KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

        
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/január
FILMSZEMLE
• Csala Károly: Magyar film, egy évtized fordulóján A Játékfilmszemle elé
• Veress József: Mi a siker, mi a bukás? Magyar film – itthon 1980-ban
• N. N.: 1979–1980 magyar filmjeinek látogató-számai
• N. N.: Számok, tények, vélemények Magyar filmek külföldön 1980-ban
• N. N.: A Hungarofilm levelezéséből
• N. N.: Játékfilmdíjak 1980
• N. N.: Külföldi lapok – magyar filmekről

• Almási Miklós: Hozott anyagból Boldog születésnapot, Marilyn!
• Berkes Erzsébet: Finnugor holtomiglan
• Zsugán István: Egy karakter története Beszélgetés Szabó Istvánnal
• Czigány György: Filmről, zenéről Beszélgetés Gaál István filmrendezővel és Szőllősy András zeneszerzővel
• Matos Lajos: Horror vacui A nyolcadik utas: a Halál
• N. N.: „Filmalkotói Társulást hozunk létre”
• Rubanova Irina: Néva-parti vallomások A leningrádi filmiskoláról
LÁTTUK MÉG
• Schéry András: Forgalmi dugó
• Csala Károly: Reggeli vizit után
• Kemény György: Kérek egy elefántot
• Hegedűs Tibor: Fekete-fehér – színesben
• Harmat György: Csapda az erdőben
• Zilahi Judit: Lövések holdfényben
• Dániel Ferenc: Szakadék szélén
• Palugyai István: Vér a síneken
• Schéry András: Start két keréken
• A. Kovács Miklós: A cárlány és a hét dalia
• Ambrus Katalin: Ketten a lakókocsiban
• Báron György: Az első áldozás
TELEVÍZÓ
• Hegyi Gyula: Túl a televízió gyermekkorán Beszélgetés Liszkay Tamással, a televízió drámai főosztályának vezetőjével
• Bor Ambrus: Keresi, keresi, nem leli... Van neki? Sítúdió ’80
• Mészáros Tamás: „Félreéltem én...” Jegor Bulicsov
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 3.
• Gyárfás Endre: Oktatás vagy/és revü? Egy forgatókönyvíró jegyzetei
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Hívj a messzeségbe!
• Karcsai Kulcsár István: Babaház
• Karcsai Kulcsár István: Mamma Róma
KÖNYV
• Szőnyi Klára: Szó és kép Nemeskürty István filmtörténete németül
• Pánczél György: Egyveleg
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : Az év játéka

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Sítúdió ’80

Keresi, keresi, nem leli... Van neki?

Bor Ambrus

 

Az átlagos tévénéző – mert alulírott az, s nem jártas-járatos kritikus – bizakodva vállal olyan megbízást, hogy akkor írjon egy megindított sorozat-műsorról, egy új műsortípusról, egy hetenként megjelenő kulturális magazinról, amikor már négy adást, négy számot megnézett. Nem lesz bajban, véli: nem kell azon frissiben, mindjárt a legelső adás után nyilatkoznia. Nem vetheti el a sulykot, véli: négy hét és négy műsor elteltével kicsi lesz a vélemény kockázata, hiszen egy új műsortípus négy száma már lepergett, megleli az az új műsortípus a hangját, a stílusát, megleli a témákat is, amelyek céljához illenek. Vagy legalább lelegeti.

Nem. A kényelmes-ráérős véleményfogalmazásra kész átlagos tévénéző póruljárt. Vélekedés-vállalkozása napjáig négy száma jelent meg a képernyőn a Stúdió 80-nak, és mind a négy más volt. Az első egy kusza újszerűsködés-konglomerátum, tört-szakadozott csapongás. A második egy európai szinten és színvonalon fémjelzett rendező-filmíró páros szuverén-avangard és szuverén-intellektuel műhelycsemegéje, kultúra-konyha sürgésforgás-dokumentuma, alkotás lázával és némi kozmaszaggal; a harmadik amolyan talán hökkent-riadt visszahúzódás a „hagyományos vegyes” irányába; a negyedik átlagosan igényes, négy millió tévénéző idegeit nem borzoló, egy átlagos-bevált tévé-blikfanggal operáló („a vonalban Párizs, London, Timbuktu”), közvetítő holdakat és kábelokat sebesen sürögve bekapcsoló tényleg-magazin (ennek a hangja táján találódik-e meg vajon végül a hang, a stílus meg az előbbiekkel adekvát tartalom?), csak épp még mindig ideges magazin. Az átlagos tévénéző (aki azért szeretne felelősen vélekedni) a negyedik adás után sem dörzsölheti össze derűsen a kezét, mondván, hogy alakul ez, mint púpos a ládában, amellett ekként elbizonytalanított helyzetét csak még kínosabbá bizonytalanítja a tény, hogy a Stúdió ‘80 azon frissiben megjelent kritikái vagy élesek, mérgesek, szokatlanul dühösek, vagy (mert akad azért frissiben-kritikus, aki ritka és ferde hajlamait követve nem lelkesen le- és elvágni iparkodik az újat, még tétovát-bizonytalant, hanem kiemelni belőle a jót, a pedzik-pedziket, kitámogatni belőle a képernyőfényre az alkalmatosat) hökkent, hümmögő az új műsor fogadtatásának a visszhangja.

Valami mégis biztos bár. Valami tény. A televízió – mindegy, hogy unalom, hogy rutin-megfakulás címén-e, vagy csak ürügyén-e, vagy csak azért, hogy időnként mégis történjék valami – megszüntetett több kulturális műsort, magazint, s megindított helyette valami mást, ez a más pedig kétségtelenül fölkavarta a műsor-állóvizet. Állóvizeket fölkavarni jó. Örvénylő víz tárgyakat vet a fölszínre. Fölkavart iszapban igenis lehet gyöngy, nemcsak a karikatúrák pecázóhorgán vizét csöpögtető rossz bakancs. Ne legyünk olcsón optimisták, de merjünk fél és egész kudarcokat, tévkísérleteket is kockáztatni (van szilárd alap, amelyen állva kockáztathatunk éles vitákat: mi egy bő emberöltő óta önhőzöngésből vagy önlustaságból se búza-, se művészeti termés dolgában nem estünk önpofánkra): a Stúdió ‘80 körül támadt kritikusi és nézőháborgási örvény annyiból biztosan alkalmatos örvény, hogy segít tisztázni tévés-kulturális teendőket, összeállítani, megvitatni szükséges kérdések sürgősségi listáját, megegyezni abban, hogy kérdésföltétel és tévémagazin-eszközök dolgában béketűrőn le kell-e szállni négy-öt millió néző nem föltétlenül lelkesítő érdeklődés- és eszközértésszintjére, vagy följebb kell-e tenni a tartalmi és formai magasugrató lécet (annak a bölcs-reális nevelői elvnek a nevében, amely szerint mindenkitől látszólagos erejét meghaladó teljesítményt kell követelni, s akkor – lássunk csodát – mindenki fölülmúlja addigi önmagát). Egy korántsem olcsó optimizmust előrebocsátva célszerű (céljaink vannak ugyanis) a Stúdió ‘80-nal elégedetlenkedni.

(Kezdje-e avval az átlagos tévénéző, hogy most már nagyon unja az efféle műsorcímeket is? Hogy idétlenkedő divat ez? Amolyan divatoskodás? Hogy maholnap nem 48-as lesz a hajdanvolt szabadságharcos, hanem „forradalmár ‘48”, és nem 19-es a vörös katona, hanem „veterán ‘19”? Ne kezdje evvel, vagy bízza ezt az aprólékokra is kiterjedő figyelmet olyan kevesekre, akik apróságokra is fölfigyelnek.)

Nem szerencsés vállalkozás információ-töredékeket adni annak a rengeteg tévénézőnek, akiben megvan az informálódás szép szándéka. Hiába szép (vagy „stílusos”), ha egy lerobbant öreg hobó végigcsoszog kiszáradt fák, korhadt törzsek és visszeres faágak művészfotói közt, de jószerivel semmibe tűnnek, díszletté fokoztatnak le a művészi fotók, s végül egy üvegajtón kicsoszog a vén hobó: ki informálódott így miről? Antimagazin-vállalkozás az, amely „a változatosság gyönyörködtet” jelszavával úgy csapong ide-oda a lehetséges magazintémák között, hogy néző legyen, aki követni bírja. A lepörgetett kisfilm (a díjat nyert A légy) volt értékes, teljes, érthető információ az első magazinban, meg Hankiss Elemér okos beszéde a közönség és az alkotó művész közti, tágra terpesztett olló száraihoz hasonló távolságról, meg arról, hogy közösségek talán jobban fogadnak be műalkotást, mint elmagányosodó magánosok – ezeket nem metszette el idő előtt a rendező, a vágó. Hogy miért kellett különböző Prosperókkal oly rezignált-reménytelenül eltöretni, vezérmotívum-szerűen, hol varázspálca-gallyacskát, hol paradicsomkarónyi varázsdurungot, azt vajh ki vezérmotívuma tudja, és hogy mit közölt Fellini filmjéről (Zenekari próba) egy sor zaklatott-megmetélt filmszeletke, és hogy épp ezeknek a szeletkéknek a mennyiségét nagyjából egyensúlyozó – oly kedves, oly szívderítő – gyermekhangok („az operaénekes azért kövér, mert úgy több levegő fér bele”) milyen stílusösszhangot teremtettek ugyan mivel, az maradjon a tévémagazinokról szakdolgozatot író filmesztéta egyetemisták tanulmány-dolga.

(Adja-e elő rosszmájúan az átlagos tévénéző, hogy gyanúja szerint készültek ennek az újszerű műsornak próbaszámai is, vélje-e, hogy a próbaszámokat szorgosan és kritikusan megnézték a tévé illetékesei? Kérdezze-e, hogy mekkora stáb mennyi munkájába kerültek a próbaszámok, mi derült ki belőlük, s ha kiderült valami, akkor miért lett olyan kapkodó-csapongó az újféle magazin első száma? S hogy biztosan tudta-e a tévé, a gonddal összeállított stáb-rohambrigád, hogy igénynövelő tömegmagazint kell létrehoznia, és azt akar is létrehozni? Ne adja elő ezt a porbanjáró-földszinti, gyakorlatias műhelykérdését. Mondja helyette azt, hogy kissé fájt a hóhajú Nagy Lászlót látnia-hallania örökélete gyönyörű távolságaiból, technikásan összemetélve a paradicsomkaró-varázsdurungot elroppantó, dühödt-kiábrándult Prosperóval, s elegyítve azzal, hogy a műsor egyik köznépi-utcai interjúalanya „vicces filmet” szeretne látni, a másiknak mindegy, csak „szép legyen” – nem szép a nyeszelék, a „mixed pickles”, a sürgős vegyes.)

Más hangon kell beszélni, mint a gyors kritikák tették, a második Stúdió ‘80-ról. Nem Jancsó Miklós filmrendezői egyénisége, szuverenitása a vétkes abban, hogy ez a magazin-óra volt a tömegnéző számára a legalkalmatlanabb. Egy olyan műsor, amely nagyon sok nézőt akar a legmodernebb kultúra közelébe hozni, nem próbálkozhat olyasmivel, amely minden módon, minden eszközével abszolúte kihívó, mert asszociáció-áttételekre kényszerítő, szimbólumrendszer-értelmezést parancsoló. És eltévesztett egy olyan műsor, amely csak „agyágyúknak” érthető az „agyágyúról” és más „mobilokról”, mert az író-kommentátor bár hatásosakat mond „a XX. századi mitológia visszatükröződéséről”, a kamera elfelejti megmutatni az egész mobil-műalkotást; művelten (?) mellőzi – Nicolas Schöffer futó említésén kívül – azt, hogy Európa modern művészeti gyűjteményeiben évek óta állnak „mobilok”, a kölni Wallraf-Richartzban, például, Yves Tanguy szerkentyűi, amelyeket ott kamasz gimnazisták működtetnek gombnyomásra, s nem röhögnek, nincsenek elképedve, már régen nem. Sok, amit a művészi szuverenitás elveszejthet egy tévés kulturális magazinban. És sok az, ami kétessé-gyanússá válik ugyanott, mert nem oda való. Mert nagyon feszes, nagyon felelős, nagyon kemény megvitatásra való, s nem poén villantásra – miként az, hogy vajon áru-e a kultúra, vagy sem, vajon gebinbe kell-e adni a kultúrát, vagy sem? Véresen komoly kérdés – alulírt átlagnéző vélekedése szerint –, hogy mit jelentenek ma olyan szavak, mint „könyvpiac”, mint „hanglemezforgalom”, csakhogy ehhez a kérdéshez nem egy európai méretű filmrendező meggyőző-megejtő-átejtő kameraállásai és snittjei kellenek, hanem alighanem olyan kerekasztalok, amelyeknél az értelmezéssel vajúdók ülnek sokáig, talán világnézeti körmeiket rágva is. Pompás látványötlet, frappáns szkéné-pillanat az, ha egy író egy Marx (nem Károly, hanem József, mint a méltatlan őgyelgő szerepére kárhoztatott jeles színész közbesúgta) vállára teszi a kezét, és művészetgebin vagy művészet-magánvállalkozás nevében ünnepélyesen azt mondja, hogy mondd meg nekem, te, Marx, s a többi – csakhogy egy tényleg jelentkező, nem tagadható piacjelenség túlnyargalása ez, kapitalisztiko-galopp, az intellektus ötletcsavarás-hajlamának adukijátszása, amelyet úgy-ahogy helyreigazítani végül odahívandó lett még egy országos írótekintély, műsor- és magazinfüggelékbe, magyarázni a magyarázandót, menteni a mentendőt-menthetőt. Erről a második magazinműsorról másképp kellett volna a gyors kritikának beszélnie, mint beszélt: a tökéletes műfaj- és programtévesztés példája volt ez. Lehetetlen a Vigadó poszthangli-sörözőjében megbeszélni a haza közgazdász-tekintélyével, hogy piac-e a kultúráé vagy sem. Nem a poszthangliban döntendő el ez a feszítő kérdés. A marxi (nem józsefi, hanem károlyi) definíciók minden mára-adaptálása más fórumok dolga – bár a tevében is dolga –, nem egy kulturális tömegmagaziné. S az is a művészetekben vájtfülűeknek izgalmas csak, hogy nem „szex”, hanem valami áttételesen más, ha Jancsó-művekben garantálva van olyan csupasz nők átvonultatása a színen, akik hitelesen megmutatják, hogy szeméremszőrzetük is van, és hogy nem valamiféle hetyke értékrombolásból szorul jószerével statisztaszerepbe egy olyan zongoraművész, mint Kocsis Zoltán, ha a száguldó magazinsnittben modern zenéről van szó, meg olyan sci-fi-oid-blődliről, hogy netalán elhervad – a tudomány laboratóriumi észlelései szerint – a családi fikusz, ha a család sarjú lánya túl sok rockzenét rokkol a magnón a panelházi kétszobás lakásban.

(Szívdobbantón szép és halálra sápasztó volt a Corvin mozi igazgatójának fémhideg és forint-tárgyilagos nyilatkozata arról, hogy szívesen be-bemutatna ő magyar filmet is, este, éjjel, esetleg a meghalás-gyakoriság nagy óráiban, éjfél és hajnali kettő között. De ez sem csak tömegmagazin-ügy.)

Az átlagos tévénéző a harmadik 80-as Stúdióból (azért is így, azért se divatkodva) csak egyet emelhet ki: nagyon szép volt, amit Melocco mondott a Radnóti-szoborról. Erőltetett menet. Sápadó borzalom. Győr határában Radnóti szobra, gránitfényes szobor Csokonai Vitéz diák-fölleghajtójában, a költő mint jós, egy elpusztított csudaember az országút szélén, kőben. S azért volt ez jó és hátborzongatón szuggesztív, mert ezt az információt nem vagdosta meg rendező, nem vágta meg vágó. Egy tömegmagazinnak világosan kell informálnia. Béke és borzalom: ezt a kettőt nem lehet egy Radnóti-sorsot csak villogtatva közölni, ezt jól játszották meg és ki végig, a tragikum konzekvenciájáig. Mennyivel dühítőbben semmitmondóbb volt a nem kevésbé tragikus Kondor pici rézkarcainak láthatatlan minigaléria-végigmutogatása: megint egy lázbeteg-gyors snitt, tévénk snittbetegsége. Megint a stopperóra: ennyi fér bele a műsoridőbe, nem több.

A negyedik 80-as Stúdió aztán óvatos és magamérséklő lett. A Hét műsora bevált – hány éve alakult ki és ülepedett le már, megbízható műfajjá és műformává vált –, tehát nemzetközi körkapcsolás következett. Hogy Párizsban a megvénült Marais játszik, s a valaha oly gyönyörű-jó Darrieux, s Béjárt táncol az Operában, az vagy mondott valamit a nézőknek, vagy sem, s hogy – mert egyensúlynak muszáj lenni – Berlinből is értesült a néző a legújabb NDK Bach nagylemez megjelenéséről, az szintén. Az NSZK új Hochhuth-túlzásáról (boncoláshoz naponta friss marhahúst a színpadra a vágóhídról) nem közölt appercipiálhatót a magazin, irgalmatlanul elsiette Korniss Péter túrkevei fotókiállítását is, a Ház a rakparton (Jurij Trifonov, moszkvai Taganka Színház) előadásáról csak annyit mondott, amennyinek a legéberebb átlagnéző sem bírt utánakapni, de ez a negyedik magazin legalább informált, látványoskodás nélkül informálni iparkodott. És milyen meggyőző volt a vatikáni magyar kápolnáról készített riport, milyen megnyugtató, hogy legalább a szép-komoly-elszánt szobrászt, Varga Imrét hagyták a szerkesztők és vágók végigbeszélni: a tévétömegnyelvnek is, a tárgyaknak is parancsa, hogy az interjúk és riportok kerek egészek legyenek, ne megvagdosott villanások.

Az már csak merőben tömegnézői együgyű kérdés, hogy a kulturális tömegmagazin e negyedik (és kétségtelenül leghiggadtabbra sikerült) száma végén miért merevítette ki a szerkesztő, a rendező a Simon Boccanegra olasz vendégkarmesterének az arcát, tátott szájú talán diadalmasan kiáltó, talán végképp kétségbeesetten ordító, premier plan, közeli arcát?

Keresi, keresi a műfaját, a hangját, a stílusát ez a 80-as (jövőre 81-es) kulturális Stúdió. Keresi, keresi, nem leli.

Van neki?

Lehet neki.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/01 54-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7605