KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/augusztus
ANIMÁCIÓ
• Kemény György: Centik helyett mérce Az animáció esélyei
• Bársony Éva: Művészet vagy biznisz? Beszélgetések rajzfilmrendezőkkel
• Szilágyi Ákos: Az animált Arany Két nézőpontból: Daliás idők
• Szemadám György: Mozgó táblaképek Két nézőpontból: Daliás idők
• Reisenbüchler Sándor: Tükörképek és átváltozások Emlékezés Kovásznai Györgyre

• Zalán Vince: A rajongó A „filmes” Balázs Béláról
• Barna Imre: Szemközt a rózsaszínnel Omega, Omega...
• Bari István: Vesztesnek születtek Tekintetek és mosolyok
• N. N.: Kenneth Loach filmjei
• Bikácsy Gergely: Truffaut, húsz év múltán Szomszéd szeretők
• Zsugán István: Keleti széljárás Sanremo
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Gambetti Giacomo: Öklök a zsebben Marco Bellocchio
• N. N.: Marco Bellocchio filmjei

• Kovács István: Történelmi, emberi jelkép Csatorna
LÁTTUK MÉG
• Matos Lajos: King Kong
• Báron György: Rossz fiú
• Gáti Péter: Casablanca Cirkusz
• Koltai Ágnes: Kezesség egy évre
• Gáti Péter: Frissen lopott milliók
• Ardai Zoltán: A pagoda csapdája
• N. N.: Megtalálni és ártalmatlanná tenni
• N. N.: A világgá ment királylány
• N. N.: Arany a tó fenekén
TELEVÍZÓ
• Margócsy István: Kirgízia messze van? Ajtmatov regényei a képernyőn
• Faragó Vilmos: Tévéműveltség
• Mihályfi Imre: Deme Gábor (1934–1984)
• Bikácsy Gergely: Búcsú a Savarintól Arany Prága
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Filmművészet a múzeumban

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A „filmes” Balázs Béláról

A rajongó

Zalán Vince

 

Gondolkodásunk és ismereteink nemegyszer furcsa kapcsolatban állnak egymással. Sokszor biztosan tudni vélünk valamit, biztosan állítjuk ezt vagy azt, miközben föl sem merül bennünk, hogy ismereteink netán hiányosak, elégtelenek lehetnek. Másszor meg töprengünk, óvatoskodunk, s a világért sem mernénk határozottan kijelenteni bármit is, hivatkozva: mi mindent nem ismerünk, nem tudunk még. Tapasztalataim szerint az első eset a gyakoribb, mi több, észjárásunk hajlamos összefüggéseket teremteni egymástól távoleső dolgok között is (objektíve akár létezik ez az összefüggés, akár nem), egyszerűen csak a rendelkezésre álló ismeretek alapján, mert valamiképpen szeretnénk rendet teremteni a dolgok között. Mintha a világ (és a történelem) csak úgy lenne számunkra elfogadható, ha megtaláljuk benne az összefüggéseket, „a logikát”.

Valahogy így vagyunk a most száz éve született Balázs Béla életművével is. Kivált mi, filmesek. Hiszen nem egy vélemény, okfejtés, eszmefuttatás olvasható, amelynek szándéka arra irányul, hogy bebizonyítsa: Balázs Béla A látható ember 1924-es megjelenése előtt is, itthon, Magyarországon már filmes gondolkodású művészetfilozófus volt. Egyfelől tanulmányainak rövid részletei, mondatai, elszórt jegyzetei, egyes műveinek „struktúrája”, másfelől alkata, érzékenysége, vonzódása az újhoz szerepelnek a különböző érvelésekben, amelyekben, mint feltételezésekben lehet egy-egy csipetnyi igazság – ám az igazat megvallva tényszerű bizonyítékok még nem kerültek napvilágra. így aztán valójában, ha akarjuk, ha nem, A látható ember fantasztikus világsikere s a szerzőnek ezt megelőző „érintetlensége” a filmtől a korábbi években – továbbra is „illogikusnak” tetszik, s egyelőre megmagyarázhatatlan marad. Talán ha nem kényszerül emigrációba? Ha megadatik neki, hogy huzamosabb ideig részt vállalhasson a világ elsőként államosított filmgyártásának felvirágoztatásában? Akkor talán többet tudnánk „a titokról”, A látható ember előképéről is. Nem folytatom. Ezek költői kérdések.

De ne legyünk igazságtalanok. Balázs nyughatatlan, villódzó természete, a legkülönbözőbb műfajokat kipróbáló tevékenysége ösztönzi az összefüggéseket kereső gondolkodást. Szinte mindenbe belefog (népdalgyűjtés és librettó, mesék és napló, novella és dráma, művészetfilozófia és költészet stb.). Nagyszerű barátai vannak és nagyszerű ellenfelei. Szerepel a korszaknyitó antológiában, A Holnapban; a Nyugatnak indulásától szerzője. Kiemelkedő egyénisége a Vasárnapi Körnek, melynek tagjai – többek közt – Lukács György, Mannheim Károly, Hauser Arnold, Lesznai Anna, Tolnay Károly, Fülep Lajos, Fogarasi Béla. Rendszerint Balázs lakásán tartják összejöveteleiket, amelyeken olyan emberek az eligazító szellemek, mint Meister Eckehardt, a középkori német misztikus, Kierkegaard vagy Dosztojevszkij. Balázs ezzel egyidőben Kodály Zoltán barátja, Bartók Béla alkotótársa. Talán nincs a századelőnek olyan szellemi műhelye, ahol Balázs ne jelentkezett volna, ahol ne próbált volna egy-egy írást elhelyezni. Talán innen van, hogy ekkori tevékenységének s személyiségének megítélése oly tarka színképet mutat. „Balázs Béla a modern lélek szubtilis érzésvilágát, szerelmi metafizikáját és feloldhatatlan magányosságát énekelte Adyn és a népdalon nevelt verseiben. Mélyértelmű meséket is írt indiai kígyókról, melyek az ágról lefelé lógva Simmel filozófiáját fejtegetik...” – olvashatjuk Szerb Antal irodalomtörténetében. Kassák Lajos 1924-ben papírra vetett önéletrajzi kötetében (Egy ember élete) az első világháborúra emlékezve pedig ez áll: „Ki hitte volna, hogy éppen ő, az érzelgős széplélek, a német metafizika pókháló-szövögetője ugrik bele a vér-özönbe, mint valami római hős?... Aki eddig csak selypíteni tudott a képzeletbeli hercegnők előtt, most azt kiáltja: »Ez a háború szent«”. Igen, a háború eltérő megítélése fordítja először igazán szembe talán legmeghittebb ifjúkori barátjával, Lukács Györggyel is, aki azonban 1918-ban megjelent, Balázs Béla és akiknek nem kell című kötetének előszavában nem kevesebbet állít, mint azt, hogy: „Balázs Béla oeuvre-je a mi irodalmunk és a világirodalom számára fordulatot hozó jelenség.” (Jóllehet Lukács később úgy nyilatkozott, hogy a kötet megjelenése együttműködésüknek nem kezdete, hanem vége volt.) Ki volt hát akkor Balázs Béla? Selypítő széplélek vagy irodalmi fordulatot hozó jelenség? Furcsa, de úgy tetszik, hogy az igazsághoz talán azok a sorok állnak a legközelebb, amelyeket 1945-ben, az emigrációs évek utáni első, hazai kiadású verseskötete (Az én utam) előszavában ő maga fogalmazott meg: „Mit jelentettek ifjúkorom zengő fájdalmai? Mi volt a »vágy vágyódása vágyra«? Ki volt amaz örök idegen vándor, akinek »minden út és minden végtelen«? Mi volt a lebegő »ködélet«, melynek lényegtelensége mögé csak azért vetített Istent vágyam, mert valahol valami valóságnak mégis kellett lennie? Bizony, lázadás volt ez a környező világ üressége és irrealitása ellen. Elégedetlenség volt, mely világfájdalommá lett, mert még nem tudtam, nem láttam, hogy lehet és kell változtatni ezen a világon, melyben éltem, és azért magam szerettem volna kimenni belőle: én szegény polgári fordított forradalmár.” Talán ez magyarázza Balázs szinte őrült hajszáját a tárgyakon, a testen túli spirituális dolgok után; egyáltalán valami után, bármi is az, csak segítsen neki „kimenni ebből” az idegen világból. S amint meglelni véli ezt – legyen az a lélek iránytűje, vagy a szenvedély kérlelhetetlen hatalma – a rajongás lesz rajta úrrá. Rajongás mindenért, ami e világban a „szabadító” reményt látszik rejteni. S Balázs nem habozik újra és újra „változtatni” rajongása tárgyát. Ezért a sok csalódás, ezért a sokféle lelkesedés. Rajongásának tárgya változó, a rajongás állapota az állandó nála. A háború, a forradalmak után a férfikorba ért Balázs Béla rajongása különös tárgyra lel: a filmre.

Vajon hányan ismerik azt a fényképet, amelyet még 1917-ben Hajós Edith készített Bartók Béláról és Balázs Béláról – amúgy a hátuk mögül –, amint tarisznyával az országúton bandukolnak? A kép alatt aláírás szerepel: „Bartók Béla és Balázs Béla elhagyják az országot.” „Ez persze csak tréfa volt” – írja később Balázs, de a történelem sem ismert ilyen tréfát: előbb Balázsnak, majd évekkel később Bartóknak is el kellett hagynia szülőhazáját. Balázs Bécsbe menekül a Tanácsköztársaság bukása után; sok keserűség és harc az élete. „Nem az fáj – írja 1922-ben, hogy idegenbe kerültem, hanem annak megértése, hogy ez így van rendjén. Mert evvel a belátással valami örökre elveszett”. Talán ez a kegyetlen belátás sokszorozza meg erőit.

A film, a filmkritika először inkább csak kenyérkeresetet, megélhetést jelentett a számára, ambícióit tekintve mintegy mellékes szerepet játszott. Más kérdés, hogy Balázs Béla hamar reputációt szerez magának, s hallatlan érzékenységgel fedezi föl a film jelentőségét. „Tavaly ilyenkor történt, hogy mozirendezést tanultam” – írja egyhelyütt 1922-ben, s még ez évben a Bécsi Magyar Újság hasábjain A látható ember (!!) című cikkében már szerepel a híres mondat: a film „éppolyan forradalmat fog okozni a kultúrában, mint Gutenberg találmánya.” Hihetetlen és fantasztikus, hogy Balázs Bélának két-három év elég volt arra, hogy a többség által lenézett, kétes szórakoztatást nyújtó celluloidszalag-tekercsekben meglássa a kultúrát formáló, új művészet lehetőségét, megismerje annak belső természetét, s oly elhitető erővel tudjon róla írni, amint csodás vagy épp magasztos dolgokról szokás.

Balázs stílusa, mely sokszor lelkendező, ám sohasem szélsőséges, írói szenvedélyessége hamar bűvkörébe vonja az olvasót. A szerző egy pillanatra sem titkolja, hogy rajong azért, amiről ír. Minek magyarázatát talán éppen ez a mondat rejti: „A film az emberi lélek gyökeresen újszerű megnyilatkozási formája.” Mert ne feledjük fiatalkori meggyőződését, mely szerint csak a lélek szerinti élet – külső formáját tekintve lett légyen bármilyen is – az igazi élet, s hogy ilyen életre kell törekednünk, mert minden más csak idegenség. Más szavakkal: Balázs a filmben fölfedezni véli az embernek azt a képességét, hogy ki tudja fejezni azt, ami szavakkal ki nem fejezhető, azt, ami már túl van a szavakon, s amelyben a legkülönfélébb érzések egyidejűleg mutatkozhatnak meg. Azt, amit oly nyughatatlanul keresett-hajszolt fiatal éveiben.

Talán ezért is van, hogy A látható embert negyedszázaddal megjelenése után „ráismerésnek és szerelmi vallomásnak” nevezi a némiképpen kötelezően szerény szerzői emlékezet – bizony kissé igazságtalanul. Mert 1924-ben A látható ember több volt ennél, igazi bestseller, a szó nemes értelmében. Bécsben jelent meg, majd Lipcsében, rá egy évre Moszkvában és Leningrádban. Szinte mindenki olvasta, aki „számított” az akkori európai filmvilágban. (Eizenstein éppúgy reflektált rá, mint a híres Poetyika kino szerzői.) A mű sikere több forrásból származott. Mindenekelőtt talán abból, hogy Balázs könyve élesen különbözött a kor filmkönyveinek többségétől, amelyek leplezett vagy leplezetlen tartalma körülbelül a „Tanuljunk gyorsan, könnyen filmrendezést” címszó alá vonható jótanácsokkal és rendezési tapasztalatokkal volt azonos. És különbözött az érdemleges filmesztétikai munkáktól is, méghozzá abban, hogy míg azok többsége egy-egy tényezővel (például a fénnyel) igyekezett megmagyarázni a filmművészet sajátosságát, addig Balázs „kétpólusú” filmesztétikát ad, a közelképben és a montázsban (egyenrangúan!) jelölve meg a film alapvető jellemzőit. (Így van ez akkor is, ha érezzük a szerzőnek a fiziognómia csodálatából következő különös „vonzódását” a közelképhez, s ha a montázs fogalmának jelölésére a „képvezetés” kifejezést használja.) Úgy is mondhatnánk, hogy Balázs fölfedezi a filmművészetnek azt a „polifon” jellegét, mely későbbi filmalkotásokban (például Eizenstein-nél) teljesedik be. Mindezeken túl – s talán ez a legfontosabb – magával ragadó a könyv szemléleti különössége, nevezetesen, hogy Balázs a film jelenségét az emberi kultúra történetébe helyezi, az ember „új érzékszervének” nevezi, s ami ezzel szorosan összefügg: bizonyítja a filmművészet társadalmi meghatározottságát. (A mű teljes címe: A látható ember avagy a film kultúrája.) A látható ember nem bajlódik különféle felvételi trükkökkel és hatásukkal, hanem az új művészet kultúrtörténeti radikalizmusa mellett voksol –, ezért lett maradandó mű. Maradandó, bár nem ír – természetesen – a „szerzői” filmről, a töltőtoll-kameráról, csak azt írja: „a rendező irányítja a látást”; nem ír – természetesen – különböző galaxisokról, mint McLuhan, csak azt írja: „a film is a szellemi termékek sokszorosításának és terjesztésének eszköze. Az emberiség kultúrájára gyakorolt hatása nem lesz csekélyebb a könyvnyomtatás jelentőségénél”; nem ír – természetesen – mint Lukács György, a meghatározatlan tárgyiasság kategóriájáról,- csak azt írja: „a film a maga tiszta vizualitásában azt a »bizonytalanságot«, azt a »meghatározatlan« valamit is érzékelteti, amelyre még a legjobb regényírók is csak a sorok között utalnak”. Nem folytatom, csak annyit teszek hozzá, hogy A látható ember megírásakor Balázs nem ült be a bécsi filmtékába végignézni a kor legkiválóbb alkotásait, hanem filmkritikáiból állította össze, amelyet a Der Tag nevű lapba írt, a bécsi mozik műsora alapján. Írta a magáét, amíg engedték, amíg lehetett.

A berlini évek – amelyekről a következő oldalakon részletesen beszámol Wolfgang Gersch – épp a legutóbb mondottak tekintetében különböznek lényegesen a bécsi esztendőktől. Balázs, akit már nem kötöttek a kötelező filmkritikai penzumok, szabadabban választhatott a filmek között, s méghozzá milyen filmek között; hisz ne feledjük el, ezek az évek egyben a némafilm legcsodálatosabb esztendei Európában. (Balázs közeli kapcsolatba került a legkitűnőbb szovjet némafilmekkel is, hiszen éppen ő volt az, aki a német fővárosban történő bemutatásuknak gondját viselte.) Nyugodtan állíthatjuk hát, hogy tanulmányai, s A film szelleme című könyve a kortársi európai filmművészet legjelentősebb műveinek alapján íródtak. Tegyünk ehhez hozzá még két dolgot. Egyrészt Balázs ez időben – elsősorban mint forgatókönyvíró – gyakran vett részt filmgyártási-filmkészítési munkákban, s ennek során mintegy „belülről” ismerte meg a filmalkotás-teremtés folyamatát; másrészt személyes ismeretséget köt a kor kiemelkedő filmrendezőivel s filmteoretikusaival. (Vajon milyen eszmecserék folyhattak a La Sarraz-i összejövetelen?! A találkozón készült fényképen ott látjuk – többek közt – Ivor Montagut, Grigorij Alekszandrovot, Eduard Tisszét, Walter Ruttrnannt, Raymond Áront, Léon Moussinacot, az egyik padon Eizenstein ül, mellette Janine Bouissoumousse, aztán Hans Richter, majd Balázs Béla. S ha arra gondolunk, hogy mindez a húszas évek második felének Berlinjében történik, ahol az építészet, a színház, a film és a költészet, s ki tudja még hány művészet világnagyságai adnak egymásnak naponta randevút, az egyszerre káprázatos és dekadens Berlinben, e „nyugati Bizáncban”, ahogy Károlyi Mihály jellemzi szellemesen önéletrajzában a kor városát, akkor talán nem egészen hihetetlen az az állítás, hogy az 1930-ban megjelent, A film szelleme címet viselő Balázs Béla-mű a kor legjobb filmkönyve. Természetesen – mai szemmel olvasva – tartalmaz, nem is egy, elavult, tévesnek bizonyult megállapítást, – de hát ötven év alatt előfordul ez természettudományi opuszokkal is, ahol pedig az egzaktság a mű sine qua non-ja.

A film szelleme A látható emberhez képest, mind „szakmailag”, mind világnézetileg jelentősen gazdagodott. Ennek bizonyítására most csak néhány momentumot ragadok ki: Balázs könyvében szembeszáll azzal a nézettel, amely a filmet csupán fénykép-reprodukciónak tekinti. Véleménye szerint a kamera nemcsak reprodukál, hanem teremt is. Ebből a meggyőződésből fakad, hogy oly szenvedéllyel (és precizitással!) írja le a kamera minden teremtő aktusát, s ezért, hogy A film szellemében a közelkép és montázs mellé „felveszi” a beállítást is, mint a filmművészet egyik fő alkotóelemét. (Elemzései e tekintetben rendkívül fontosak, hisz a beállítás a filmesztétika „filmnyelvi” vizsgálatainak egyik fő témája – szinte napjainkig.) A film szelleme az első elméleti munka, mely foglalkozik a hang szerepével a filmművészetben, s erre vonatkozólag jónéhány máig érvényes megállapítást tesz.

A film szelleme azon gondolkodói erőfeszítésen alapszik, hogy elméletileg föltárja: a film, a filmművészet miként alakította (alakítja), és hogyan változtatta (változtatja) meg az ember szellemét, ma azt mondanánk: öntudatát. Számára azért ez a leglényegesebb kérdés, mert, mint írja: „A fejlődés szubsztrátuma a szubjektum, a társadalmi lét által meghatározott ember.” Balázs a film egész jelenségét – s ez filmesztétikájának talpköve – az emberi nem fejlődése szempontjából vizsgálja. Ezért van, hogy a film, a filmművészet részletes tárgyalása mellett, oly gyakran és határozottan szól a filmkultúráról, a filmkultúra jelenségeiről. Balázs ebben a könyvében korábbi műveihez képest elemzőbb, ugyanakkor radikálisabb is. Ma is, amikor szinte divat a tömegfilmek természetével foglalkozni, nyugodtan ajánlhatjuk mindenki figyelmébe Balázs szemléletes elemzését a kapitalista nagyipar és a film összefonódásáról, s ami talán még ennél is jelentősebb: ennek az összefonódásnak a következményeiről, a kapitalista filmgyártás ideológiai arculatáról, ízléséről, a giccsről.

A film szellemének hangvétele tartózkodóbb, mondatai, megfogalmazásai kiegyensúlyozottabbak, mint Balázs Béla korábbi filmes írásaiéi, anélkül, hogy kifejezései veszítenének szemléletességükből. S ez (is) előnyére válik a műnek. Nem mintha Balázs rajongása csökkent volna a film iránt. Inkább arról van szó, hogy rajongásának első számú tárgya a berlini években a munkásmozgalom lett. Mint regényének, a Lehetetlen embernek hősei, ő maga is, „intellektuális aggályoskodás” nélkül, szinte beleveti magát a mozgalomba. A Tanácsköztársaság rövid időszakát nem számítva, Balázsnak talán ezek a legpolitikusabb évei, értve ezen mindenekelőtt a politikai tevékenységet, amelyet különböző szövetségekben, s a munkások között végzett. Hogyne fogadta volna hát el a meghívást a Szovjetunióba politikai célzatú filmek elkészítésére, kivált hogy úgy tetszett: lesz köztük magyar témájú is.

Hogy ez a meghívás utalt-e a tartózkodás feltehető időtartamára is, arra vonatkozólag tudomásom szerint nincsen biztos támpontunk. Akár igen azonban, akár nem, a történelem – mint életében már annyiszor – „közbeszólt”, s Balázs Béla a második világháború befejezéséig a Szovjetunióban maradt. 1931 végén telepedett le Moszkvában, ahol irodalmi, pedagógiai és társadalmi tevékenységbe kezd. 1933-tól 1941-ig ad elő a moszkvai filmfőiskolán. Forgatókönyveket ír, filmkritikái jelennek meg, A film szellemének orosz nyelvű kiadásán dolgozik. A kötet egy évvel a szovjet írók első kongresszusa után, 1935-ben jelenik meg, a kitűnő filmtörténész, N. A. Lebegyev előszavával. Az orosz nyelvű kiadásról Balázs ezt írja: „Nem fordítás, hanem új könyv...” Nos, a megjelenés után rögtön vita robban ki a műről, amelynek már előszava is tartalmazott jónéhány kritikai megjegyzést: módszertanát idealistának nevezte, sőt, azt állította, hogy Balázs az arckifejezés és a beállítás viszonyáról kifejtett nézete”a machista-bogdanovista beállítottságú szubjektív idealisták álláspontjára emlékeztet.” Több újság- és folyóiratcikk foglalkozott kritikusan Balázs Béla könyvével, aki az Iszkussztvo Kino egyik 1936-os számában, Válasz kritikusaimnak címmel verte vissza a támadásokat. R. Jurenyev professzor, Balázs Béla filmesztétikájának 1968-as kiadásához írt előszavában – amelyben egyébként több kérdésben vitatkozik a szerzővel – így vélekedik az egykori vitáról: „Én azt hiszem, hogy Balázsnak volt igaza. Már messzire eltávolodott fiatalkori neokantiánus szemléletétől... teljesen helyesen hangsúlyozta a művész, a film alkotójának aktív állásfoglalását, aki a film eszközeinek segítségével értelmezi és jellemzi a valóság jelenségeit. A machizmusnak ehhez semmi köze. A régi idealista módszertanra Balázs könyvében csak a terminológia emlékeztet (már maga a cím is – A film szelleme), meg talán a kifejtés módja, mely személyes és szubjektív... Hozzám közel áll az ilyen eleven, feszült, gondolatébresztő és vitaindító modor, és érdekesebb is, mint más elméleti munkák száraz polarizálása és kifogástalan imperatívusza.” 1937 után Balázs szinte teljesen abbahagyja elméleti és kritikai munkáinak publikálását, és erejét színdarabok, versek és filmforgatókönyvek írására fordítja. Igaz, a háború utolsó évében, 1945-ben Filmművészet címmel megjelenik még egy összefoglaló kötete, de amint R. Jurenyev írja: a könyvet sajnos rosszul fordították és durván lerövidítették... a kritikában, amelynek hangja most nyugodt volt... megint felhangzottak a régi vádak: formalizmus, az idealista esztétika nyomai.

Úgy tetszik azonban, Balázs rajongását a film iránt nem törték meg a filmesztétikája körüli viták, sőt, nem hiszem, hogy kockázatos a kijelentés: a felszabadulás után Magyarországon (s talán nemcsak itt) a szovjet filmnek tekintélyesebb, lelkesebb és szorgalmasabb propagátora nem volt Balázs Bélánál. Akik elolvassák a Fényszóróban, a Képes Figyelőben, s a napilapokban megjelent cikkeit, mélységesen meggyőződhetnek erről. Balázs Béla első magyar nyelven megjelent filmesztétikái könyve a Filmkultúra címet viseli; 1948-ban jelent meg a Szikra Kiadónál. A huszonhatévi emigráció után hazatért szerző okkal-joggal gondolhatta, hogy a felszabadulás után elinduló magyar filmművészetnek szüksége van elméleti s tapasztalatait összegező munkájára, hiszen nyilvánvaló volt, hogy az 1945 utáni filmgyártást-filmművészetet, miként a társadalmat, új alapokra kell helyezni. Másfelől külföldi előadó-útjainak hallatlan sikere, elmélete iránti érdeklődés, személyének kitüntetett tisztelete különböző főiskolákon, Olaszországban, Csehszlovákiában, valamint Ausztriában, Svájcban és másutt, azt bizonyíthatták számára, hogy amit tud, az európai színvonalú, s hogy amit mond, arra igény van ott, ahol fontosnak tartják a filmet. Őszintén meg kell azonban mondani, hogy a Filmkultúra, az összegezés, minden jószándék ellenére, nem méltó Balázs korábbi filmesztétikai műveihez. Ellentmondásokkal terhes mű, mint ahogy ellentmondásosan alakult Balázs Béla egész filmes tevékenysége a felszabadult Magyarországon. Hazatérése után tanít a filmfőiskolán, hazánk utazó „filmesnagykövete”, magas kitüntetést, Kossuth-díjat kap. Baráti és szakmai tanácsokat ad az általa két legtehetségesebbnek tartott magyar filmrendezőnek, Szőts Istvánnak és Radványi Gézának; forgatókönyveket ír; Varsóban, Prágában, Bécsben talpal, hogy nemzetközi összefogással megszülethessen álma, az 1848 a Dunamedencében című – ahogy ő nevezte – dramatizált híradófilm; javaslattal fordul Rákosi Mátyáshoz, hogy Új honfoglalás címmel készítsen a magyar filmgyártás filmet az első szabad aratásról. Balázs az újjáalakuló filmgyártásban valahogy mégsem tud igazán részt venni. Javaslatot tesz a Magyar Filmbarátok Egyesületének – értsd: a filmklubok – megalakítására – hiába. (A nemzetközi szervezetnek egyébként ő volt az egyik alelnöke.)

1945 után Balázs Béla sokat tett és talán még többet próbált tenni az új, felszabadult magyar filmért, miközben megmaradt európainak s elkötelezettnek. Egyik, külföldi útjának tapasztalatait rögzítő írásából olvashatjuk: „Ami Locarnóban még öntudatlanul nyilatkozott meg, az Velencében már tudatos lett. Az európai művészi ízlés, az európai kultúröntudat lázadása az amerikai filmek együgyű vulgaritása ellen. Itt egy új európai szellemi áramlatról van szó, melynek jelentősége felbecsülhetetlen. Habár ez a »lázadás« és művészi ellentámadás csak esztétikai síkon történik, senkinek sem kell magyarázni, hogy roppant politikai jelentősége is van. És íme, ez a harmadik magyarázó oka annak a roppant érdeklődésnek, mellyel a világ a film felé fordul, mely tudvalevőleg a leghatalmasabb tömegpropaganda eszköze is. Nemcsak atombombák készülnek. Filmek is. És ez a fegyver nekünk is rendelkezésünkre áll.”

A gondolkodás és az ismeretek bonyolult, kölcsönös kapcsolatát említettem bevezetőként. Nos, vajon elegendő tudással rendelkezünk-e például a „filmes” Balázs Béláról? (Irodalmi működéséről most szándékosan nem beszélek.) Vajon filmesztétikai tevékenységéről kialakított gondolkodásunk az ismeretek széles körén nyugszik-e, egyáltalán reális-e? S most nem elsősorban a szakmára gondolok, bár arra is, hanem a közvéleményre, szellemi életünkre. S vajon miképp fog gondolkodni Balázs Béláról a holnap fiatal nemzedéke? Balázs Béla, a filmteoretikus nemzetközi tekintélye ma is rendkívüli és rendíthetetlen. Aki ma bárhol a világon filmesztétikával kezd foglalkozni, az első három név közül, amelyet előszörre megtanul, az egyik egészen biztosan Balázs Béláé lesz. Esetében teljes mértékig igaz az elcsépeltnek tetsző kifejezés: filmteoretikusi műve élő hagyomány – a világban. Tavaly decemberben Prágában jártam, ahol felkértek, tartsak előadást a filmfőiskolán a magyar filmművészetről. Az előcsarnokban maga Brousil professzor fogadott, és szinte megfeledkezve az üdvözlésről egy fakult fényképet mutogatott-lobogtatott izgatottan: ismerem-e, kik láthatók rajta? Nem volt nehéz feladat: a professzor (mint később kiderült) feleségével együtt Balázs Béla társaságában ült egy asztalnál. S majd miután féltő gonddal belső zsebébe csúsztatta a fényképet, s a terembe érkeztünk, bevezető szavaiban (nem kis drukkot okozva a leendő előadónak) Balázs Béla szellemét és alakját idézte, pontosan újrajátszva a széksorok előtt föl s alá sétáló előadásmódját a PAMU egykori vendégének. S mit válaszolhattam volna erre? Azt, hogy A látható ember magyar kiadására több mint harminc évet kellett várni, s hogy az 1958-ban megjelent kötet fordítása – finoman szólva – pongyola és filológiailag pontatlan, hibás? Azt, hogy több mint fél évszázada, e sorok nyomdába adásáig nem akadt magyar kiadó, mely A film szellemének kiadására vállalkozott volna? Azt, hogy jószerivel semmit sem tudunk Balázs Béla szovjetunióbeli filmes tevékenységéről? Hogy nincs olyan magyar nyelvű tanulmány, amely objektív és körültekintő elemzés alapján megállapítaná és kijelentené: azok, akik a filmteoretikus Balázs Bélát formalistának, kozmopolitának titulálták – megint csak finoman szólva – tévedtek? Hogy három kiadó összefogásából folyik Balázs filmes írásainak kiadása német nyelven, de arról nem hallani, hogy e kiadásnak tervezik-e a magyar „verzióját”? Persze sokan vélekednek úgy, hogy Balázs Béla filmteóriája már elavult, a modern filmművészet új utakon jár. Meglehet.

Az új s újabb filmelméletek lapjait forgatva azért hadd fűzzek ehhez két megjegyzést.

Ezek a modern(?) elméletek okosak, elemzéseik brilliánsak, tetszetősek; már pontosan eligazodom a nagy-szintagmák között, s élvezettel számolgatom, hányféle fajta lehet a film, és így tovább. Ezekre szükség van, jó, hogy napvilágot látnak. De az egy kezem sok ahhoz, hogy összeszámoljam, melyik közülük az, amelyik a filmművészet, a filmnézés szeretetére is megtanít. (André Bazin, talán.) Meggyőződésem, hogy Balázs Béla írásai, könyvei a filmről ilyen értelemben lelkesítő olvasmányok, mert írójuk képes elhitetni olvasójával, hogy, ami a vásznon történik, az csoda. Azt is mondhatnám, hogy Balázs Béla nemcsak teoretikusa, de Benedek Marcelija is a filmnek, hisz nemcsak oktat, de megtanítja olvasóit a filmnézés művészetére is. Lehet, hogy ezt a hasonlítást a magas elmélet képviselői kétes dicséretnek vélik, magam mégis azt gondolom, hogy nézőnek-olvasónak szüksége van arra, hogy megszerettessék vele a filmet. És szüksége van erre a filmnek is. A magyar filmnek is.

A másik, amit időszerűnek tartok Balázs Béla írásaiban (s amit gyakran hiányolok a mai elméletekben), az az a mód, ahogyan Balázs a filmről vélekedik. Ő ugyanis mindig az ember és a világ kapcsolatrendszerében vizsgálja a film szerepét. Teóriája ezért lehet egyszerre filozofikus „irányultságú” és társadalmi szemléletű. „A film minden más művészetnél szorosabban függ össze a társadalommal. Bizonyos szempontból a közönség teremti a filmet... A filmnél a közönség tehetsége és ízlése a döntő” – olvashatjuk A látható emberben. Balázs tudja, a film „kegyetlen” művészet. Jónéhány más művészeti ágtól eltérően itt az a mű, amelyre nincs társadalmi megrendelés, jószerivel meg sem születetik. Más szavakkal: tudja, hogy a tehetséges és ízléses „megrendelés”, a film és közönség teremtő összjátéka csak úgy jöhet létre, ha a teória (és nyomában a gyakorlat!) a filmkultúra egészét tekinti tárgyának.

Minderről persze nem esett szó az előbb fölidézett prágai előadáson. Annál több viszont egy stúdióról, mely Balázs Béla nevét viseli. Egy közpénzen létrehozott és fenntartott műhelyről, amely Kelet-Európa talán legdemokratikusabb szervezetű filmstúdiója. A legtöbb beszéd persze az itt készült művekről folyt. Igaz is, ha jól meggondolom – nem számítva most filmművészetünk doyenjeit –, nincs az élő magyar filmművészetnek olyan jeles rendezője, aki ne készített volna e stúdióban egy-egy filmet, vagy filmeket. Filmeket, amelyekben él a filmművészet szelleme, amelyért annyira rajongott, s oly sokat szenvedett és tett a névadó, Balázs Béla.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/08 19-22. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6346