KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

          
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/augusztus
KRÓNIKA
• Csala Károly: Christian-Jaque halálára
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Általános vérmérgezés Cannes
TÖMEGFILM
• Király Jenő: Hüllőesztétika King Kong-tanulmányok

• Békés Pál: Kampányok és ügynökök Amerikai dokumentarizmus
• Antal István: Tilos az Áhítat Jack Smith (szelleme) Budapesten
• Bérczes László: Egy másik fickó Budapesti beszélgetés John Lurie-val
• Dániel Ferenc: Legyezőjátékok monszun idején Ozu-életműsorozat
• Schubert Gusztáv: Aranykulcsocska Megszülettem, de…
• Fáber András: Az árnyék tükörképe Beszélgetés Alain Robbe-Grillet-vel
KRITIKA
• Földényi F. László: Érzelmek zűrzavara Foglalkozása: neonáci
• Bakács Tibor Settenkedő: Your Ghost Kristin Hersch
• Ardai Zoltán: Az eklektika diadala Kika
• Takács Ferenc: Kisrealista karnevál Méregzsák
LÁTTUK MÉG
• Reményi József Tamás: Kalifornia
• Hirsch Tibor: Rosszlányok
• Turcsányi Sándor: Backbeat
• Harmat György: Vipera
• Székely Gabriella: Ace Ventura – Állati zsaru
• Bíró Péter: Menekülés Absolomból
• Harmat György: Féktelenül

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Foglalkozása: neonáci

Érzelmek zűrzavara

Földényi F. László

A szülők semmivel sem rokonszenvesebbek, mint a fiuk. Egy család. – A Foglalkozása: neonáci az elmúlt év német botrányfilmje, portré az újjáéledő fasizmus lelki hátteréről.

Ewald Althans, a nagyratörő fiatal neonáci, akinek egyelőre csupán maroknyi csoport fölött van befolyása, hálás lehet a baloldalnak és sajtójának. Segítségivel néhány hét leforgása alatt többen ismerhették meg nézeteit és személy szerint őt magát is, mint a megelőző évek során. Winfried Bonengel 1993-ban készült filmjét, a Foglalkozása: neonácit be sem kellett mutatni, hogy már puszta hírére is felforrjanak az indulatok. Előbb csak a film támogatói és forgalmazói szabtak feltételeket. A rendezőnek egy fölöttébb nevetséges írásos nyilatkozatot kellett filmje elejére ragasztania, amelyben leendő nézői tudomására hozza, miszerint nem ért egyet a filmben elhangzottakkal – noha ezt illetően a későbbiekben sem igen támadhat senkinek kétsége. Vagyis a kritikátlan befogadókat távolságtartásra kellett felszólítania. Ami önmagában is jelzi, hogy akik e nyilatkozatra rávették, azok fölöttébb éretlennek, azaz felvilágosításra szorulónak tartják a közönséget. Nem bíznak benne. (Mint ahogyan nem bíztak a közönségben az indiai származású, de német Romuald Karmakar Warheads című dokumentumfilmje esetében sem, amely a zsoldosokról szólt, s amely Németországban legalább akkora vihart kavart, mint Bonengel műve.) S rövidesen kiderült, hogy mások is vannak szép számmal, akik éppilyen bizalmatlanok. A film bemutatását követően az úgynevezett baloldal lendült támadásba, s eleinte a sajtóban verték el a port a rendezőn (és nem Althanson!), amiért meg merte csinálni ezt a filmet. Később pedig még bombariadóval is megfenyegettek mozikat, sőt az is előfordult, hogy baloldali verőbandák (igen, nem tévedés: Németországban ennek is van hagyománya) riasztották el a nézőket a film megtekintésétől. Akik természetesen éretlenek és felvilágosulatlanok. S mindezt természetesen a humanizmus és a szellem védelmében tették.

Althans pillanatok alatt közismert lett. A legtekintélyesebb lapok kultúrrovataiban találkozhatott a saját nevével, s gyanítom, hogy kárörvendően figyelte a körülötte mesterségesen szított botrányt. Azt sem tartom kizártnak, hogy a pártjának juttatott adományok összege egyenes arányban növekedett azzal, ahogyan a Die Zeit s más sajtóorgánumok cikkeinek a hangvétele egyre ingerültebb lett. S ez érthető. A görcsök további görcsöket szülnek; beindul egy öngerjesztő folyamat, s a szembenálló felek észre sem veszik, mennyire nélkülözhetetlenné válnak egymás számára. Ehhez még Németországba sem kell feltétlenül elmenni; elég magunk körül szétnézni.

Hadd tegyem hozzá: Althans, a neonáci, vagy mentora, a Kanadában élő Ernst Zündel tisztábban látja ezt a mechanizmust, mint antifasiszta ellenfeleik. Ők csalják lépre a másikat – s ezt akkor sem szabad elfelejteni, ha közben tudjuk, hogy igenis szükségük van valakire, akit provokálhatnak. Ellenfeleik többnyire csak moralizálnak; ők viszont pragmatikusak. A filmben Zündel ezt meg is fogalmazza. Mindig az ellenség gócát kell megtámadni, mondja, mivel annak ereje őket magukat is erőssé teszi. Ami azt jelenti, hogy ha másra nem is, de a baloldalra mindig számíthatnak: annak sajtója, tv-je, rádiója, reklámhadjárata, propagandagépezete tartja fenn őket is. Miért vallja be ilyen nyíltan ezt a stratégiát? Nem azért, mert buta (bár egyébként tényleg rendkívül ostoba ember), hanem mert tudja, hogy a mechanizmushoz ez is hozzátartozik. A schilleri idealizmus működésképtelenné válna a másik fél gyakorlatiassága nélkül. Posa márkinak és Don Carlosnak szüksége van egymásra. Bonengel alkotása mint film is ezt példázza: a kópia elejére ragasztott felszólítás („Legyetek éberek!”) és az ezt követő neonáci monológok az én szememben egységet alkotnak. Igaz, ez az egység olyan, mint a kentauré. Mégis: így kerek és egész. Még akkor is, ha mindez távol áll a tökéletességtől.

Ez a kentaur pedig a német politikai és szellemi kultúra jelképe is. Hadd mutassam be ezt egy példán. A néző Althansot, a neonácit reflexszerűen a Gonosszal azonosítja; akikkel pedig a fiú szembenáll, azok értelemszerűen a Jó képviselői. Van azonban a filmben egy jelenet, amelyben ez az azonosítási kényszer megbicsaklik. A fiatal – és az igazság kedvéért tegyük hozzá: jóképű, megnyerő tekintetű, korrekten tárgyaló, ügyesen szónokló és ízlésesen öltözött – Althansot a rendező egy ízben a szüleivel szembesíti. Jómódú polgár házaspárt látunk: az apa ötven körül van, az anya valamivel fiatalabb és igen csinos. Mint várható, semmiben nem értenek egyet a fiukkal. Miként a liberális beállítottságú, feltehetően ’68 szellemétől is megérintett apa megjegyzi: a III. Birodalom egyetlen olyan eszmét vagy gondolatot sem nyújtott, amin érdemes lenne akárcsak elgondolkodni is. Bizonyára igaza is van. Ám ekkor az anya veszi át a szót, s fiáról kezd beszélni. Előbb biztosítja a rendezőt arról, hogy fiát igenis szereti; ám rögtön ezután hosszasan ecsetelni kezdi, hogy fia már kisgyerekként is mennyire deviáns volt. Mindezt azonban idegenek előtt mondja, s ráadásul a fiú jelenlétében. Vagyis rosszul játssza el az anya szerepét – legalábbis az én szememben. Igaza van és mégis. Azután egy pillanatra megáll, töprengve keresi a megfelelő szót, s végül ezt mondja: „Azt hiszem, Ewald mindig is boldogtalan volt.”

Ebben a pillanatban azon kaptam magam, hogy a fiúval érzek együtt. Nem a nácival, nem a skinheadek (egyébként nem kopasz) vezetőjével, nem az ideológussal, hanem a zavart arccal ülő gyerekkel, aki hallgatja a szüleit, s közben mély tanácstalanság árad a tekintetéből – mint aki a legszívesebben el akarna süllyedni. Szégyelli a szüleit – de nem azért, mert azoknak más a meggyőződése vagy véleménye, hanem mert elronthattak valamit, amitől a szülő–gyermek kapcsolat működni tudna. A neonácizmus, a jobboldali radikalizmus társadalmi okairól sokat írtak; felesleges lenne ezt itt elismételni. Ebből a jelenetből azonban valami más is kiderült. Azért, hogy ez a fiú még a saját anyja szerint is mindig boldogtalan és deviáns volt, valószínűleg leginkább az anya és az apa hibáztatható. A csinos anyuka, ez a jellegzetes német értelmiségi, akinek még a frizurája vagy szemüvege is a baloldali image-hoz igazodik – nos, belőle mindenekelőtt nem a józanság, hanem a hidegség áradt. És az okos apuka, aki úgy érvel, mintha egy kongresszuson lenne, s aki úgy pillant a fiára, mint egy tudóskollégára, akit meg kell cáfolni – nos, őbelőle pedig nem az okosság vagy a felvilágosultság, hanem a szeretethiány sugárzott. Egy jómódú, jellegzetesen liberális értelmiségi házaspár, amint értetlenül csodálkozik, hogy fiuk elfajzott tőlük. Bertolt Brecht igencsak dörzsölte volna a markát e jelenet láttán. Meg Adorno is: íme, a felvilágosodás dialektikája. Napjaink mértékadó német értelmiségei ehelyett inkább csoportosítják a szereplőket: jókra (szülők) és gonoszokra (fiú) osztják fel őket.

Nem állítom azt, hogy akit a szülei nem szeretnek, akit tárgyként kezelnek, s ráadásul még baloldaliak is, abból szükségszerűen náci lesz. Az viszont mégis elgondolkodtató, hogy a neonácik túlnyomó része érzelmileg mennyire súlyosan sérült. Nemcsak Althans, aki ugyan jóképű, magabiztos, de egész habitusa mégis arról árulkodik, hogy azért akarja felülmúlni magát, mert rosszul érzi magát a saját bőrében, hanem a nála jóval idősebb Ernst Zündel is, aki, miközben vérlázító ostobaságokat hord össze, kifejezetten infantilis – értsd: érzelmileg alulfejlett – benyomást kelt. S ez vonatkozik a magyar Fekete Doboz Alapítvány támogatásával készült Őrmester című riportfilm főszereplőjére is (Upor Péter és Elbert Márta filmje), aki olyan hihetetlenül magányos, hogy időnként nem lehet nem sajnálni.

Althansra visszatérve: a szülők számomra semmivel sem voltak rokonszenvesebbek, mint a fiuk. Egy család. Az említett jelenet azonban nemcsak Althans privát élettörténetére vetett fényt. A szülők – filmről van szó! – típusok is, miként Althans is az. S e szülőkből nem azért árad a hidegség, mert ilyennek születtek. Mély és gondos elfojtás révén érték ezt el. Ez az elfojtás pedig nem puszta ösztönvilágukat vette célba (ha létezik egyáltalán „puszta” ösztön), hanem azt az egész világot, amelybe beleszülettek, de amelyet mégsem hajlandóak a maga teljességében tudomásul venni. Mit hiányolok belőlük? A filmben elhangzott vélemények alapján például azt, hogy bevallják: igaz, hogy a III. Birodalom idején semmiféle bűnt nem követtek el (gyerekek lehettek), ám a háborúval, Hitlerrel, a Holocausttal valamiképpen nekik is el kell magukban számolniuk. A puszta elutasítás nem jelent számvetést, miként a kizárólagos megtagadás sem. Márpedig a háború után felnövő, magát baloldalinak valló nyugatnémet nemzedék egyik ismertetőjele az, hogy mindent elutasít, méghozzá olyan kíméletlenül, hogy azt elvben helyeselni lehet ugyan, ám ha az ember élőben találkozik vele, akkor a gesztusokat látva ijesztő párhuzamok rémlenek fel benne. Elutasítanak mindent: nemcsak a bűnt, hanem a bűnökért felelősöket is, azaz az apákat és az anyákat. S ez a szülők nélkül felnövő generáció azután mindenre összerezzen: nemcsak a Holocaustra vagy a háborúra, hanem az ilyen szavakra is: anyaföld (Mutterboden), haza (Vaterland), nemzet, hagyomány, múlt. És lehetne folytatni. Nemcsak szülők nélkül nőtt fel ez a generáció, hanem a saját nemzetének sorsa iránti mindennemű szolidaritás nélkül is. Persze van, amivel nem lehet szolidárisnak lenni. De van, amivel nem lehet nem szolidárisnak lenni. Nehéz úgy élni, hogy az ember megtagadja a hazát. A múltat. Vagy a szüleit. Egyébként ez nem is szokott sikerülni, hanem helyette elfojtásokat, görcsöket, önámítást eredményez. S mindezért – fölöttéb primitív, mégis kiválóan működő dramaturgia! – másokon áll bosszút. Ami annak jele, hogy elfojtásai súlya alatt képtelenné válik a szeretetre.

E kentaur-létet látva nehéz igazságosnak lenni. A németeket ez a század négy olyan válságba sodorta, amelyből egy is elég ahhoz, hogy több generáció is belebetegedjen. Az I. világháború, amely a császárságnak vetett véget; a nemzetiszocialista forradalom, amely felszámolta a weimari köztársaságot; a III. Birodalom összeomlása, ami Németország megcsonkításához és felosztásához vezetett; és végül az NDK összeomlása, amely nemcsak a keleti, hanem a nyugati németeket is egyre nehezebben kezelhető feszültségek elé állította. Egyik gyászból a másikba esni, anélkül, hogy jutna elegendő idő a gyász „munkájára”: az elfojtás nemcsak egyéni, hanem történelmi szinten is egyre rétegzettebb.

Szándékosan nem foglalkozom e film szorosabb témájával, a neofasiszta ideológiával és szervezeteivel. Jobban megragadott az, aminek sem Althans, sem a rendező láthatóan nem tulajdonított jelentőséget. Ilyen a bemutatott neonácik ártatlan pillantása; sokszor félszeg és szégyenlős viselkedése; a keletnémet skinheadek meghunyászkodása a müncheni Althans előtt (ami a neofasizmus helyett inkább a kelet- és nyugatnémetek közötti mély konfliktusra figyelmeztet); a Torontóban élő Zündel butasággal társuló pojácasága; a zsidó fiú, aki kifogy az érvekből, amikor Althans hazugságnak nevezi a Holocaustot, s ösztönösen a legjobb megoldást választja: „Vedd a napszemüveged”, mondja; és leginkább természetesen a szülők és a fiú szembesítése ragadott meg, a félszegségnek, a szeretetvágynak, a hideg racionalizmusnak és az érzelgős nosztalgiának ez az áporodott és émelyítő keveréke. Ezek a maradandó pillanatok. Segítenek meglátni, hogy a steril ideológiák nélkülözhetetlen alapanyaga az elkorcsosult, félresiklott, vakvágányra került érzelem, a múlttal való „gazdálkodás” képtelensége. Vagyis, hogy ami kívülről kemény betonfalnak látszik, az belülről mocsaras zűrzavar. S véleményemet szándékosan nem korlátozom a neonácizmusra.

 

*

 

Utóirat. 1994 elején a müncheni Városi Múzeumban rendezték meg Hitler udvari fényképészének, Heinrich Hoffmann-nak a kiállítását, ahol sok eddig ismeretlen Hitler-fényképet is bemutattak. A kiállítás, mondanom sem kell, szenvedélyes vitákat váltott ki, ami azt eredményezte, hogy a berlini Német Történelmi Múzeum igazgatója, a kiállítás soron következő vendéglátója a berlini hitközség vezetőjének kérésére látatlanul mondta le a bemutatót. A müncheni kiállításnak ugyanis váratlanul támadt egy szépséghibája: a kiállítás városszerte kiragasztott plakátját Ewald Althans is kitűzte apró irodája falára. A következmény? A müncheni hatóságok betiltották a plakátot. És természetesen a kiállítás keretén belül vetített Foglalkozása: neonáci című filmet sem volt szabad többé bemutatni a múzeumban. Talán felesleges is mondani, hogy ezúttal sem Althans lett a vesztes.

 

 

WINFRIED BONENGEL MŰVÉT AZ ÖRÖKMOZGÓ ANTI-NEONÁCI FILMSOROZATÁN VETÍTETTÉK.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/08 46-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=704