KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/február
• Csala Károly: Életfogytiglani házépítő Köszönöm, megvagyunk
• Kardos István: Hasonlatok nélkül A Köszönöm, megvagyunk forgatókönyvírójának jegyzetfüzetéből
• Bikácsy Gergely: Ízeveszett történetek Boldogtalan kalap
• Tancsik Mária: Elsőfilmesek, 1981
DOKUMENTUMFILM
• Sára Sándor: Pergőtűz A II. Magyar Hadsereg a Don-kanyarban (1.)
FILMZENE
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
VITA
• Szále László: A filmek „könyvtárai” Vita a filmklubok és a társadalmi forgalmazás gondjairól

• Hegedűs Zoltán: A téboly kódrendszere Woyzeck
• Palugyai István: A Horizont látóhatára Tévé-mozi és rövidfilm-mozi
• Bikácsy Gergely: „A nulla alól újrakezdeni” Beszélgetés Jean-Luc Godard-ral
• Xantus Judit: „Gondoljunk inkább képekre” Beszélgetés Jean-Luc Godard-ral
• Csala Károly: Szerelmi történetek Új bolgár filmek
FESZTIVÁL
• Fehéri Tamás: Filmesek a barikádokon Lipcse
• Zilahi Judit: Futball és más játékok Osztrák filmnapok
• Zsugán István: Éjféli mozik Figuira da Foz
LÁTTUK MÉG
• Sólyom András: S.O.S. Concorde
• Hegedűs Tibor: A papa mozija
• Dániel Ferenc: A halál magnószalagon érkezik
• Csala Károly: Férj és feleség
• Boross László: Pugacsov
• A. Kovács Miklós: Talán jövőre
• Iván Gábor: Sem veled, sem nélküled
• Barabás Judit: Vágta
• Báron György: Robotokkal a Szaturnusz körül
• Bende Monika: Nemzeti vadászat

• Reményi József Tamás: Láttuk a Beatles-t Lennonék a filmvásznon
TELEVÍZÓ
• Nemes Nagy Ágnes: Sándor Mátyás kapitány
• Lukácsy Sándor: Korunk hőse pizsamában Hínár
• Veress József: „Úgy szép a magyar, ha részeg” Némafilm
• Eszéki Erzsébet: Téves feltevések a tévés kor gyermekéről
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: VIII. Henrik magánélete
• Karcsai Kulcsár István: A vád tanúja
• Karcsai Kulcsár István: A legyek ura
KÖNYV
• Hegedűs Tibor: Kismonográfia Grigorij Csuhrajról
• Eszéki Erzsébet: Mítosz helyett történelem a vásznon
• Schéry András: Gaál István: Emlékezet és lelkiismeret
POSTA
• Tamás Krisztina: Lancelot lovag Olvasói levél – Szerkesztői válasz

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Lennonék a filmvásznon

Láttuk a Beatles-t

Reményi József Tamás

 

A hatvanas évek második felében jártunk, amikor bemutatták nálunk az első tánczenei filmösszeállítást. Akkortájt – sokkal egységesebben, mint ma – ezzel a vendéglátóipari kifejezéssel illettek mindenféle, közmulatságra alkalmas szerzeményt: tánczene. Akik velem együtt abban az időben voltak kamaszok, jól emlékezhetnek, milyen fontos kompromisszum rejlett a szóban. Nemcsak az ádáz magnózás, a klubok fél-legális s a gólyabálok engedélyezett tombolása, hanem viseleti és viselkedési renitenskedésünk is nagyjából belegyömöszölhető volt a „Rejtély, ez a szív egy nagy titok” mellé. A beathullám szemléleti, érzelmi többletéhez úgy juthattunk hozzá, ha azt letagadtuk. Az iskolaigazgatói társadalom előtt ártatlanul visszhangoztuk: ez csak tánczene.

Ama filmösszeállítás pompásan megfelelt e kompromisszumnak. Szerepelt benne a békebeli stílusú Peter and Gordon meg a nyers Honeycoms, elhangzott a Tell Vilmos-nyitány szaxofonokra áthangszerelve, és játszotta az Animals A felkelő nap házát. Egyszóval beat is volt, népfrontosan szerkesztve. A számokat jól ismertük, újat a film nem adott, a moziból kimenet mégsem ezért volt hiányérzetünk. A műsor elejére és végére, mintegy mottóul, bevágtak egy-egy képsort a koncertező Beatles-ről. Néhány pillanat volt az egész, a mezőny nagy szellemeinek röpke megidézése – s fájdalmasan fokozta bennünk a vágyat, hogy egyszer láthassuk őket legalább filmszalagról, amint zenélnek.

Nem sokkal később megnézhettük az Egy nehéz nap éjszakáját. De csak most, másfél évtized távolából mondjuk így: „nem sokkal később”. Az a négy esztendő, amely a film 64-es londoni s 68-as hazai bemutatója között eltelt, nemzedékem közép-iskolai éveit jelentette. A Beatlesnek szerte a világban e korosztály volt a törzsközönsége...

 

 

Ártatlan démonok

 

Az Egy nehéz nap éjszakáját joviálisán kezelte a magyar kritika. „Ifjúságunk megrontói”, úgy tetszett, nem is olyan rossz fiúk, készségesen zenélnek, még tisztes személyiségük is van, csak éppen hosszú a hajuk. (Ráadásul 68-ra ez a 64-es frizura már példamutatóan rövidnek számított.) Ha, mondjuk, valamelyik suhanc a film zenéjének hallatán mégis törni-zúzni kezd a moziban, akár a Hófehérke és a hét törpéhez is szervezhették volna a rendőri készültséget. De hát akkor hol maradt a beat lázadása, korlátokat döntögető agresszivitása, anarchisztikus tekintélyrombolása? Mi volt az a mumus, amellyel ijesztgettek bennünket? Másfelől fogalmazva: hová lett a filmvászonról az az erő, amellyel mi bátorítottuk magunkat? A válasz Richard Lester rendezői koncepciójában keresendő.

A filmezés gondolata akkor merült föl a Beatles házatáján, amikor a siker első csúcsára értek. Vagyis abban a helyzetben, amelyben a film már nem a berobbanás eszköze, a fölfedezésre váró törekvések hordozója, de még nem az önálló, spontán kísérletezés terepe. (A fiúk ódzkodtak is attól, hogy frissiben megtalált életbéli szerepükre ráduplázzanak, „színészként”, mesterséges körülmények között eljátsszak azt.) Az Egy nehéz nap éjszakája ezért nem beatfilm, hanem a beatzene karrierjére alapozott show. De: roppant stílszerű show! Richard Lester érzékét, tehetségét dicséri, hogy elkerülte a hollywoodi revük lompos európai másolatait. A négy beatle mintha egy jól sikerült osztálykirándulás diákcsínyeit követné el Liverpooltól a londoni stúdiókig, s mintha egy ötödik társuk eközben fényképezné őket. Lester a családias amatőrfilmek beállításait, epizodikusságát idézi számunkra (valójában az angol újhullám szelídített atmoszféráját), s ez rendjén is van, hiszen a „történet” maga a kedvtelés dicsérete. A fiúk kedvtelésből zenélnek, mókáznak, kedvtelésből zúzzák össze az addigi divatot, még a rendőrökkel is kedvtelésből üldözhetik magukat. A legcsekélyebb formális kötelezettséget sem viselik el protestálás nélkül. Megszöknek a levélírás vagy a kamerapróbák elől, eltűnnek saját sajtófogadásukról, szeszélyes ötletből átcserélik a készen kapott díszleteket. Ez utóbbi tettük akár jelképes is lehetne, de Lester semmiféle jelképet nem erőltet.

A film egyetlen hangsúlyos trükkje az állítólagos nagypapa figurája. Az öreg lókötőnek már az illetősége is gyanús, hiszen Paul nagyapját jól ismerik a többiek, ő viszont a másik. Nos, e „másik nagypapa” a gonoszkodás, a gátlástalanság lovagja. Házasságszédelgő, szerencsejátékos, viszályszító, üzletelő, rágalmazó... Megátalkodottsága ugyan jóval több derűt fakaszt, mint indulatot, mégis ő testesíti meg azt a zabolátlanságot, amit egyébként a gombafejűek sugároznak magukból. Ők végül mégiscsak megírják azokat a leveleket, mégiscsak próbálnak, a nagypapa viszont a bilincsekből is kiszabadítja magát, s a fináléra eltűnik szemünk elől. Akár egy fausti játékban az ártó szellem s az elkárhozásra kész emberi lélek, úgy alkotnak dualisztikus egységet ő és a négyesfogat. Az már a film készítőinek külön fricskája, hogy a „társadalmilag veszélyes egyén” a beatnikek közt – egy kifogástalan megjelenésű öregúr.

 

 

A meggyűrűzött méltóság

 

Az Egy nehéz nap éjszakájának filmbeli közönsége – gyerekhad. Még csak nem is a korosabb teenagerek közül való. Alig egy évvel később a Help! (Segítség!) induló képsoraiban két középkorú londoni háziasszony szemérmes dialógust folytat arról, vajon nem látszanak-e tolakodóaknak, ha az arra járó Beatles-fiúknak integetnek. A jelenet kedvesen ironikus, de csöppet sem túlzó! 1965-re az, együttes közületté vált. A legkegyelmesebb körök által jóváhagyott közületté. Senki sem csodálkozhat tehát, hogy Ringó Starr gyűrűjét a Scotland Yard, a királyi testőrség és a hadsereg együttesen vigyázza, s ha a helyzet úgy kívánja, Ringó érdekében talpra szökken a Wembley-stadion nézőserege (félbehagyva egy Burnley–Tottenham Hotspur mérkőzést!!), és elénekli az öröm-ódát.

Richard Lester ismét brillírozott. Előző filmjében mindenki számára elfogadható vagabundokat mutatott be, a Segítség!-ben pedig e már mindenki által elfogadott vagabundok bolondoznak tovább a világgal. Korábbi hatalmuk inkább csak egy zenei rendező kapitulációjáig terjedt, most Ázsiától az Alpokon át a Bahama-szigetekig legyőzhetetlenek. (A sárga tengeralattjáró egyenesen univerzális, mitikus lényekként varázsolja majd elénk őket.) A királyi Anglia a maga megalomániás méltóságával behódolt nekik, a Beatles pedig kifogyhatatlan kedvvel csúfolódik e megalománián, a hódolat bűvkörében. John Lennon telefonon ébreszti a szomszéd ágyban alvó, külön telefonnal rendelkező Pault; a rendőrfelügyelő kis sportgépéhez emeletes lépcsőlejárót tuszkolnak; a szabadtéri tévéfelvételt harckocsik óvják; egy távúszó az óceánokon tévelyeg, hogy nevezetes sportteljesítményként Doverig jusson... Mindenki, legyen akár katonatiszt, civil vagy szektavezető, őrült ábrándokat kerget. A Beatles – zenél. És micsoda dalokat énekel! Ticket To Ride, The Night Before, Help... A címadó szám valóságos munkaversenyt szervezett a magyar beatzenekarok között. Melyikük képes a legpontosabban, a legtisztábban követni a vokál és a ritmusképlet dinamikáját. A „luxembourg”-ról átvett magnófelvételekről persze nem volt könnyű a mű egyes elemeit kisilabizálni.

A Segítség!-nek nincs igazi sztorija, a gyűrű elrablásának blőd meséje éppenhogy a logikátlanul sorjázó, abszurd jelenetek igazolására szolgál. Lester az Egy nehéz nap....-ban megújította, életszerűbbé tette a revüfilm műfaját, itt meg fölfrissítette a burleszket, amelyet a 60-as évek elejére sivárosított el Norman Wisdom stílusa. Groteszk képi humorának egyik legfontosabb leleménye mindkét filmben a terep-show. Kiterjedt „felületen” – mezőn, havas lejtőn –, groteszk koreográfiára „végrehajtott” csoportos mozgásformákat látunk, amelyek a fegyelmezett ember szabványos mozdulatait, gesztusait parodizálják.

A nagy képmező s az összehangolt idétlenség miatt a látvány lenyűgöző, ugyanakkor a térbe szabadult test és lélek esetlen örömét adja. Tulajdonképpen e geg-füzér is része a fontoskodás, a csököttség, a megalománia kigúnyolásának. Gondoljunk például az egyik beatle-re, amint hiánytalan szerelésben, gyönyörű tartásban, elmélyült igyekezettel siklik a havon körülbelül öt méteres óránkénti „sebességgel”. Vagy emlékezzünk a szektavezetőre, amint síléceivel szakadékba zuhan, s ezzel megnyer egy síugró versenyt.

Természetesen kellő pompával nemzeti himnuszát is eljátsszak.

Mi a hatvanas évek derekán Norman Wisdom filmjeit néztük rogyásig. A Segítséget 1979 nyarán mutatták be a Tanács körúti Filmmúzeumban.

 

 

Metamorfózis

 

A Beatles később önállóan is forgatott, furamód azonban az együttes mondanivalóját, belső világát a legplasztikusabban az a film fejezte ki, amelynek elkészítésében a fiúk alig vettek részt. Igaz, 1968-ra a Beatles-motívumokat, a dallamok és szövegek sugallta képzeteket s nem utolsó sorban a közönségben évek alatt kiváltott hatásokat már breviárium-szerűen foglalhatták össze. Utólag szinte szükségszerűnek tűnik fel, hogy mindez a stilizációk, képzettársítások és víziók legszabadabb műfajában, a rajzfilmben formálódjék meg. Ráadásul 68-ra a pop-kultúra „kitermelte” magából azt a zenével adekvát képzőművészetet s életfilozófiát, amely hitelesen jeleníthette meg a Nowhere Man, az Eleanor Rigby, a Sergeant Pepper’s Lonely Hearts Club Band, a Lucy In The Sky With Diamonds, a Yellow Submarine világát.

A sárga tengeralattjáró Heinz Edelmann rajzolta színes, érzéki forgataga az elgépiesedett civilizáció ellenképe. Az utóbbit, a defenzíva állapotában, a város szürke rengetegének szomorú járókelői, az offenzíva állapotában pedig a „zeneelhárító rakétákkal”, virág- és pillangó-elnyelő automatákkal felvonuló szörnyek, a Kék Manók képviselik. Az előbbinek a hajtóereje a Beatleszene, „katalizátorai” a Beatles-figurák. Érintésükre pillanatonként születnek a csodák, változnak a színek és alakzatok, hatályon kívül helyeződnek a tér s az idő törvényei, vereséget szenvednek, sőt megnemesednek a zenétlen terror Kék Manói.

A sárga tengeralattjáró gondos szerzőgárdája (rendező: George Dunning,) – amelynek jellemzően tagja volt a korszellem ügyes tutajosa, a Love story-s Eric Segal is – talán túlságosan precízen adagolta a Beatles-elixírt, s mitikussá növesztve az elixír hatását némileg mesterkélt naivitást csempészett a filmbe. Az élet azonban gyorsan igazolta számításukat. Abban az évben (1970), amikor a fantasztikus jármű beúszott a hazai filmvásznakra is, a Beatles már nem létezett többé. Egyik napról a másikra csupán a legendája maradt: mai harmincasok rezignált összejövetelein, féltve őrzött magnószalagokon megszólaló legenda.

1980. december 8-án e szomorúdicsőséges metamorfózis végleg visszafordíthatatlanná vált. Holmi ostoba pisztolygolyókkal szemben nem volt mit tenni. Pedig jól emlékszünk, John Lennon, milyen könnyedén bántál el annak idején az acsarkodva rádrohanó Kék Manókkal. Csupán elénekelted híres indulódat: All You Need Is Love, s a szörnyek hanyatt-homlok menekültek.

Mi azóta is énekeljük.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/02 52-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7568