KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
   1992/július
KRÓNIKA
• N. N.: César Budapesten
AFRO-AMERIKAI FILM
• Kovács András Bálint: Fekete ügv Amerika külsőben
AMERIKAI FÜGGETLENEK
• Takács Ferenc: Christopher Marlowe és a manierista filmkép II. Edward

• Csáky M. Caliban: Az eltörhetetlen pálca Greenaway, Jarman, Prospero
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: A turné Részletek egy forgatókönyvből
RETROSPEKTÍV
• Molnár Gál Péter: A parvenü katona A filmszínész Stroheim
TELEVÍZÓ
• Dániel Ferenc: A pojáca bütykös lábai Totò a magyar tévében
KÖNYV
• Báron György: Párizs ege alatt Bikácsy Gergely: Bolond Pierrot moziba megy
FESZTIVÁL
• Báron György: Hitler Goebbeisszel frizbizik Mediawave, Győr
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Elemi ösztön
• Békés Pál: Szabad préda
• Turcsányi Sándor: Alvajárók
• Sárközi Dezső: Állj, vagy lő a mamám!
• Turcsányi Sándor: Freddy halála (Az utolsó rémálom)
• Hajnal Csilla: Szombat esti frász
• Koltai Ágnes: Gáláns dámák

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Afro-amerikai film

Amerika külsőben

Fekete ügv

Kovács András Bálint

Nem mi csinálunk filmeket, a világ fest úgy, mint egy rossz film. A világ készít filmeket önmaga számára. (Gilles Deleuze)

Thurman Mitchell, Kansas City legrégebbi televíziós állomásának, a KCTV Channel 5-nek egyik riportere április 16-án volt negyvennyolc éves. Thurman derűs, nagydarab ember: a fekete férfiak ebben a korban már jókedvűek. Túlélték a veszélyes éveket. John Singleton Boyz’n the Hood (Fiúk a környékről) című filmjének végén olvashatjuk: minden tizedik fekete férfi egy másik fekete keze által pusztul el, még mielőtt megérné harmincadik évét. A Grand Canyonban ezt mondja a fiatal fekete fiú: „Én nem érem meg a huszonötöt:’

Thurman a híradóstáb bűnügyi specialistája. Kitűnő riporter, de nemcsak ezért küldik őt az esetek nagy részében gyilkosságokhoz tudósítani. Az emberölések túlnyomó többsége fekete környéken történik, a fehér riporter, ha bemerészkedne is oda, nem sok tanút találna, aki szóbaáll vele. Thurman gyakori operatőr társa, Dave, fehér. Egyszer elment tudósítani egy helyszínre, ahol két ellenséges gang éppen háborúban állt egymással. A környék csöndes volt, mintha semmi sem történt volna. Dave elővette kameráját és békésen videózni kezdett. Ekkor egy rendőr rohant oda hozzá, és így szólt: „Uram, nem tudom, tisztában van-e azzal, hogy öntől balra az egyik banda áll lesben csőre töltött fegyverekkel, öntől jobbra pedig a másik. Jelenleg nem egészen vagyunk urai a helyzetnek, attól félek, nem tudnám garantálni az ön testi épségét. Ha volna szíves fürgén távozni...” Dave ép bőrrel megúszta, de azóta Thurman nélkül nem jár olyan vidéken.

 

*

 

Az első helyszín egy étterem bejárata. A fiú délután egy és kettő között jött ki az étteremből, amikor valaki közvetlen közelről az arcába lőtt, majd a sarkon túl levő parkoló felé futott. Valószínűleg bosszú lehetett, így magyarázza Thurman a kocsiban. Nem ejti ki a száján, hogy az áldozat is, a merénylő is fekete volt. Ez eszembe sem jut. Neki pedig az nem jut eszébe, hogy ezt hozzá kellene tenni. Nekem csak akkor kezd derengeni valami, amikor már negyedórája egyetlen fehér embert sem látok, sem az utcán, sem a kocsikban. Megállunk az étterem előtt, nem száll ki rögtön a kocsiból. Méregeti a boltokat, vajon melyikből láthattak valamit. Jobb még a kocsiban kitalálni, hová kell bemenni, mint az utcán csellengeni és nézelődni. Azért még beszól rádión a központba, hogy tudják, hol vagyunk. Még a kocsiból odafüttyent két mezítlábas kis srácot, de azok nem láttak semmit. A boltosok mindent láttak, de se kamerába, se kamerán kívül nem hajlandók elmondani semmit. Egész biztos, hogy jól ismerték a gyilkost – mondja Thurman.

A második helyszín egy korábbi gyilkosság helye. Itt lakik a feltételezett merénylő. A rendőrség még nem adott ki ellene letartóztatási parancsot, de gyanítható, hogy azért lőtte le volt barátját, mert azt előzőleg annak gyanújával tartóztatták le, hogy beleeresztett egy sorozatot ennek a fiúnak az édesanyjába, amikor az unokájával az ölében saját háza előtt a lépcsőn ücsörgött. Nem neki szánták ugyan a golyókat, de ő ült ott.

Most ezt a fiút feltételesen szabadlábra helyezték. Még két napig élvezhette a szabadságot és az életet...

Mikor odaérünk, Thurman kaján vigyorral azt tanácsolja, egyelőre maradjunk a kocsiban, ő odamegy, becsönget, és szól, hogy ne lőjenek azonnal, mert kelet-európaiak is vannak vele, akik még haza akarnak menni. Dave kelletlenül heherészik, neki sincs kedve itt sokáig videózgatni. Senki nem nyit ajtót, de a szomszédból előbújik két srác, akik mindent láttak, és mindent tudnak. Azonnal hasravágódtak, ahogy meghallották a fegyverropogást, mondják büszkén. Már tudják a fontos mozdulatokat. Túlságosan nincsenek megrendülve „It was like in a movie...” – Olyan volt, mint a filmekben.

(A fiú látta, hogy ott voltunk, pár óra múlva betelefonált a stúdióba, nem járul hozzá, hogy a házát mutassák a tévében. Örül, hogy lelőtték azt az embert, de nem ő volt. Két nap múlva letartóztatják. Máig nem bizonyított egészen, ki lőtte le az édesanyját.)

 

*

 

A harmadik helyszín egész „friss”. Előző nap este tízkor, alig tizenkét órával ezelőtt egy bérház első emeletén sörétes puskával, közvetlen közelről... Már tudom, hogy fekete környék lesz. Az, de nem akármilyen. A lepusztultnál is lepusztultabb nyomortelep. Egy kopott szerelőruhás mexikói jön ki épp egy házból, amelyet bontás előtt állónak nézek, tőle érdeklődünk a házszám után. Az a ház az. Amikor meglátja, hogy tévés kocsiban ülünk, lamentálni kezd, szólhatna már valaki a rendőrségnek, tegyenek ki egy stoptáblát az utca végére, mert a múltkor már másodszor nem adták meg neki az elsőbbséget.

Tudja, hogy tegnap gyilkosság történt itt? – kérdezzük tőle. Ja, persze, ott az első emeleten. De ha lehet, még ma szóljunk a stoptábla ügyében.

Már tudom a menetrendet: ne szálljunk ki a kocsiból, Thurman bemegy egyedül. Pár perc múlva kiszól a kapun: az áldozat nővére hajlandó beszélni. Elő a kamerát, tartanom kell a mikrofont, hogy Thurman szabadon mozoghasson. Vajon milyen állapotban lehet szegény nő tizenkét órával bátyja meggyilkolása után? (Később kiderül, hogy csak a sógora volt.) Húsz év körüli lompos fekete lány kerül elő az egyik sarokból, pizsamában. Inkább mogorvának mondanám, mint szomorúnak vagy összetörtnek. „Jöttek, betörték az ajtót az emeleten – mutatja a szilánkokra zúzott ajtófélfát, amely még ebben a teljes lezüllöttségben is feltűnő –, azt mondták: »Te raboltad ki Johnny feleségét!« »Nem én voltam« »De te voltál!« »Nem!« »De!« »Nem!«” A fiú fejét ezentúl egy Schwarzenegger-film maszkmesterének is becsületére válnék elkészíteni. A holttestet már elszállították, de a valószínűtlenül nagy vértócsa félig alvadtan még ott a pamlagon. A lány rádob két párnát, ne legyen olyan feltűnő. Attól borul csak ki egy kicsit, amikor elmagyarázzák neki, hogy az a sok lyuk a falban, mind a puskától van. Hogy csinálhatott az ennyi lyukat? Még nem látott sörétes puskát. Jól ismeri a két tettest, régebben barátok voltak. A fiúk egyébként megvárták, hogy kijöjjön a rendőrség. Eredetileg talán nem is akarták megölni a sógorát. De ott volt a puska...

 

*

 

A gyilkosságok jó része action gratuite. Frusztrált önkifejezés, amelyet a kilátástalan életkörülmények váltanak ki, és a fegyverek szinte teljes hozzáférhetősége inspirál. Akinek fegyvere van, az előbb-utóbb használni akarja. Ahogy a Grand Canyonban mondja az egyik támadó fekete: ha mással nem, ezzel tiszteletet lehet parancsolni. A „kocsiból lövöldözés” fogalom lett Amerikában. Április tizenegyedikén, a változatosság kedvéért egy tizennyolc éves fehér fiút lőttek agyon, nem is a legrosszabb környéken, amint este fél nyolckor egyedül kosarazott a téren. Mozgó járműből mozgó célpont: szép feladat. Sikerült, de hogy kinek, az valószínűleg sosem fog kiderülni. Nem tudósítunk minden emberölésről – mondja Thurman (persze itt csakis a Kansas City-i ügyekről van szó), mert akkor másból sem állna a híradó. Csak az érdekesebb ügyeket említjük meg, például azt, amikor egy édesanya betonba öntötte kisdedét, hogy nyomtalanul megszabaduljon tőle.

Ami ma a legmegrázóbb, az a látszólag ok nélküli, vak brutalitás. Az ember tudja, hogy bizonyos környékeken leüthetik vagy meg is ölhetik a pénzéért. Az ijesztő az, amikor már nem pénzről van szó, hanem valami megfoghatatlan frusztráció kiéléséről. Dave szerint a szervezett bűnözés kifejezett biztonságot nyújt. A Keresztapában nincs action gratuite, csak bosszú, megfélemlítés és zsarolás. Aki érintett, az tudja, hogy érintett, aki nem, annak nincs mitől félnie. A fekete filmek újabb realista hulláma azonban pontosan mutatja a mára kialakult helyzetet, amelyben a brutalitásnak nincs célja, csak kiváltó oka. Egy bizonyos típusú társadalmi feszültség eljutott arra a szintre Amerikában, ahol az egyes erőszakos cselekmények sokszor önmagukban megmagyarázhatatlanok, őrültségnek vagy ideggyengeségnek tűnnek. Ez a motívum már olyan filmekben is megjelenik, amelyekben nincs is szó semmiféle társadalmi konfliktusról (Mystery Train, A halászkirály legendája vagy a Csak egy lövés). Egy mai realista amerikai filmnek valahogy be kell építenie magába a frusztrációból eredő erőszak motívumát, amely a normális állampolgárt válogatás nélkül, szinte mindenütt fenyegeti.

A fekete-fehér konfliktus is átalakult. Ezt Spike Lee pontosan mutatja a Do The Right Thing-ben (Szemet szemért). Mindenki elmondja ma Amerikában, hogy a helyzet annyiban különbözik a hatvanas évektől, hogy mára kialakult egy széles fekete középosztály, amely integrálódott a társadalomba, és amelynek felemelkedését elősegítették a pozitív diszkriminációs törvények. Ennek a rétegnek ugyanúgy nincs köze ahhoz a világhoz, amelyet ezek a filmek veszélyforrásként ábrázolnak, mint a fehéreknek, ázsiaiaknak, akiket ez a veszélyforrás fenyeget. A feketék nagy része azonban a pozitív diszkrimináció ellenére sem integrálódott a középosztályba. És bár nem egészen megfogható már, hogy elnyomatásuk miben is áll tulajdonképpen, a néger polgárjogi tudat, amely a másik réteg számára a felemelkedést segítette elő, az ő számukra egyre inkább hátrányos helyzetüket könnyen magyarázó, támadó ideológia táptalajává válik. Malcolm X mítoszának reneszánsza, valamint az iszlám fundamentalizmus rohamos terjedése, elsősorban a szegény fekete rétegekben, pontosan jelzi ezt a folyamatot. A fehérellenesség és az iszlám jól megfér egymással ebben a kisebbségi érzésből és gazdasági kilátástalanságból összegyúrt társadalmi frusztrációban. (A „kék szemű ördög” már megjelent a RAP-számokban is.) Mindez legalább annyira, ha nem méginkább ijesztő a fekete középosztály tagjai szemében. Számukra a társadalmi elismertség és anyagi stabilitás nem evidencia, még emlékeznek gyermekkoruk nyomorára, hiszen túlnyomó többségük első generációs középosztálybeli. Nekik van mit veszteniük. A gettólakó fekete proletárok csak a láncaikat veszthetik. Azt mondják róluk, öngyűlöletből ölnek. Undorodnak saját életüktől, ezért sportot űznek abból, hogy akár egy óráért lelőnek valakit. Vagy csak úgy. Az erőszak ellen tiltakozó fekete filmek kétségbeesett didaxisa e tudatos önpusztítás miatti szorongásból származik.

 

*

 

Április 25-27. között fekete filmfesztivál volt Miamiben. Kapóra jön, hogy láthatom a friss filmeket, és érezhetem a hangulatot. Aztán kiderül, hogy csak a fekete negyed mozijaiban játsszák a filmeket. Ne menj oda –, tanácsolják ha egyben akarsz hazaérni. Inkább nézz ki az ablakon. Egyetlen filmet sem láttam Amerikában. Az egész volt olyan.

Az esküdtek nagy tévedése Simi Valley-ben az volt, hogy a rendőri brutalitást dokumentáló videóra azt mondták: ez csak film, a valóság egészen más. Pár óra múlva csattanós cáfolat jött. Mert a videó nem a fehér rendőrök fekete ember elleni brutalitását mutatta (ez volt a feketék nagy ideológiai csúsztatása), hanem magát a puszta brutalitást. És Los Angelesben nem fehéreket gyilkoltak elsősorban, hanem válogatás nélkül mindenkit. Ha az ügy fekete-fehér konfliktus, ahogy ezt a fekete szószólók kezdettől fogva hirdették, akkor az esküdtek logikusan jártak el: nem faji brutalitás esett. A kérdés az, miért nem látták a „jelző nélküli” erőszakot? Ami válogatás és értelem nélkül mindenkit fenyeget. Miért nem látták azt a frusztrált, neurotikus erőszakot, ami akkor kiszakadt a rendőrökből és egy év múlva a gettóban élő feketékből, hogy rögvest önmaguk ellen fordítsák, mert akik ellen irányult volna, azok többségükben megközelíthetetlenek. Maguk az erőszaktevők a legvédtelenebbek. L. A.-ben, mint ahogy ez várható volt, többségükben feketék haltak meg, és feketék házai, boltjai pusztultak el.

 

*

 

Búcsúzóul Thurman meghívott magához, kilenc szobás házikójába, ahová egy nagyobból költözött, mert ott drága volt a fűtés. Örültem, hogy megismerhetem családját, és hogy hozzá hasonlóan barátságos feketék között lehetek. Mikor beléptem, huszonéves fia rámnézett, és köszönés nélkül kiment a szobából.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1992/07 04-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=504