KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/szeptember
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Kedves Olvasó!
• N. N.: Filmvilág névtár 1958–1979–1999
• Schubert Gusztáv: 2019. Filmodisszeia

• Lengyel László: Magyar glóbusz Ezredeleji beszélgetések
• Szilágyi Ákos: Magyar glóbusz Ezredeleji beszélgetések
• Jancsó Miklós: Levél H. Gy.-hez
• Bikácsy Gergely: A Fénybarlang Jónás, aki 2025-ben lesz huszonöt éves
• Kömlődi Ferenc: Jövő-Bábel A lineáris történelem vége
• N. N.: A jövő – évszámokban
• Sipos Júlia: Húsz év múlva Beszélgetés 2019-ről
• Varró Attila: Anakronisztikus krónikák Beszélgetés Quentin Tarantinóval
• Takács Ferenc: Alice látomásországban Az utolsó multiplex
• Peternák Miklós: Abbahagyni! A végeken túl
• Herpai Gergely: Greta Garbo overdrive Számítógépes játékok: a 2019-es széria
• Tillmann József A.: Az avatárok eljövetele Egy leendő ladomi leletből
• Bóna László: Égi csatornák Mennyei hírek
• Karátson Gábor: Elveszve egyetlen egyenesben Búcsú egy ígérettől
KRITIKA
• Herpai Gergely: Kasztok párbaja Csillagok háborúja – Baljós árnyak
• Beregi Tamás: Csillagok mágiája Star Wars-trilógia
LÁTTUK MÉG
• Bíró László: Kiruccanók A filmmúzeumok bemutatói
• Herpai Gergely: Az űrkommandó A filmmúzeumok bemutatói
• Kis Anna: Visszatérés a Paradicsomba A filmmúzeumok bemutatói
• Mátyás Péter: Ösztön A filmmúzeumok bemutatói
• Nevelős Zoltán: Tea Mussolinivel A filmmúzeumok bemutatói
• Varró Attila: Vadiúj Vadnyugat A filmmúzeumok bemutatói
• Hungler Tímea: 54 A filmmúzeumok bemutatói
• Vidovszky György: Drogosztag A filmmúzeumok bemutatói
• Pápai Zsolt: A Thomas Crowne-ügy A filmmúzeumok bemutatói
• Tamás Amaryllis: Gloria A filmmúzeumok bemutatói
KÖNYV
• Vasák Benedek Balázs: Montázs 2018 Szergej Mihajlovics Eizenstein: Montázs 1938
OLVASTUK
• Galambos Attila: Magyaros rétestészta
• Spiró György: Média-beszélők
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: A ti KÉPMAGNÓtok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ezredeleji beszélgetések

Magyar glóbusz

Lengyel László

Szilágyi Ákos

Mi lett volna a senyvedő magyar filmmel, ha 2005-ben nem üt be a Nagy Megtorpanás, nem omlik össze a digitális forradalom és a globalizáció? A balsors megsegített.

 

Sz. Á.: Idestova húsz év telt el azóta, hogy utoljára ültünk le így beszélgetni Lengyel Lászlóval. Akkor, 1999-ben a 2000 tízéves évfordulója kapcsán, most az új Filmvilág születésének negyvenedik évfordulója alkalmából.

L. L.: Úgy látszik, mi már csak évfordulókon beszélgetünk…

Sz. Á.: Ha jól emlékszem, de ha tévedek, igazíts ki, az ezredfordulón még úgy festett, hogy a távközlési forradalomnak és a pénz globális forradalmának köszönhetően egy csodálatosan és félelmetesen új világ küszöbén állunk. Senki nem látta előre…

L. L.: …még a legnagyobb huhogók sem…

Sz. Á.: …igen, még mi sem, a Nagy Megtorpanás évét, a fejlett világot úgyszólván letaglózó és évtizedekre visszavető Big Banget, 2005 vészterhes nyarát, amikor ezek a globális távlatok és technológiai csodák egyszeriben semmivé foszlottak, és mindazok a tendenciák, amiket húsz évvel ezelőtt ha nem is jósoltunk meg, de úgyszólván éltünk már, visszájukra fordultak: globalizáció helyett deglobalizáció következett („Vissza a nemzetállamokba!”) kompjuterizáció helyett dekompjuterizáció („Vissza a papírhoz és az írógéphez!”), urbanizáció helyett dezurbanizáció („Kifelé a városokból!”), a növekvő szabadidő és az otthon végezhető szellemi munkák terjedése helyett pedig újra a gürizés látástól-vakulásig a gyárakban és a földeken.

L. L.: Vagyis devolúció…

Sz. Á.: Igen, visszafejlődés, bár a vélemények megoszlanak arról, nem nyertünk-e ezzel többet, mint amit vesztettünk volna a fejlődésben maradással.

L. L.: Például mennyivel tisztább ma a levegő...

Sz. Á.: Mi, a legöregebb nemzedék tagjai, ma kicsit úgy érezhetjük, mintha saját gyermekkorunkba zuhantunk volna vissza. Nemzedéki utolsókból lettünk újra elsők, holott lassacskán már a sírban lenne a helyünk. Node nem temetni jöttem, beszélgetni.

L. L.: Visszaállt a régi nemzedéki hierarchia – öregek felül, fiatalok alul -, felértékelődött az „öregek” tudása, a „tegnapi” tudás. Sok mindent már csak tőlünk lehet megtudni, megtanulni…

Sz. Á.: Maradjunk a mozifilmnél, a „nagy túlélők” egyikénél, amelyet húsz évvel ezelőtt már eltemettek egyszer. Ki gondolta volna, hogy a 2004-ben félreértésből kirobbant négy és fél perces csillagháború nyomán a műholdak sorban lepotyognak az égből és megszűnik a kábeltévézés, a Szilikon-völgyet ért geológiai katasztrófa nyomán pedig leáll a chipkészítés, s az egész távközlési iparral együtt elsorvad a kompjutergyártás, sőt, a televíziók tömeggyártása is megszűnik. Hovatovább egy vacak VHS-kazettát is, amiből pedig mi, öregebbek még őrzünk pár darabot odahaza, a padláson, legfeljebb a budapesti VR-múzeumban lehet megnézni, ha épp nem javítják a féltve őrzött két projektor egyikét. A filmművészek örömére előbb a képernyők virtuális valósága foszlott szét, a digitális képcsinálás lehetetlenült el, majd a színes nyersanyag gyártása is leállt – visszatértünk a fekete-fehér filmhez. De rövidesen talán a Nagy Hangos is elnémul, s jöhetnek megint a régi, jó némafilmek, azokban a büdös kis kültelki mozikban – ki emlékszik ma már a multiplexekre? -, ahol megint perecet árulnak, és artista-mutatványokkal töltik ki a híradó és a nagyfilm közötti szünetet. Az idei budapesti filmfesztiválon láthattunk is már a fekete-fehér filmek között néhány némafilmet, értelemszerűen a legfiatalabb rendezőnemzedék munkáit. A pénzhiány és a technikai eszközök megfogyatkozása a filmművészetet is csodákra sarkallja. Nemrég meg is alakult az Új Néma Filmstúdió. Egyszóval a globális Hollywood a múlté, nem is tudom, mikor láttam utoljára amerikai filmet a mozikban. A nemzeti, sőt, etnikai filmgyártások viszont virágoznak, a kultuszminisztériumok elemükben vannak. Beköszöntött a művészfilm új virágkora, a neopolgári kis- és nagyrealizmus jegyében. Te, aki az idei filmszemle zsűrijének elnök-vezérigazgatója voltál, hogy látod: tudja-e tartani a legújabb magyar film azt az élenjáró szerepet, amit a széttagolódó-széteső Európa filmművészetében a 2010-es évekre kivívott magának?

L. L.: Igen, tudja tartani, mert a helyzet változatlanul tarthatatlan. Mármint Európában, ha Európáról a régi értelemben egyáltalán beszélhetünk még. Magyarország ugyanis nyilvánvalóan kilóg a sorból: nem torpant meg. Nem azt mondom, hogy megy előre mint a tank – isten őrizz! -, csak azt, hogy megállt és áll magában, szilárdan és eltökélten.

Sz. Á.: Nem akarok szavakon lovagolni, de „leállni” és „megállni” – csakugyan kettő.

L. L.: Az egyik dolog, amit itt rögtön le kell szögeznünk, s ami elégedettséggel tölthet el, hogy Magyarország egyben maradt és hovatovább Európa legnagyobb nemzetállama. A másik az, ami ezt lehetővé tette: az eltelt húsz évben érvényesülő történeti folyamatosság. Ez a politikai vezetés, élén Orbán Viktorral, aki még a múlt század nyolcvanas éveiben...

Sz. Á.: Kilencvenes...

L. L.: ...úgy van, kilencvenes éveiben került az ország élére, egyszerűen nem hajlandó és nem képes megtorpanni. A magyar társadalomfejlődés nagy pozitívuma abban állott, hogy jóval a Nagy Megtorpanás előtt, mintegy elébe vágva az általános tendenciának, már az ezredfordulón megtorpant. Ebben tehát sikerült élre törnie és megelőznie a világot. Olyan élenjáró tapasztalatokat szerezhettünk megtorpanásban, hogy a befékezés időszakában, amikor Európa szinte hanyatt vágódott, a magyar gazdaság nemcsak talpon maradt, de járt tovább, ha egyhelyben is. Ne feledjük, a zérónövekedés ma elérhetetlen álom a zuhanó nemzetgazdaságok többsége számára, mi viszont két évtizede már ezen a növekedési pályán vagyunk. Így tudta megóvni magát az ország azoktól az anarchikus jelenségektől, amelyek Európa más részein elszabadultak, így lett mára – mondjuk ki – Európa legirigyeltebb népe a magyar. Míg a nagy európai országok többsége visszaesett és szétesett, Magyarország ma is ott tart, ahol még tegnap, sőt, tegnapelőtt. És – ami legalább ilyen fontos – egyben maradt. Magyar maradt és polgár, ha úgy tetszik. Bizonyos értelemben ma a legkonzervatívabb ország, a béke szigete. Különösen azóta, hogy állam és egyház újraegyesültek, megint egyszer utat mutatva Európának. A magyar film világhírét végső soron ez az egység, ez a történelmi folytonosság, ez a nyugodt erő szavatolja. Páratlan módon egy több mint száz esztendős trend folytatódott itt: Ferenc József császár és király, Horthy Miklós kormányzó, Kádár János pártfőtitkár sok évtizedes uralmi korszakai után az Orbán-korszak következett, vagyis a „békebeli béke”, a „neobarokk”, a „legvidámabb barakk” után a „polgárbarokk” szintetikus nemzeti korszaka. S ennek negyedszázada immár. Tulajdonképpen igazat kell adnunk új kultuszminiszterünknek, aki a filmszemle záróünnepségén, a Parlamentben, ahová a filmszemle ebben az évben költözött át a Corvin moziból, azt mondta, hogy Magyarország talán az egyetlen ország, amely a régi Európából még megmaradt.

Sz. Á.: Föl is ajánlotta, hogy a pénzügyileg „kivérzett” Cannes helyett a filmfesztivált mostantól a biztonságos és vendégszerető Kalocsán rendezzék meg a magyar állam költségére.

L. L.: Úgy van, s ilyen értelemben ma végső soron az a kérdés, fölvegyük-e és milyen sorrendben vegyük föl magunkba Európa számban és lélekben megfogyatkozott nemzeteit. Bár időpontot erre egyelőre nem hajlandó mondani a magyar kormány, egyébként helyesen...

 

Felfedezett ősök árnyai

 

Sz. Á.: Mióta a magyar filmgyártás miniszterelnöki hatáskörbe került, egyszersmind tehát kikerült a pénz, a pőre anyagi érdek, a bankok diktátuma alól, a magyar film visszanyerte régi dicsőségét, ha lenne még Európa, azt mondtam volna, európai hírét, dehát nincsen. A legutolsó cannes-i fesztiválon, amely pénz híján, mint ismeretes, nagyon nyögvenyelősen jött össze már, az Aranypálmát megint egy magyar rendező vitte el Szegénylegények című filmjével, amely tulajdonképpen parafrázis, a ma már klasszikusnak számító eredeti újravágása és a részek újszerű összeillesztése...

L. L.: Például a híres jancsói hosszú snittek felszabdalása, ami pergővé, vibrálóvá teszi a film nyelvét... Igen, valóban kitűnő film, s egyre több olyan régi filmmel találkozunk, amely a vágóasztalon születik ma újjá. Itt megint azt látjuk, hogyan szült új filmműfajokat a megtorpanás leülepedett évtizedes tapasztalata, hogyan szabadította föl szellemileg az alkotókat az eredendően anyagi kényszer, hogy ugyanis se pénz, se technika nincs már filmeket csinálni. Ez a szellemi fölszabadulás végeredményben a hagyományokhoz való visszatéréssel, az ősök felfedezésével és kultuszával volt egyenlő. Az elveszett magyar ősfilm keresése vagy a kortárs filmstílussal – a Nagy Stílussal – kapcsolatban leggyakrabban felbukkanó jelzők – „őseredeti” és „hódolatteljes” – jól mutatják, miről is van itt szó. Nem meglepő tehát, hogy a magyar film három fő iránya ma egy dologban teljesen egységes: ősi hagyományokat folytat és őriz. Az egyik nagy irányzat a mikrorealista történelmi film, mely polgári nézőpontból aktualizálja a nagy történelmi tablóképeket. Az apák és yuppik nemzedéke egyaránt műveli. Legkiemelkedőbb darabja a szemlén A hon-foglalók volt, amely elejétől végéig egyetlen lakásban játszódik és hét nagycsalád üres lakásokba való önkényes beköltözésének – „hon-foglalásának” – szép történetét beszéli el, félreérthetetlenül utalva a nemzetcsalád alapító mítoszára, s így a hon és az otthon polgári egységére is. Az új, fekete-fehér történelmi film – egyébként nemcsak nálunk, hanem Ázsiában és Amerikában is – a nagy nemzeti mítoszok, történelmi események familiarizálásával, privatizálásával, lekicsinyítésével hozott mindenekelőtt újat. A történelmi film – hagyományait tekintve – némileg a szórakoztatás érdekében is forog. Ősei között megtalálhatjuk a kosztümös történelmi film múlt századi irányzatait – a Ben Hurtól a Jégmezők lovagjáig és a Föltámadott a tengertől a Kőszívű ember fiaiig. Nem meglepő módon különösen a keleti filmművészet, az uráli ősfilm – a szamojéd mozi – hatása érződik erősen a mai magyar filmen.

Sz. Á.: Keletről jön a film...

L. L.: Különösen az orosz film. Mióta Oroszország kisállamok sokaságára esett szét és persze egyik orosz kisállam sem akar elmaradni a másiktól, elárasztották a világot az orosz filmek: a rjazanyi orosz film, az obi-ugor orosz film, a már említett uráli orosz film és sorolhatnám még... A másik hagyománykövető irányzat a magyar filmgyártásban a harmincas évekre megy vissza. Ez a fehértelefonos közönségfilm típusa, amelynek klasszikus ősét a 30-as években kell keresnünk, olyan filmekben mint a Hyppolit, a lakáj, amelyeken a polgár nemcsak szórakozott, de épült, nevelődött is. Még polgárabbá, még öntudatosabbá lett. „Minden művészet közül számunkra legfontosabb a polgári szórakoztató film” – mondotta a filmművészek XVI. országos kongresszusán a pártelnök-miniszterelnök. A harmadik markáns irányt a magyar filmben azok a sátáni szomorúságú, tangótempóban előadott filmek alkotják, amelyeknek ősmodellje még a múlt század 80-as éveiben született meg, s amelyekben a polgári elem negatívan, mintegy „á rebours” van jelen, pontosabban szólva, egész egyszerűen hiányzik. Sötét tónusú, komor, fekete, kicsit alvilági megvilágítások, infernális színterek, arcok, mozgások, minden csupa sár, lucsok, omlás és potyogás, állandóan esik az eső. Nem jó világ ez. Valami a korai Ingmar Bergmanból és a kései Andrej Tarkovszkijból. Nem jó nézni ezeket a filmeket, de éppen ebben áll átnevelő hatásuk. Hiszen a végletesen lehangoló képek felhangolnak a valóság – a „polgári próza” – elfogadására. Ebből a vonulatból talán a filmkritikusok díját elnyert Itt élned, halnod kell!-t emelném ki, amely egy New York-i menekült magyarországi kálváriáját meséli el. Az egész film egy csatornában játszódik – rendesen meg is tűzdelték Wajda-allúziókkal -, de nem valamely város csatornájában, csata után, hanem egy bélcsatornában, amely a szüntelenül köldökét néző hős elborult tekintete előtt nyílik meg újra meg újra. Gyomorforgató. Jólesik utána egy zónapörkölt, kisfröccsel valamelyik sarki kiskocsmában. Úgy látom, ma ez a három irányzat küzd a magyar filmben, miután a negyedik, a társadalomkritikai irányzat, a politizáló film – a kormányzat kultúrpolitikai intencióinak is megfelelően – teljesen felszívódott a heti mozifilmhíradóban...

Sz. Á.: És mi van a kísérleti filmmel? A filmes avantgárddal, a polgárpukkasztással... Itt van mindjárt az Új Néma fiataljainak előbb már említett műhelye...

L. L.: Igen, valóban volt néhány „újnémás” film a fesztiválon, főleg Bódy egykori Amerikai anzixának technikailag idegesítően hibátlanná varázsolt változatára, a Normál anzikszra gondolok, de az az igazság, hogy ez az út mára járhatatlanná lett, mintegy zárójelbe tette a visszafejlődés, amely leírhatatlan. Az európai végek filmgyártásából – egy breton filmből, egy wales-i filmből, egy padán filmből is – rég eltűntek ezek a naiv, sőt, gyermeteg kitörési kísérletek. Talán csak egy olyan filmnagyhatalom engedheti meg magának a hiábavaló kísérletezést, mint amilyen ma mi vagyunk. Mert itt vége van annak, hogy valaki valamiféle polgárpukkasztással próbálkozzon. A polgár nem hajlandó pukkadni, ezen túl vagyunk. Ez a polgári világ gyermekkorához tartozik. A meglett polgár nyugodtan ül, komoran végignézi az ilyen filmeket és soha többé be nem teszi a lábát olyan a moziba, ahol ne adj' isten ilyeneket adnak.

 

Andante barbaro

 

Sz. Á.: A filmgyártás területén tehát kezd helyes mederbe terelődni a Nagy Megtorpanás után szétzilálódott társadalmi tudat folyása. De mi lehet a szerepe ebben a folyamatban egy filmlapnak? Hogyan folytassa tovább?

L. L.: A folyamatban legfontosabb a folyamatosság. Egy filmlap, amely képes volt negyven éven át fennmaradni, szükségképpen konzervatív. Kísérletező lapokkal nem lehet ennyi ideig fennmaradni. Márpedig egy tisztes, konzervatív lap, amely mindig is a polgári értékek mellett tette le a voksát, bizonyos értelemben maga a meder, amelybe a filmfolyamat terelődik, s amelyet szerzők és szerkesztők terelnek. Úgy látom, a Filmvilág, mióta polgári korszakába lépett, hasznosan egészíti ki azokat az életforma-lapokat – lakáskultúrától szabás-varrásig, konyhaművészettől kutyatartásig – amelyek a sokgyerekes családokat, a derék családapát és családanyát célozzák meg egy televízió utáni korban. Úgyhogy a Filmvilág maradjon csak továbbra is szilárd meder...

Sz. Á.: A Nagy Megtorpanás utáni korszakot televízió nélküli világnak is mondják. Tíz évvel ezelőtt egymás után dobták be a törülközőt a legnagyobb tévétársaságok, legutoljára a CNN szűnt meg, úgyhogy, még aki meg tudná is engedni magának azt a luxust, hogy készüléket vásároljon, műsort a legritkább esetben találna benne. Érthető, ha a politika is átállt vagy visszaállt a televízió előtti képcsinálás és propaganda nyelvére. Barátomtól hallom, hogy vezető politikusok imidzsmékerei nap mint nap ott dekkolnak a filmintézet vetítőtermében, és buzgón jegyzetelik a rég elfelejtett híradók fogásait. Egy képnélküli világban újra kell tanulni a propaganda régi, elfeledett nyelvét. Mert a filmhíradó a moziban egészen más nyelven beszélt, mint a tévéhíradó a képernyőn.

L. L.: Igen. Először is nagyon erősen hat az új képcsinálásra a 30-as évek dokumentarizmusának filmnyelve. Újra eleven az a sajátos vágástechnika, az állóképekből mozgóképekbe való átváltás, a politikai szereplők és események mitologizálása, a jelentések szimbolikus kitágítása, a karok lendítése fent, a lábak lendítése lent, a vezér alulról, a tömegek felülről, egyszóval mindaz, ami Eizensteintől, Vertovtól, Riefenstahltól és Ruttmanntól megtanulható és átvehető volt. Van egy visszatalálás a képek ideologikus szimbolikájához, amit már teljesen elfeledtünk. Ez egészen új dolog. Maguk a politikusok is igen erőteljesen nyúlnak ilyen megoldásokhoz. A visszafogott, finom gesztusoktól – a televízió nem tűrte az erőteljes gesztikulációt – újra visszatértünk a köztéri szónoklatok harsonahangjához, a széles gesztusokhoz, a Gorgó-szerű arckifejezéshez. Nagyon lényeges a képi világ szempontjából, hogy megint vannak bevágott arcok, rajongó tekintetek a tömegből, megint vannak tömegképek...

Sz. Á.: Egyáltalán: megint van tömeg...

L. L.: Igen, nagyon lényeges, vannak tömegek, amelyek valamilyen közös ügyben felemelik a szavukat. Vannak felvonulások, transzparensek és arcképek, megvan az ünnepek nemzeti ikonográfiája. A globális televíziózás képi világa lerombolta ezt, megkérdőjelezte a sajátos, nemzeti ikonográfiákat. Ma viszont már nem gúnyolódik ezen senki, nem is nagyon gúnyolódhat, mert más mintákat nem lát, be van zárva a sajátjába. Bizonyos értelemben a „nagy megkomolyodás” korszakát éljük. Egy biztos: akik húsz évvel ezelőtt azt hitték, hogy a nemzetállam a zsákutca és a globalizáció a haladás fő útvonala, nagyot tévedtek. Pontosan a fordítottja történt: a globalizáció bizonyult zsákutcának és a nemzeti utak a haladás, a devolúció fő útvonalának. Kissé az történt itt, amit mi úgy ismerünk a Kr. utáni III. és IV. századokból, mint a „barbárok betörését”, amikor a Római Birodalom globális rendszere darabokra hullott. Elsőre úgy tűnt, hogy a barbárok csak egyvalamihez értenek: elpusztítják a kultúrát, az írást, lerombolják a templomokat, felgyújtják a szebbnél szebb épületeket és az egész világ valami ősi, vad állapotba zuhan vissza. Aztán kiderült, hogy a romokon és a romokból ezek a barbár törzsek fölépítettek egy teljesen új kultúrát és új világot... Valahogy így épülnek föl a globalizáció romjain most nemzetek...

Sz. Á.: Már amelyik...

L. L.: Kétségkívül nem mindenütt alakultak olyan kedvezően a körülmények mint nálunk. Sokak szerint az új évezred a magyaroké. De ez a megfogalmazás még a múltra vall, ugyanis az új idők leglényegesebb jegye a versengés hiánya. Nem lóverseny ez! A világban véget ért a versengés. Mindenki magával van elfoglalva.

Sz. Á.: Talán ezért is olyan békés ez a Nagy Megtorpanás utáni korszak: senki semmi módon senki ellen. A legkülönösebb az, hogy a nemzetállamokból kiment az agresszivitás: nem harciasak, nem állnak szembe egymással. Inkább izolacionisták, mint nacionalisták. Nem érvényesíteni akarják egójukat, hanem szemlélni és gyönyörködni benne. Nincsenek háborús konfliktusok köztük, még gazdaságilag is alig érintkeznek, olyan mértékben önellátóak. Senki nem akar terjeszkedni, hódítani, még átvitt értelemben sem. Megvan önmagában...

L. L.: Nemzeti robinzonádok... Azt azért ne felejtsük el, hogy nem sokkal a Big Bang előtt – vannak, akik magát a Big Bang-et is ebből vezetik le – néhány népet a helyére kellett tenni. Az erő és egyensúly érdekében néhány népnek meg kellett tanulnia, hogy eddig és nem tovább, néhány birodalomnak szét kellett hullania és tudjuk, egyszer-egyszer taktikai atomfegyverek is elsültek ennek érdekében. De mindez már a múlté, a béke végül is eljött azoknak, akik tudnak vele mit kezdeni.

Sz. Á.: Az ezredfordulón sokan képzelték el a jövőt új középkorként és persze ilyenkor rendkívül véres és kaotikus idők elközelgésére gondoltak. Valamiképpen talán tényleg a középkori széttagoltság ideje jött el, de ez az új középkor bámulatosan nyugodt és békés. Aki megérte, nem akar háborúzni többé, örül, hogy luk van a fenekén.

L. L.: Igen, valóban középkori kissé a jelenlegi állapot, főleg az önellátás tekintetében. A kézművesipar fellendülésére gondolok, ami a filmben különösen szembeszökő, gondolj a „kézikamerával” készült filmek dömpingjére és az újabban megjelenő „kézimozikra”, ahol a vetítés is hagyományosan, kézi tekeréssel történik. A művészetek mai felvirágzásának alapja nyilvánvalóan az, hogy megszűnt a mesterember és a művész közötti modern megkülönböztetés. Nincs többé értelmiségi elkülönültség, nincsen diplomás mandarinréteg. Az egyszerű nép saját kezébe vette a mesterségek művelését. Mindenki művész. Az így született művek primitívségükkel sokkal jobban kifejezik a kort, mint pár száz deklasszálódott és rosszkedvű értelmiségi, ahogy még e század elején is volt. Ez az államilag is támogatott népművészet tulajdonképpen a mindennapi élet művészete. Az önellátásra berendezkedett nemzet-szigeten se elit, se elitkultúra számára nincs többé hely. Nem lehet elszakadni a társadalomtól, se filmben, se zenében, se táncművészetben. A monológoknak vége.

Sz. Á.: Ez nyilván azzal is összefügg, hogy az elitkultúra hagyományos színterei, a nagyvárosok is összetöpörödtek, népességük megfogyatkozott. Akik megtehették, a jobbmódúak, a városoktól távol teremtik elő a napi betevőt: halásznak és vadásznak, vetnek és aratnak, biokertészkednek. Szóval művelik kertjüket, távol a nagyváros zajától. Kivéve az ünnepnapokat, amikor a városok nagy terei benépesülnek, feljön a nemzet a városba, hogy láthassa vezetőit, és bizonyságot szerezzen saját létezéséről...

L. L.: Ez az egyik legnagyobb tanulsága az elmúlt évek folyamatainak. A legjobb példa erre Budapest fokozatos, még 1999-ben elkezdődött összeomlása. A főváros megmaradt ugyan „székesnek”, vagyis közigazgatási központnak, de megszűnt mindenféle primátusa, központi helyzete, felsőbbsége. Multikulturális lázongása kihunyt, világvárosi aspirációi nem teljesültek, utcái üresek, a lakóháztömbök nagyrészt lakatlanok. Valóban alkalmilag népesül csak be egy-egy ünnepség idejére, amikor feljönnek ide a vidéki magyarok, azok, akik ma ezt az országot igazán éltetik. Ugyanez történt New Yorkkal, Londonnal, Berlinnel és más világvárosokkal is a Nagy Megtorpanás után. A városmagot kivéve szétestek, vidéki kisvárosokra tagolódtak vagy eltűntek az enyészetben. Az önellátó és önmagukkal elfoglalt nemzetek már nem tudnak mit kezdeni ezekkel a multinacionális komplexumokkal, „világdaganatokkal”, amelyek végső soron a globalizáció áttételei voltak. Dehát a globalizáció befuccsolt, a civilizációk harca kifújt, a történelem kezdődhet elölről. Vagy ahogy mondani szokták: minden jó, ha vége jó.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/09 04-09. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4558