KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/november
• Jovánovics Miklós: Egyenlő szárú háromszög Örökség
• Zsugán István: Világsiker kontra kritikusok Beszélgetés Mászáros Mártával
• N. N.: Mészáros Márta filmjei külföldön
• Koltai Tamás: Gumipofa Haladék
• Ferge Zsuzsa: Iskolapélda-e az Iskolapélda?
• Zoltai Dénes: A „már nem” és a „még nem” között Don Juan
• Ciment Michel: Melodráma és realizmus Losey a Don Juanról
• N. N.: Joseph Losey filmjei
• Molnár Gál Péter: A brechti filmelbeszélő Joseph Losey portréjához
• Szabolcsi Miklós: Interlúdium Zenekari próba
FESZTIVÁL
• Brossard Jean-Pierre: Új természetesség Áramlatok és irányzatok a mai francia filmben
• Molnár Gál Péter: Kultúrhistóriai pikreszk Molière
LÁTTUK MÉG
• Barabás Judit: Revans
• Fekete Ibolya: Lavina
• Tardos János: A varázsló inasa
• Harmat György: Luxusbordély Párizsban
• Loránd Gábor: Istenem, emberek vagyunk!
• Zilahi Judit: Kaliforniai lakosztály
• Józsa György Gábor: A szökött fegyenc
• Szőllősy Judit: Modern Robinson és családja
• Loránd Gábor: Árnyak Dubrovnik felett

• Nemeskürty István: A fogatókönyvírás klasszikusa Bíró Lajos emlékezete
TELEVÍZÓ
• Berkes Erzsébet: Gróf – polgártárs A különc
• Koltai Tamás: A miniszteri autó kereke Doktor Senki
• Csala Károly: A válaszfal döntögetése Riva del Garda: Prix Italia
• Liszkay Tamás: Nemzetközi tévényelv: kulturális eszperantó? DEC '80: Jegyzetek egy televíziós tanácskozásról
• Gambetti Giacomo: A magántévék dzsungelében
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Loius Malle önmagáról
TELEVÍZÓ
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 1.
POSTA
• Veress József: Régi óra lassan jár
• Dominus Péter: A látomás látomása

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Iskolapélda-e az Iskolapélda?

Ferge Zsuzsa

 

Ez az írás mindenesetre iskolapélda arra, hogy mit nem szabad a szociológusnak tennie. A filmszakemberek kérésére megnéztem az Iskolapéldát, dokumentumfilmet egy izgalmas iskolai kísérletről. S most írok róla abban a lapban, ami – mindennek ellenére – mégiscsak a filmek szaklapja.

Vállalnom kell tehát, hogy nem azt és nem úgy mondom, amit az olvasó – joggal – várna.

Évek óta beszélünk arról, hogy az iskolarendszer egésze is, iskolai módszereink is rendkívül merevek, hogy túl sokat vettünk át vagy hagytunk meg a „porosz” iskolából. A merevségek hatása sokrétű, a „mikro” és „makro” szintű hatások összefonódnak, együtt és egyszerre hatnak. Miközben, mondjuk, a merev iskolai visszakérdezési módszer azt hozza magával, hogy a gyerekek csak azt tartják megtanulásra érdemesnek, ami a tananyagban van, s hogy a felelő kérdezésekor a többiek érdektelenül ülnek, aközben e módszer áttételesen is hat. Közvetve arra nevel, hogy a tudnivalók világa jól körülhatárolt és jól átlátható, hogy ezen kívül nem kell, nem érdemes, talán nem is szabad lépni. Azt is sugallja, hogy a teljesítmény mindenekelőtt egyéni teljesítmény, egyénileg mérendő és mérhető, amelynek létrehozásában a kollektíva mint kollektíva nem vesz részt. Vagy egy másik példával a hagyományos iskolai osztályban a pedagógus középen van s esetleg „fent”, a katedrán, a gyerekek pedig esetleg „lent”, de mindenképpen a pedagógussal szemben, s úgy ülnek, hogy egymáshoz szinte nem tudnak beszélni. A hátul ülő az elöl ülőt nem is hallja, az elöl ülő a hátul ülőt leginkább csak úgy, ha rendetlenkedve forog. Ez az elrendezés – áttételesen – meghatároz valamilyen általános viszonyt a „fent” és „lent” között, s sugallja ismét azt is, hogy a gyerekeknek, (akik „lent” vannak) nincs egymás számára érvényes mondanivalójuk.

Lassan szaporodnak azok a törekvések és kísérletek, amelyek így vagy úgy megpróbálnak áttörni a hagyományos merevségeken. A kísérletek sajátos belső ellentmondása – amin iszonyú nehéz túllépni –, hogy csak akkor sikerülhetnek, ha a pedagógus szívvel-lélekkel a kísérleté, igazán jó esetben nem egyszerű átvevője valami késznek, hanem maga is alkotója, létrehozója, hogy ne mondjam, szenvedélyes prófétája valami újnak. De ez szükségképpen egy pedagógust, esetleg egy kisebb pedagógus-kollektívát jelent. Azaz a kísérletek nem próbálkozhatnak az iskolarendszer, az iskolai struktúra átalakításával, csupán egy osztály, esetleg egy iskola életét változtathatják. Ez persze nem kevés, s csupán azt jelenti, hogy többféle mozgásra van szükség.

Az Iskolapélda egy szenvedélyes és megszállott pedagógus kísérlete arra, hogy egyszerre, egyidejűleg bontson egész sor hagyományos merevséget és tabut. (S csak arról beszélhetek, amit a film mutatott meg – holott bizonyára számos más elem is beépült e munkába.) A gyerekek folytonosan átrendezik az osztály belső rendjét: az asztalokat, székeket a foglalkozás jellegétől függően rakják körbe, egymás mellé vagy egymás mögé. A pedagógus nem középen van s főleg nem „fent”. Állandóan mozog, és a gyerekek és önmaga között levő szimbolikus távolságot minden rendelkezésére álló eszközzel csökkenti. A gyermekek szabadon beszélnek őhozzá is, egymáshoz is. Nemcsak a pedagógusnak van mozgási szabadsága, hanem a gyerekeknek is. „Óra” alatt is felállhatnak, egymáshoz, a pedagógushoz, a táblához mehetnek, az anyag dinamikájának megfelelően mozoghatnak. Maga az „anyag”, a tananyag kitágul. A keretek ugyan nyilván adottak, ám ezeken belül sokfelé csaponghat a gyerekek érdeklődése, kérdezési kedve, teret kapnak látszólag egyáltalán nem odavágó élményeik és tapasztalataik. Ami leszűrődik, az nem az, hogy van „egy igaz ige”, amelynek van „egy felkent tudója”, hanem az, hogy a tudásra érdemes dolgokhoz közös munkával, gyakran kínlódva és tévedésekkel kell-lehet eljutni. Minthogy oldódtak a teljesítménymérés követelményei, a gyerekek számára az iskolai munka sokkal kevesebb szorongást jelent. Áttételesen arról is szó van már itt, hogy a tanulás nem kényszer, hanem örömforrás is lehet – s ennek társadalmi vetülete szinte felmérhetetlen.

Nem folytatom a kísérlet érdemeit. Meggyőződésem, hogy az „egész” mozgásba lendüléséhez rengeteg ilyen és hasonló kísérleten át visz az út, s csak örülni lehet annak, hogy az ilyen törekvés teret, utat s végül nyilvánosságot kap. Ez utóbbit a film van hivatva elsősorban biztosítani, méghozzá minden írásos elemzésnél szuggesztívebben. S itt két kérdés merül fel. Az egyik az, hogy vajon valóban mindenben iskolapélda-e az Iskolapélda? A másik az, hogy a film tényleg úgy és azt mutatja-e, amit erről a kísérletről a világnak el kell mondani.

Az első kérdésre a válasz természetesen nemleges – aligha lehet más. „A lényeget túlzásban lehet csak kifejezni” – mondta Lengyel József. Ez azt is jelenti, hogy a kísérlet nagyon sűrű, nagyon tartalmas – s valószínűleg óriási terhet ró nemcsak a pedagógusra, hanem előbb-utóbb a gyerekekre is. Másként fogalmazva: ez a kísérlet Winkler Márta személyes ügye – az ő kínlódásai, felismerései, erőfeszítései épültek bele saját egyéniségének megfelelően. A kísérlet tehát így, ebben az intenzitásban és mélységben nem lehet átvehető példa, hiszen a Winkler Márták nem szaporodnak osztódással – s ha úgy szaporodnának, nem lennének egyszeri és utánozhatatlan pedagógus egyéniségek. Amiben tehát igazán iskolapélda ez, az az, hogy lehet és szabad ilyennek lenni – de nem éppen ilyennek. S van legalább még egy nehézség: ehhez az iskolai kísérlethez bizonyos elemi feltételek kellenek, például az, hogy ne legyen az osztályban túl sok, mondjuk tizennyolc–húsznál több gyerek. S itt ez az elemi feltétel nem tud teljesülni – hiszen Winkler Márta egyik célja épp az volt, hogy átlagos feltételekkel és átlagos gyerekekkel csináljon valami újat. A kísérlet sikeres, azaz még így is lehet valamit tenni. Ám sokak számára biztosan nem meggyőző.

És itt jutok el a második kérdéshez – jól mutatja-e meg a film a kísérletet azoknak, akik még nincsenek meggyőzve, mint jómagam is, az ilyenfajta törekvések mérhetetlen értékéről? Azt hiszem, hogy a válasz erre is részben nemleges. Hadd mondjak néhány példát:

– A kísérleti osztályban, éppen, mert sok a gyerek, a szokásosnál sokkal nagyobb a zaj, a zaklatottság. A film ezt a sajátosságot a maga technikai eszközeivel (amelyeket laikus lévén még megnevezni sem tudok) még fel is erősíti. Felgyorsított mozgások hirtelen kimerevítésével szinte hisztérikus hangulatot sugall – biztosan szándéka ellenére.

– Winkler Márta saját „ars poeticája”, törekvése és – felteszem – gyakorlata szerint minden gyereket megmozgat, s minden gyerekből azt próbálja meg kihozni, ami benne van. Ez azt is jelenti, hogy – az iskola szokásos problémájával szemben – nemcsak az „intellektuális” készségeket értékeli a gyerekekben, hanem egy sor mást is, az egyenességet, segítőkészséget, játszani tudást (amiről egyébként a gyerekek vallanak is). A filmből, a képekről azonban szinte ennek az ellenkezője derül ki: az, hogy mindig ugyanaz a néhány gyerek szerepel, s hogy a legfontosabb a már meglevő verbális készségük. Ez természetes, hiszen valamit mutatni kell, s ami nincs, az nem mutatható. Ám a film hatása kétséges.

S végül még egy – a kísérleten és a filmen túlmutató – fenntartást hadd fogalmazzak meg, ami azonban egyértelműen és jól kivehető a filmből. A kísérlet – hite és szándéka szerint – a főváros egy semmiben sem kivételezett pontján, átlaggyerekekkel indult. De a kísérlet jó – a gyerekek túlnyomó többsége jobban érzi magát itt, jobban is fejlődik, mint a szokásos feltételek mellett. Ennek híre ment. S rövid néhány éven belül az „átlagos” és körzeti gyerekek helyére zömmel, Winkler Márta tudomása szerint hetven–nyolcvan százalékban, azok a gyerekek kerültek, akiket – a körzetből vagy a város másik széléről – azok a szülők hoztak ide, akik a kísérletről tudtak, s akik az idehelyezést el tudták érni. Így azután ma már aligha igaz, hogy a kísérlet az eredeti feltételekkel folyik.

Ez nem a kísérlet hibája, nem Winkler Márta hibája, főleg nem a film hibája, s nem a szülők hibája, ők jót akartak gyerekeiknek, s olyan helyzetben voltak, hogy ezt a jót meg is tudták szerezni. A hiba csak abban van, hogy kevés az ilyen kísérlet. A legszigorúbb társadalmi törvények egyike az, hogy ami szűkösen van és jó, az azoknak jut, akik eleve és minden szempontból jobb helyzetben vannak – vagy legalábbis nekik az átlagosnál nagyobb mértékben jut. Ez történt a zenei általános iskolákkal, ez történt a jó tagozatos osztályokkal – most ez történik a jó iskolakísérletekkel.

Tanulság tehát csak egy van: több, sokkal több ilyen és hasonló kísérlet kell, annyi, hogy már ne is „kísérlet” legyen. Winkler Márta sokban utánozhatatlan. De abban mindenképpen követhető, hogy a pedagógus szeresse a gyerekeket, szeresse, amit csinál, s szabadjon neki úgy eleget tenni általános alapkövetelményeknek, hogy az megfeleljen az ő egyéniségének, hogy felszabadítsa az ő képességeit. S ha ez nem kivétel, akkor a nem kivételezetteknek is több jut ebből a gyerekek számára talán legnagyobb iskolai jóból.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/11 10-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7653