KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/július
• Deák Tamás: A csellengő múzsa nyomában
• Zsugán István: Az emberi agyak „karbantartása” Beszélgetés Dárday Istvánnal és Szalai Györgyivel
• Hegyi Lóránd: film/művészet Kiállítás a magyar kísérleti film történetéről
• Szilágyi Ákos: A felszabadulás melankóliája Erde ballada
• Kovács András Bálint: A megrendült bizonyosság Szűzforrás
• Bikácsy Gergely: Cassavetes, a túlélő Férjek
• Fáber András: Fantômas, avagy egy mítosz elemzése
• N. N.: Fantômas-filmográfia
LÁTTUK MÉG
• Molnár Gál Péter: Egy szoknya, egy nadrág
• Ardai Zoltán: Johohoho
• Koltai Ágnes: Éjszaka az éterben
• Ardai Zoltán: Gyerekek a Kék-tó hegyéről
• Zoltán Katalin: Őrizetbevétel
• Hollós László: Zsákutca
• Harmat György: Jöttmentek
• Szentistványi Rita: Nem akarok felnőni
• Barna Imre: Jézus Krisztus Szupersztár
• Simándi Júlia: Bűnös életem
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: A versenyképes ember
• Faragó Vilmos: A dilettantizmus anatómiája Foltýn zeneszerző élete és munkássága
• Kerényi Mária: Muzsika és képernyő Beszélgetés Czigány Györggyel
KÖNYV
• Antal István: Anger és a fehér elefántok
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fantômas, avagy egy mítosz elemzése

Fáber András

 

1910. december elejének egy borongós hétköznap délutánján két szerény öltözetű fiatal férfi tűnt fel a párizsi Opera előtti metróállomás egyik kijáratánál. Mindketten megborzongtak az utcai lámpák fényében hidegen csillogó keménykalapok és fiakkertetők láttán, s ösztönszerűleg feltűrték kabátgallérjukat, mielőtt kiléptek volna a szemerkélő esőbe. Kikerültek egy pöfögve közeledő automobilt, futó pillantást vetettek a szemközti újságosbódéra, ahova a félkezű árus épp akkor rakta ki az esti lapokat, címoldalukon a Bonnot-banda legújabb rémtetteiről szóló tudósításokkal, majd – össze sem nézve – megszaporázták lépteiket.

Pár perccel később berontottak Arthème Fayard, a dúsgazdag könyvkiadó irodájának párnázott ajtaján.

– Elhozták? – förmedt rájuk amaz.

– Itt van nálunk!

– Hadd lássam!

Ekkor egyikük hirtelen vaskos paksamétát rántott elő kabátjából. Negyedóra múlva vagyonos emberekként távoztak a helyszínről.

 

 

Egy kísértet karriert csinál

 

A nyájas olvasó alkalmasint téved. Sajnálattal ki kell ábrándítanunk, mielőtt túlontúl beleélné magát abba a tévhitbe, hogy egy bűnügyi regénybe csöppent: a történet ugyanis – noha nincs éppen híjával izgalmas fordulatoknak – a legszárazabb tényeken alapul. Szóról szóra így kezdődött századunk egyik legkülönösebb karrierje két élelmes kezdő újságíró jóvoltából.

A továbbiakban a Fantômas-mítosz történetéről lesz szó, e kísérteties bűnöző-zseni szédítő pályafutásáról az irodalomban és a filmvásznon.

Talán nem kell külön mondanunk, hogy napjainkban, amikor egész nemzedékek nőnek fel világszerte úgy, hogy fő szellemi táplálékukat a tömegközlő eszközök által terjesztett krimi-, horror- és sci-fi-történetek alkotják, mennyire tanulságos vállalkozásnak ígérkezik, ha felderítjük e hallatlanul népszerű – a szaktudomány által paraliteratúrának, vagyis irodalmi határjelenségnek nevezett – műfaj forrásvidékét: jelenlegi helyzetének megértéséhez fontos adalékokat nyújthat, ha tüzetesen megvizsgáljuk egyik őstípusát.

Mivel azonban a bevezetőben említett esemény meglehetős régen történt, az ígért tények felsorolása és a belőlük adódó következtetések levonása előtt nem tekinthetünk el a korra vonatkozó társadalomtörténeti és művelődéstörténeti ismeretek kivonatos felelevenítésétől.

A kor, amelyben történetünk kezdetét veszi, a századforduló, a „Bella Époque”, vagyis a boldog békeidők virágkora. Nagyjából ekkorra érnek be a korábbi évtizedek gazdasági és tudományos fellendülésének gyümölcsei. Már kiépültek és megszilárdultak a nagy gyarmattartó világbirodalmak, nincs többé fehér folt a Föld térképén. Ekkorra válik közkeletűvé a technika történetének számos ma is használatos találmánya: a villanyvilágítás, a távíró, a telefon, a mozi, az autó, a repülőgép. Új, nagy horderejű elméletek születnek a természetben, a társadalomban, valamint az egyes emberben végbemenő jelenségek magyarázatára és – részben – megváltoztatására: ekkor kezdi írni fő műveit Einstein a relativitáselmélet, Lenin az imperializmus, Freud a pszichoanalízis lényegéről. E dinamikus, noha egyelőre békés korszak mélyén ugyanakkor nagy társadalmi ellentmondások feszülnek: pazarló fényűzés az egyik oldalon; sötét nyomor, elmaradottság, bűnözés a másikon. Hosszú évtizedek távlatából visszatekintve persze könnyű tudnunk, hogy e gyakran könnyes nosztalgiával felidézett időszak végén ott magaslik az első világháború fenyegető árnya, s közeleg az a tíz nap is, amely majd megrengeti a világot. A kor embere – mint bármely más korszaké – csak igen csekély mértékben volt megáldva a jövőbelátás képességével. Az állampolgárok túlnyomó többsége (ki-ki vérmérséklete szerint) elégedetten, lázongva vagy lemondóan vette tudomásul a számára kijelölt helyet a látszólag rendezetten működő társadalomban.

Az ember – tudjuk – kíváncsi lény, ősidőktől fogva vonzza a kaland. Ha nem így volna, sosem jött volna le a fáról. Ám az ember egyszersmind társadalomban élő lény is: életét szervezetten, szűk keretek közé szorítva kénytelen leélni. A dinamizmus és a stabilitás ezen aránya tette lehetővé mind a mai napig az emberi faj fennmaradását, s – reméljük – fejlődését. Mindenféle harcnak, háborúnak (egyszóval: agresszív cselekedetnek) mint ősi kalandnak kezdettől fogva fontos szerep jutott a minduntalan felbillenő egyensúly helyrebillentésében. Békeidőkben a képzelet, a mítosz (szűkebben: a művészet) vette át a kaland egyensúlyteremtő funkcióját; az emberi (szűkebben: a művészi) fantáziát ezért népesítik be ősidőktől fogva alakváltoztató istenek, beszélő szörnyek, csodatévő szentek, varázserejű tündérek, rontó boszorkányok.

A szűk társadalmi keretek közül való elvágyódás egyik utolsó hulláma a XIX. század első felében tetőzött a német és angolszász romantika kísértethistóriáiban (például E. T. A. Hoffmann vagy E. A. Poe műveiben). Csak összevetésül jegyezzük meg, hogy Magyarországon ekkor még javában éltek a nép ajkán a hasonló funkciójú népmesék, bujdosó- és betyártörténetek. A század praktikus, racionális második fele száműzte a társadalomból a fantasztikumot, újsághírré, a hitelesség igényével fellépő szenzációvá fokozta le a kalandot – különösen a nagy teljesítményű rotációs nyomdagépek elterjedése, vagyis 1865 után. Ettől az időponttól keltezhető a tömegközlő eszközök kulcsfontosságú szerepe a társadalom tudatának formálásában. S miután az Eiffel-torony mérnöki leleményét már sokkal nehezebb volt gonosz óriásnak nézni, mint lehetett egy roskatag szélmalmot az elmés-nemes búsképű lovag korában, a tömegek kalandvágya már úgyszólván csak a hírlapok bűnügyi rovatában talált némi tápot – hol egy „forradalmár” terrorista, hol egy veszedelmes rablógyilkos tetteinek leírásában.

Kitérőnk véget ért. Minden motívum készen áll, már csak a nagy ötlet hiányzik, a rendező elv, s kezdetét veheti egy irodalmi tömegtermék tartós világkarrierje.

Térjünk hát vissza hőseinkhez, a két szemfüles újságíróhoz, akik a nagy ötlet révén maguk is világsikert arattak.

A nagy ötlet: Fantômas. A társadalmon kívüli (ma úgy mondanánk: deviáns), kivételes adottságokkal megáldott, már-már természetfeletti erőknek parancsoló bűnöző, mindazon kalandok egyszemélyi megtestesítője, melyekkel addig egyrészt a kísértethistóriák, másrészt a bűnügyi krónikák szolgáltak. Az örök tettes, aki mindig kifog az igazságszolgáltatáson, s épp ezáltal válik sokak szemében egy mélyebb, igazabb társadalmi igazságszolgáltatás jelképévé. Az ötlet itt válik duplafenekűvé, mert kell még egy hős, aki ugyanolyan zseniális eszközökkel képviseli az igazságszolgáltatást, mint Fantômas a bűnt: az örök vesztes, aki mindig lemarad, de mindig csak egy orrhosszal, mert a hajsza akkor izgalmas igazán, ha méltó az ellenfél, akiről majd a harminckét regényre nyúló sorozat legvégén derül csak ki, hogy voltaképpen Fantômas ikertestvére: Juve felügyelő. Az ötletnek ez az eleme, a Jó és a Rossz örök testvérharca is adva volt (gondoljunk csak a Bibliára, Isten és Lucifer vitájára, Káin és Ábel, Jákob és Ézsau történetére), szerzőink pusztán annyit tettek vele, hogy az ősi modellt – kissé profánul szólva – a fejéről a talpára állították.

Megszületett tehát Fantômas, de még valami – pontosabban: még valaki – hiányzott ahhoz, hogy elinduljon világhódító útjára. Ez a harmadik személy a Gaumont filmgyár akkori művészeti vezetője volt, aki két év leforgása alatt öt filmet készített a kísérteties bűnözőről. Noha a neve minden jelentősebb filmtörténeti munkában ott szerepel az úttörő nagy rendezők között, úgy illik, hogy betartsuk az időrendet, s előbb a két íróemberről ejtsünk néhány szót.

 

 

A tettesek

 

Pierre Souvestre (1874–1914) már szerzett magának némi hírnevet az újságíró szakmában mint riporter és tárcanovellista, amikor a L’Auto című újság szerkesztőségében megismerkedett fiatalabb kollégájával. Marcel Allain (1885–1969), mint azt később számtalan sajtónyilatkozatában több ízben elmondta, azonnal mély rokonszenvet érzett későbbi barátja és szerzőtársa iránt, akivel a közös (kispolgári) származáson és a közös szakmai érdeklődésen (jogászat, újságírás, új találmányok) kívül még valami lelki rokonság is összekapcsolta: mindketten egyaránt rajongtak a fantasztikumért és a bűnügyi történetekért. Mindketten tudták azt is, hogy hírlapírásból nemigen lehet meggazdagodni, kapva kaptak hát az alkalmon, amikor első közös tárcasikereik után a Le Matin főszerkesztője beajánlotta őket a ponyvákon meggazdagodott Fayard kiadóhoz. (A cég egyébként ma is létezik, komoly munkák patinás kiadójának számít.) 2750 frank honoráriumban állapodtak meg Arthème Fayard-ral, és teketória nélkül munkához láttak. Felvázolták a cselekményt, felosztották egymás között a fejezeteket. Nem pepecseltek sokat az időrabló körmölgetéssel. Modern kor modern gyermekei lévén diktafonba mondták a szöveget, amelyet azután egy gépírónő áttett papírra. Egy hét alatt elkészültek az első kézirattal; 1911. február 10-én jelent meg nyomtatásban az első Fantômas-regény. Az óriási siker láttán a kiadó azon nyomban egész sorozatra kötött velük szerződést, nem kevesebb, mint 250 000 frank értékben. Egy csapásra olyan gazdagnak érezték magukat, hogy „szívesen adtak volna száz garast Rothschildnek, ha akkor éppen arra jár” (idézet Marcel Allain egy később interjújából, Le Magazine Littéraire, 1967/9.). Röpke két és fél év alatt összesen 32 kötet készült el a sorozatból. Ekkor Souvestre hirtelen meghalt spanyolnáthában. A barát és szerzőtárs elvesztése, valamint egyéb események (például az időközben kitört első világháború) miatt a sorozat tíz évre félbeszakadt. Allain, aki rengeteget írt – helyesebben diktált – (saját bevallása szerint összesen 597 regényt és több ezer újságcikket, riportot, tárcát és egyéb elegyes írásművet – aki nem hiszi, számoljon utána!) soha többé nem tudta megismételni az első lendületet: Souvestre halála és 1963 között mindössze (!) 12 Fantômas-regényt sikerült létrehoznia, amelyek sokak szerint messze elmaradnak színvonalban az első sorozat darabjaitól. Ha valaki mindebből arra a következtetésre jut, hogy kettejük közül Souvestre volt az eredetibb, fantáziadúsabb tehetség, lelke rajta. Allain, úgy látszik, inkább a mennyiségi rekordokat kedvelte. Feljegyezték róla például, hogy hosszú élete folyamán összesen 119 autója volt, ami még az automobilizmus egyik korai apostolától is szép teljesítmény (ez az adat egyébként későbbi anyagi helyzetéről is elárul valamit). Azzal is szívesen büszkélkedett idős korában, hogy a sorozat első kötetei egyedül Franciaországban túllépték a 10 milliós példányszámot. A fordítások teljes bibliográfiáját eddig még senki nem merte összeállítani. Annyit tudunk, hogy az eredetileg 382 oldalas, mindössze (!) 600 000 példányban kiadott Fantômas-regényeket több mint húsz nyelvre fordították le, így 1913 és 1920 között 20 kötetben, Egy geniális kalandor a XX. században címmel magyarra is.

Lássuk most már a harmadik tettestársat.

Louis Feuillade (1874–1925) ellentmondásos személyiség volt. Délvidéki származású (Lunelben, egy muskotályáról híres bortermő vidéken látta meg a napvilágot, s ebből egy szellemes kritikusa messzemenő következtetéseket vont le: művei is olyanok, akár a muskotály – írta –, kissé édeskésnek hatnak, de mellbevágó a hatásuk). A két regényiparos haladó baloldali nézeteket vallott (Jean Leclercq komoly tanulmányt írt Fantômas és a proletárforradalom címmel, sőt, egy tudományos ülésszakon valaki még a Fantômarxszójátékot is megkockáztatta: [l. Entretiens sur la paralittérature, Plon, 1967]); Feuillade ókonzervatív, katolikus, „bien-pensant” meggyőződését élete végéig fennen hangoztatta. Mégis ő volt az, aki lehántotta a Fantômas-történetekről a nyilvánvaló képtelenségeket, pontatlanságokat (a nagy rohanásban a szerzők nem értek rá minden csip-csup dologgal bíbelődni, így aztán egy olvasó kiszámította, hogy Jérôme Fandor újságíró, az egyik főszereplő a sorozat végére 180 éves lesz, holott cseppet sem öregszik, egy másik Fantômas-búvár pedig összeadta annak az aranynak a súlyát, melyet egy epizódban a főhős saját kezűleg cipel ki a bankból: valami tizennyolc tonnát kapott végeredményül: L’Europe, 1978. jún–júl.); ő volt az, aki biztos kézzel megerősítette a regényekben háttérbe szoruló társadalomkritikai szálat (a filmcenzúrával is meggyűlt a baja emiatt); ő volt az, aki a történetek bűnügyi izgalmát magas rendű vizuális izgalmakkal tudta tetézni (az általa készített öt Fantômas-film ma már filmtörténeti remekműnek számít). Kivételes menedzseri adottságai mellett (mint művészeti igazgató, üzletileg is felvirágoztatta a később csődbe ment Gaumont filmvállalatot) pontos, a részletek (díszletek, jelmezek) hitelességére nagy figyelmet fordító rendező volt, aki a film formanyelvét is gazdagította: gyakori, sejtelmes, lassú áttűnéseivel valóságos iskolát teremtett. Alkalmasint nem túlzott Alain Resnais, amikor „Lumière és Méliès után a francia film harmadik emberének” nevezte. Jacques Champreux szerint „a valóság poétája” volt. Georges Sadoul némi kajánsággal (amiben feltehetőleg nincs igaza) idéz egyik manifesztumából, mely szerint „meg akarjuk szabadítani a francia filmet a kalandos romantika befolyásától, hogy magasabb rendeltetése felé tereljük”. Számos érv szól amellett, hogy Feuillade valóban ezt tette, legalábbis öt Fantômas-filmjével, méghozzá a kalandos romantika eszközeinek felhasználása ellenére, ami nem csekély fegyvertény. Utódai, a Fantômas-mítosz későbbi filmre vivői meg sem tudták közelíteni szuggesztivitását.

 

 

Egy irodalmi bűntény utóélete

 

Abban, hogy a Fantômas-történetek immár a világkultúra elidegeníthetetlen részét képezik, oroszlánrészük volt azoknak a francia íróknak és képzőművészeknek, nem utolsósorban a szürrealistáknak, akik felismerték a rokonságot saját devianciájuk és a Fantômas-mítosz (kisebb részben szándékos, nagyobb részben akaratlan) emberi és társadalmi devianciái között.

A sort Guillaume Apollinaire (1880–1918) nyitotta meg, aki már 1912-ben kezdeményezte „Fantômas baráti társaságának” megalapítását. Neki a fantázia felszabadítása jelentette a legtöbbet a Fantômas-történetekben. A Mercure de France 1914. július 26-i számában így írt erről: „Mostanában irodalmi és művészkörökben felettébb divatos dolognak számít a Fantômast olvasni. Rendkívüli regény ez, tele élettel és képzelőerővel; kissé hányaveti írásmódja nem nélkülözi a festőiséget. A film hozta divatba a művelt közönség körében, amely lázas izgalommal követi Juve rendőr, Fandor újságíró, Lady Beltham és a többiek kalandjait. Képzeletgazdag, kalandos, népszerű regényeket olvasni: ez költő számára is roppant tanulságos foglalatosság... Fantázia szempontjából a Fantômas az egyik leggazdagabb műalkotás, amelyet valaha is létrehoztak.”

Blaise Cendrars (1887–1961) a Soirées de Paris című újságban megjelent írásában a Fantômas-sorozatot „a modern kor Aeneisének” nevezte. Be is lépett a némi huzavona után valóban megalapított baráti társaságba, amelynek kívüle olyan ismert tagjai voltak, mint Colette (1873–1954), a Zsendülő vetés későbbi írója, vagy Jean Cocteau (1889–1963), aki látomásos filmkölteményeiben minden bizonnyal sokat merített a Fantômas világából. Tíz évvel később aztán csapatostul jöttek a szürrealisták: Louis Aragon (1897–1982), Robert Desnos (1900-1945), akinek 1933-ban írott és a párizsi rádióban nagy sikerrel bemutatott Fantômas panasza című hangjátékában az akkor még főként színészként számon tartott, ördögi tehetségű Antonin Artaud (1896–1948) játszotta az egyik főszerepet (a kísérőzenét egyébként ugyanaz a Kurt Weill szerezte hozzá, aki Bertold Brecht Koldusoperájának muzsikáját komponálta). Csatlakozott hozzájuk a fekete humorra fogékony Raymond Queneau, a Zazie a Metrón majdani szerzője is, aki egyébként 1950-ben lajstromba vette a Fantômas által elkövetett bűncselekményeket típus és sikeresség szerint. Erről szóló írásában azt is bevallotta, hogy négyszer olvasta el a sorozat első harminckét kötetét, de ötödszörre abbahagyta a huszonnegyedik kötetnél. A leltár egy régen dédelgetett tervének melléktermékeként jött létre: sokáig tervezte ugyanis, hogy megírja Fantômas életrajzát. Max Jacob (1876–1944) három verssel hódolt Fantômas mítoszának, Cocteau is megverselte, sőt – hogy ne csak francia példákat hozzunk – a név még a 60-as években is feltűnik Pablo Neruda egyik költeményében.

S ez még csak a névsor eleje, az irodalmi hatások töredékes felidézése. A Fantômas-mítosz összművészeti hatásvizsgálata feltehetőleg hosszú évekre lekötné egy tudományos kutatóintézet teljes kapacitását. Oknyomozó bizonyításra ehelyütt nem is vállalkozhatunk, egy – fontosnak ítélt – adalékot azonban mégis hozzátennénk az eddig elmondottakhoz, a vizuális tömegkultúra majdani tudós kutatói és tudatlan fogyasztói számára.

A tömegszórakoztatásra szánt idegborzoló ipari termékek a keresztrejtvényfejtés logikája szerint készülnek. Történik egy (vagy több) bűneset (rendszerint gyilkosság), s a „mű” további részét a tettes kiderítésének, illetve kézre kerítésének históriája teszi ki, rendszerint egy zseniális (professzionista vagy amatőr) nyomozó jóvoltából. Ezen alkotások „hőse” – a műfaj remekei képeznek csak némiképp kivételt e szabály alól – a rend, a biztonság, az államhatalom felkent vagy önjelölt képviselője, akinek hivatása vagy önként vállalt kötelessége, hogy helyrezökkentse a társadalom normális működésének megbillenni készülő menetét. Egyetlen fontos – s egyszersmind karizmatikus – főszereplője e történeteknek a rend őre, aki – merjünk önismétlésbe bocsátkozni – őrködik a rend fölött. E sémától a Fantômas egy igen lényeges ponton eltér. Kiindulópontja nem a harmónia, hanem éppen a helyrehozhatatlan diszharmónia: a végzetes megosztottság rend és rendetlenség, jó és rossz, bűn és büntetés világa között, amelyek olykor felismerhetetlenül összekeverednek egymással. Épp ezért olvasója, nézője, hallgatója olyan ősi mítoszokra képes a hatása alatt ráérezni, amelyek egyidősek magával az emberiséggel.

Ma már nem tudhatjuk, megfordultak-e efféle gondolatok a két regényiparos, Souvestre és Allain fejében, amikor kiagyalták a modern mitológia egyik őstípusát, de ez valójában cseppet sem fontos. Alkalmas matériát szolgáltattak arra, hogy olykor szembenézzünk önmagunkkal, s ez véletlenül pontosan egybeesik minden magasrendű művészet céljával és értelmével. Jelképes erejű hívószót találtak, amely alkalmas arra, hogy önvizsgálatra késztessen bennünket, arra, hogy segítségével tudatunk és ösztöneink portáján újra meg újra rendet rakjunk. S ennek fényében már az is mellékes, hogy maga a szó egy egyszerű kiadói félreolvasásnak köszönheti születését.

Fejezzük be ezzel az anekdotával a hosszúra nyúlt történetet. Térjünk vissza a bevezetőhöz, Arthème Fayard könyvkiadó irodájába.

 

 

Befejezés: az iratcsomó titka

 

Ott tartottunk, hogy a két fiatal férfi közül az egyik hirtelen vaskos paksamétát rántott elő kabátjából, s negyedóra múlva mindketten vagyonos emberekként távoztak a helyszínről.

Csak azt nem mondtuk el, hogy mi történt ennek a negyedórának az első percében.

A dúsgazdag könyvkiadó átvette a paksamétát, amelynek címoldalán egyetlen szó volt olvasható: Fantômus. Fayard rövidlátó volt, alkalmasint kissé hiú ember. Nem viselt szemüveget.

– Ahá, FANTÔMAS! – kiáltott fel elégedetten. – Ez jó cím. Ez menni fog!

Ment.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/07 30-35. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6835