KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/november
• Jovánovics Miklós: Egyenlő szárú háromszög Örökség
• Zsugán István: Világsiker kontra kritikusok Beszélgetés Mászáros Mártával
• N. N.: Mészáros Márta filmjei külföldön
• Koltai Tamás: Gumipofa Haladék
• Ferge Zsuzsa: Iskolapélda-e az Iskolapélda?
• Zoltai Dénes: A „már nem” és a „még nem” között Don Juan
• Ciment Michel: Melodráma és realizmus Losey a Don Juanról
• N. N.: Joseph Losey filmjei
• Molnár Gál Péter: A brechti filmelbeszélő Joseph Losey portréjához
• Szabolcsi Miklós: Interlúdium Zenekari próba
FESZTIVÁL
• Brossard Jean-Pierre: Új természetesség Áramlatok és irányzatok a mai francia filmben
• Molnár Gál Péter: Kultúrhistóriai pikreszk Molière
LÁTTUK MÉG
• Barabás Judit: Revans
• Fekete Ibolya: Lavina
• Tardos János: A varázsló inasa
• Harmat György: Luxusbordély Párizsban
• Loránd Gábor: Istenem, emberek vagyunk!
• Zilahi Judit: Kaliforniai lakosztály
• Józsa György Gábor: A szökött fegyenc
• Szőllősy Judit: Modern Robinson és családja
• Loránd Gábor: Árnyak Dubrovnik felett

• Nemeskürty István: A fogatókönyvírás klasszikusa Bíró Lajos emlékezete
TELEVÍZÓ
• Berkes Erzsébet: Gróf – polgártárs A különc
• Koltai Tamás: A miniszteri autó kereke Doktor Senki
• Csala Károly: A válaszfal döntögetése Riva del Garda: Prix Italia
• Liszkay Tamás: Nemzetközi tévényelv: kulturális eszperantó? DEC '80: Jegyzetek egy televíziós tanácskozásról
• Gambetti Giacomo: A magántévék dzsungelében
KÖNYV
• Bikácsy Gergely: Loius Malle önmagáról
TELEVÍZÓ
• Nógrádi Gábor: Videózunk, videózgatunk 1.
POSTA
• Veress József: Régi óra lassan jár
• Dominus Péter: A látomás látomása

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Zenekari próba

Interlúdium

Szabolcsi Miklós

Nem az igazi Fellini-művek közül való. De nincs is olyan alkotó, aki kizárólag hatalmas és jelentős műveket alkotna sorozatban – játszani mindenkinek kell.

A Zenekari próba: interlúdium – játékok közti játék, pihenés, ujj-, kamera-, jellemgyakorlat. Formájában is az, barokk illúziójáték: televíziós riportfilm, amelynek tárgya, hogyan készül a televíziós riportfilm – játék a játékban –, impromptu de Versailles. Lassan, fokozatosan bontakozik ki a játék: egy műemléktemplomban, sírok között készülnek a hangversenyre – lassan népesül be a színtér – a láthatatlan interjúvoló kamerája előtt megszólalnak – elfogulatlanul vagy pózolva, hányavetin vagy szónokiasan, ellágyulva vagy hetykén – a zenekar tagjai, a „professzorok”, az egyes hangszerek művészei – és vallanak magukról, hangszerükről, életükről. A szakszervezet képviselői meg buzdítanak, kérnek, egyeztetnek, tiltakoznak kissé fontoskodva és egyre hatástalanabbul.

Megjelenik a karmester, és elkezdődik a Próba – még egy rövid időre mintha folytatódna a TV-interjú –, a karmester is nyiladozik – de már átalakul a film –, széttörik a keret, széttörik a zenekar, kitör a lázadás, illetve a világvége. A tévé-interjúból más lett: filmnovella? Parabola? Kis dráma?

Röviden vázolható a story: a zenekari próbán egyre erőszakosabb, egyre hatalmaskodóbb a karmester – pattanásig feszülnek az idegek –, a sokszorosan ismételt galopp még fokozza a feszültséget – és a szünet, kávé és ital után elszabadul a pokol. A zenekar fellázad az erőskezű karmester ellen – rend és szakszervezet eltűnnek –, barbár, anarchista lázadás tör ki, vad erők, ősi ösztönök kerekednek felül, vér is folyik, majd megreped az épület, a régi templom fala – egy végzetes Vasgolyó figyelmeztet a végre. A hárfaművésznő holtan fekszik, de a végén a porzó romokon, törmelékhalmokon állva tovább próbál, karmesterrel az élén a zenekar.

A tévé-interjú átváltott – társadalmi parabolába. De mit jelent? Kik a zenészek, és ki a karmester – és mi a Vasgolyó? Mai műről lévén szó – és Fellini-műről – nem egynemű, átlátható jelképsorozat ez, minden önmagát és önmaga ellenkezőjét is jelenti.

A egyik elem, az egyik réteg: a zenekar tagjai. Mind megannyi sajátos, külön és különc individuum. Mindenki a maga öntudatával vagy hiányérzetével csügg hivatásán, munkáján – mindenki fontosnak tartja a magáét –, a kisember büszkeségével mutatja, játszatja, dicséri fel hangszerét. A társadalmi munkamegosztás jele – elszigetelt egyéneké? Ez is, az is – és a mindenkori kiscsoport képe is –, a zenekar lehetne tanári testület, hivatali főosztály, üzemrész, bármilyen „kisközösség”, rokon- és ellenszenvek bonyolult és átláthatatlan hálójával egybefűzött együttese. A Társadalom képe tehát, a ma bonyolult, szakosodott társadalmáé? Ám ahogyan előrehaladunk a filmben, úgy magányosodnak el az emberek, úgy válnak mániákussá, álmodozóvá, szexuális megszállottá, frusztrált vénkisasszonnyá – bontakoznak ki belőlük Fellini ősképei, a nagy hetérák, a kövér kisfiúk –, így torzulnak el az arcok a kamera előtt...

Kiscsoport is, amelyet összetart a hivatás és munka fegyelme, de csak ideig-óráig. Mert ha konfliktushelyzet bontakozik, ha túlfeszítik teljesítőképességüket, ha méltatlanul bánnak velük, robban az addig nyugodt, rutinban egymáshoz szokott együttes, az agresszív ösztönök felszabadulnak, utat tör magának az anarchia – verekedés és szeretkezés, iszákosság és vad balos tüntetés tör ki –, a rendezett külsejű öregúr revolvert ránt elő, és lelövi kollégáit – a fiatalok verekednek, erejüket próbálgatják, a szép zongoraművésznő végre partnere alá fekhetik –, csak egy, a meccset hallgató zenész szorítja füléhez, mint a próba kezdete óta, változatlanul zsebrádióját.

És a karmester, a művész, a Vezető...? Természetesen német, nemcsak németesen beszél olaszul – németül is parancsol, káromkodik. Egyszerre az elhivatott művész, a szuverén alkotó és... Az öreg kottamásoló szavaiból hallunk a zenekar hajdani karmesteréről: aki „körmöst” adott a hibázó tagoknak, aki abszolút tekintély volt és feltétlen apa, és a mai karmester felidézi másik elődjét, akinek szavára elhűlt a vér, mélységes csend támadt, és mindenki magában érezte a parancs szavát. Ő ezt szeretné folytatni – de csődöt mond, fellázad ellene a zenekar – gyermeteg-balos jelszavakkal, egy rövid időre a személytelen metronómot ültetve helyébe... Csak a Vasgolyó fenyegetése, a Világpusztulás után áll helyre a rend – és áll fel a pulpitusra ismét a karmester...

A Művész, a Karmester – aki ugyanakkor a mindenkori Vezető, a Diktátor és általában az Uralkodó Egyén. Ellene vagy mellette szól a film? És kell-e a karizmatikus vezető vagy művész? A Zenekari próba talán azt is jelzi, hogy a korai, paternalista császári és királyi vezetés és a közelmúlt diktátorai után lehetetlen felújítani az egyszemélyes, szuverén vezetést – de hogy járhatatlan az újbalosság illuzionisztikus anarchiája is –, és egy lerombolt társadalom romjain majd megszületik az együtt dolgozó társadalom, vezető és vezetett egymásra utalt harmóniája. De lehet, hogy talán mégiscsak a művészet démoni, pokolra vivő hatalmáról, egyúttal harmóniát teremtő nagyságáról látnak példázatot. És ugyanakkor persze az örök emberiségről is; Fellini ezúttal is történelmi mélyrétegeket idéz – ezért próbál zárt, sötét templomban a zenekar – sírokkal és kísérteties légkörben. Ezért idézi a falomlás a Satyricon világvége-jelenetét – s ezért a falak omlása a Róma katakomba-jeleneteit –, a Vasgolyó is mítoszi emlékeket idéz – és minden mai jelenség mögött –, mint ezt a két mediterrán alkotó, Picasso és Fellini sugallja: ősképek, sok ezer éves szokások, rítusok rejtőznek.

Ezzel a mélyrétegidézéssel illeszkedik a Zenekari próba a Fellini-filmek sorába – és persze más jellegzetes eszközeivel és az emberi arcok ironikus-ellágyuló, karikatúrába áthajló, részletező-nagyító felsorolásával. A jellegzetes túlhajtás; mintha köznapi események folynának köznapi tempóban – majd egyre gyorsul a tempó –, karikatúrává s egyszersmind groteszk őrületté, félelmetes haláltánccá lesz az egész – mint a 8 és félben, a Casanovában, a Bohócokban is. A film végének a 8 és félre emlékeztető ellágyuló-megbocsátó, kissé szentimentális, feloldó és eltörlő befejezése is tévedhetetlenül Fellini sajátja. Mindez persze szűkebbre szorítva, szerényebben és lefojtottabban, mint más filmjeiben. Talán mi is hajlamosak vagyunk Fellinit kizárólag mint nagy, szertelen, féktelen fantáziájú, indázó látomások szerzőjét látni – mint túlméretezett és átláthatatlan művek szerzőjét, akit egyre nehezebb magánmitológia-világába követnünk. Talán ő is érezte ezt – s a Zenekari próba nemcsak játék, hanem önmaga fegyelmezésének próbája is. Mintha azt is megkísérelte volna: tud-e egy tévéfilmnek indult és parabolává lett kisebb darabban összefogottabb, egységesebb és szikárabb lenni, tud-e a kis formával bánni. Fogjuk fel tehát úgy a Zenekari próbát mint műfaji gyakorlatot – és egyszersmind figyelmeztető tanmesét társadalomról, közösségről, vezetőkről.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/11 20-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7658