrruha és mokasszin egyfelől, kockás ing, mellény és csizma másfelől és persze a kék uniformisok. A zene hol A Tenkes kapitányára, hol Marlene Dietrichre emlékeztet.

A sorozat mindegyik darabja ajándékkal lepi meg nézőjét: egy-egy szocialista szépséggel. Barbara Brylska, Bus Kati meg Dakota, azaz Drahota Andrea, aki bizony jól mutat a sok germán indián között a Vadölőben. Ha indiánnak lenni ilyen csudaklassz, hadba szállnak a franciák is, oldalukon örökre hű szövetségeseikkel, a románokkal. Később, amikor már minden összekeveredik, ide is betársulnak a nyugatnémetek, meg az angolok, meg az ördög tudja még ki. Ebből lett a Cooper-széria. Jean Dréville, a keleti koprodukciók ügyeletes francia rendezője (Fekete szem éjszakája Keleti Mártonnal, Normandia Nyeman az oroszokkal) most Sergiu Nicolâescuval lát hozzá a fentiekhez hasonlóan nehezen feledhető Cooper-filmek sorához (Az utolsó mohikán, A préri, Indiánkaland Ontarióban stb.). Nem tisztünk eldönteni, hogy Rolf Römer vagy Helmuth Lange (A repülő Doriák hőseugye mennyivel jobbak voltak azok a régi tv-sorozatok, mint ezek a maiak?) volt-e a hitelesebb Vadölő. Rolf Römer: szédületes vadnyugati karrier, avagy az állandó stábnak is megvannak a maga áldásai. A Nagy Medve fiaiban Rolf Römer indián. A Vadölőben fehér, de pozitív hős, a Tecumsehben negatív fehér és még társ-forgatókönyvíró. Az viszont nem igaz, hogy az egyik filmben ő a magyar származású néger zongoristanő. Magyarországon a sorozat első két darabját nem szinkronizálták. A germán arcú indiánok keletnémetül üvöltöztek, így ők volnának az elődei a videókorszak nyugatnémetül ágáló karatevirtuózainak.

 

 

A vég felé

 

A szép mesékben mindig jön egy nem várt fordulat, pedig milyen jól ment minden a maga útján. A Vadölő követte A Sólyom nyomában – sikerek az ismert recept szerint. De azután jött 1968. A nyugatnémet indiánfilmek teljes érdektelenségbe fulladtak, hisz még a gyerekeket sem érdekelte a Vadnyugat, mikor idősebb testvéreik Berlinben és Párizsban igazából háborúztak. De Prága ide, Prága oda, az NDK western ezt is túlélte. Konrad Petzold 1969-ben elkészítette a Fehér farkasokat.

Átpártolt, Sam Blake átpártolt – fakad ki Patterson seriff. Már a fehér farkasok idejét éljük, csak három beteg indián kószál a filmben. Az egykor rettenthetetlen Sólyom csatavezér társa lovát eszi meg éhségében, és végignézi felesége lemészárlását, csak jusson el élve Vörös Felhő rezervátumába. Nincsenek már jó indiánok, csak sok rossz fehér támad maroknyi csenevész jó emberre. A balek Sólyom a jókhoz csatlakozik, akiknek ettől tovább romlanak az esélyeik. És akkor még Sam Blake is átpártol. Kilátástalan minden.

Az indián nem tehet semmit, sem Tanglewoodban, sem a Bakonyban, sem Prágában, sem másutt. Csak ki kell jönni abból a rohadt moziból, és körülnézni.

– Nem tudtam megakadályozni. Semmit sem tudok megakadályozni – hangzik el a film végén Sólyom kivégzése láttán. Igen, kivégzik. Gojko Mitićet kivégzik! Tehetetlenül néz szembe a rámeredő fegyverek csövével, és sortűz végez vele. Nem jut el a rezervátumba, és nem jut el a kanadai rezervátumba sok cseh indián sem, a bakonyiak közül is sokan inkább a tüzes vízhez fordulnak... A sorozat minden darabjában elhangzó mondat (csak a halott indián a jó indián) ezúttal megtelik tartalommal.

Konrad Petzold képe hajszálpontos. Közben amit látunk: lovasüldözés, pisztolypárbaj, Dinári hegység. Folklórbetét. Bármely, kicsit is egzotikusnak szánt filmben felhangzik két perc kötelező dobpüfölés. A zene itt már ízig-vérig western. Karl Ernst Sasse egyenest John Sturges 1960-as filmjéből, A hét mesterlövészből emelte el Elmer Bernstein muzsikáját, és házasította össze a keletnémet himnusz pattogó mozgalmiságával. Adott esetben ez a film első (indiános) olvasatát erősíti, ellentétben a ’65 óta szintén sokat fejlődött jelmezekkel, melyek koszlottsága kiábrándultságról, reménytelenségről árulkodik.

A hanyatlás következik. A nyugatnémet western elhalt, titkos feltámadása személyes ügyünk csupán. 1972 márciusa óta minden évben egyszer kísért, hogy 15-én délelőtt a képernyők előtt tartsa a forradalmi ifjúságot. Az elhalást reméli a magyar kritika az NDK indiánfilmtől is. A régi Filmvilág címlapján még Gojko Mitić, de belül, Sólyom halála után megfogalmazódik a halk remény: hátha vége. Na de pont most, mit gondolnának a nézők? – villan az acélos tekintet. Ami ezután jön, szinte már szót sem érdemel, pedig hátravan még vagy tíz alkotás. Gondosan elkészítve, úgy, hogy a legbe-leérzőbb lélek se tudjon azonosulni egy kockájukkal sem. Álságos, didaktikus „történelmi” filmek indián főalakkal, a haló poraiból újraélesztett Gojko Mitić-csel, Tecumseh, Osceola, Severino meg a többiek, illetve a történelmi mesék mellett extraérzelgős „mozi” is készült, a Halálos tévedés és a Vértestvérek.

Ennyi, mondhatnánk, ha nem lenne még két, feltétlenül említést érdemlő szereplője Buffalo Stahl vadnyugati revüjének: A Halálos tévedésben Armin Mueller-Stahl, aki később Fassbinder-nél, legutóbb Costa Gavrasnál tűnik fel, az ő Gojkójat immár Jessica Lange-ra cserélve. A másik, pa-pam: Dean Reed. A rosszízű kérdés előtt: Dean Reed már nem él. A kérdés pedig: ugyan most hová költözne, tán Kubába? Kimosta az amerikai zászlót, most vajon nem férne rá? Egyáltalán, melyikre ne férne rá? Hát igen, az NDK-ba költözött, tán még egy SZÚR-on is föllépett. Aztán Dean Reed meghalt. Meghalt végre az NDK (indiánfilm) is, él viszont Gojko Mitić. Most 50 éves. Nagy feladatok várnak még rá. Antikommunista ellenállót, merész vállalkozót, vagy a pártállam lebontásában élenjáró politikust játszhat.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/08 24-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4177