KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
   2007/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 38. Magyar Filmszemle díjai
• Schubert Gusztáv: Erdőss Pál (1947–2007)
FILMSZEMLE
• Bori Erzsébet: Keleti végeken Játékfilmek
• Reményi József Tamás: Nulla sor, nulla betű Ópium
• Báron György: Végtelen történetek Dokumentumfilmek
• Pápai Zsolt: Vizsgák és székfoglalók Kísérleti- és kisjátékfilmek

• Géczi Zoltán: PTO 35MM Japán–amerikai háborús filmek
• Vaskó Péter: Mítosztemető A dicsőség zászlaja; Levelek Iwo Jimáról
• Wostry Ferenc: Vérvörösben Dario Argento
• Greff András: Egy másik szerelem krónikája Argento és Antonioni
• Orosdy Dániel: Horrorra akadva Lucio Fulci
• Varga Zoltán: Boszorkányok márpedig… A harag napja
• Sinkó István: Kettős megvilágításban Hammershoi és Dreyer
KRITIKA
• Varró Attila: Többszörös fénytörés Fekete Dália
• Gelencsér Gábor: A mulandóság életképei A hét nyolcadik napja
• Vaskó Péter: Milyen volt szőkesége Hasutasok
• Vajda Judit: Vénusz halála Kythéra
• Kárpáti György: Úttalan utakon Sínjárók
• Horeczky Krisztina: Tündérvölgy Sutkai bajnokok
• Teszár Dávid: Omnia vincit amor? Idő
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Főfőnök
• Kolozsi László: Elemi részecskék
• Pápai Zsolt: 300
• Vízer Balázs: Sunshine
• Vajda Judit: Hannibál ébredése
• Csillag Márton: Buhera mátrix
• Vajda Judit: Zene és szöveg
DVD
• Pápai Zsolt: Az árnyéklovas
• Kovács Marcell: Ízlésficam
• Tosoki Gyula: Az utolsó napok
• Varga Balázs: Forráspont

             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Hasutasok

Milyen volt szőkesége

Vaskó Péter

Hív a hasút, vár a MÁV! A menetrend szerint érkező új Szőke-film bár nem annyira személyes, de nem is teher.

 

Van-e, lehet-e bizarrabb, mint az avantgarde és a Heti Hetes találkozása a vágóasztalon? A provinciák (mint pölö Pannónia), épp ehhez adnak kiváló terepet, hiszen a korszakok, kasztok és szándékok itt épp úgy egymásba préselődnek, ahogy a stílusok és műfajok: sajátos zsíros, sajtos masszát alkotva. Egy kicsit ebből, egy kicsit abból, összemosva a fehér inget a színes zoknival. Egyaránt ez a titka a felvillanó zsenialitásnak, a döglött unalomban szörcsögő, soha ki nem haló középműfajú magyar drámának és az egzotikus hazai műfajkevercseknek.

Szőke András immár az amatőr- és független-korszakot elhagyó nagyjátékfilmje, a Hasutasok pedig arra példa, hogy végül a kivétel is a szabályt erősíti.

 

 

Hat vad tyúk

 

Szőke-film nincs Szőke-kultusz nélkül, lévén hozzá és állandó társaihoz fűződik az utolsó emlékezetes valódi magyar filmes forradalom (az utóbbi évek koravén fiataljai inkább az égetően szükséges átúsztatásos generációváltásért felelősek). A Szőke-féle csapat minden avantgarde-ista legszebb álmát valósította meg: majdnem a semmiből jöttek, majdnem a semmiből csináltak filmeket, és a filmezésen kívül semmibe vettek majdnem minden tekintélyt és szabályt. Az esélytelenek teljes nyugtalanságával hegesztették, csirizelték a lököttebbnél lököttebb jeleneteket, forgatták, lökdösték, pakolták ide-oda a kölcsönkamerákat, hátha kisül belőle valami.

És a promó, reklám, szponzor nélküli izgatott underground marháskodások köré hamar szubkulturális kultusz épült, egyre többen vadászták izgatottan a Vattatyúk, Citromdisznó, Kisvakond ritkás vetítéseit. Történt ugyanis, hogy míg a Filmgyár öregfiúk csapata vagy az épp kimúlóban lévő BBS esztétikai lombikjába zárt szellemei horkolva átaludták a rendszerváltást, addig néhány outsider (festő, vasutas, takarító, miegymás) elcsórta tőlük a kamerát, és kiröhögte magát rajtuk és saját magán.

A pofátlanul új szemszög fókuszában az az egyszerű gesztus állt, hogy a gondoskodó-terápiás, bátorító-paternalista, harcos-együttérző vagy szocio-alapos megközelítések mellé odatettek egy térdcsapkodós, kispadról fütyülőset. Olyat, ami nem messziről, mélyből vagy magasból néz fel vagy le rájuk, az egyszeri kisemberre, hanem belülről ábrázolja azt, amit a tárgyát kamerával piszkáló hivatalos filmcsináló saját céljai miatt nem tud vagy akar látni. Például hogy a kisember váratlanul köszöni szépen, jól van, és több életerő és lelemény szorult bele, mint pöfeteg politikai, kulturális gondozóiba, és emezek humorból és öniróniából bármikor leckét vehetnek tőle.

Ez a friss, közvetlen és életteli szemszög így a történelmi, társadalmi és filmes környezet paródiája is lett egyben. Jóízűt röhögni a történelem- és filmcsinálókon csak az amatőr tud – az elfogulatlan nézőpont igazsága ez. A más filmekből leghiányzóbb alapanyagot: önmagukat adták, lévén másuk se nagyon volt. Szőke, Badár és a többiek éppen emiatt voltak szerethetőek, azt a típust mutatták, aki minden közegben ugyanaz marad: önazonos, természetes, nem festi magát, ha úgy tetszik valódi szőke. (A Vattatyúkban például mindenki táblával is külön megjelölve a saját nevén égeti magát.) Ahogy Hrabal és Menzel a sörhabfinomságú cseh humort, úgy képviselték Szőkéék a vérbő, gargantuai pannon kacajt.

Amit a bomlás-filmek (a profik közül legpzarabbul Jeles Álombrigádja) madártávlatból mutattak kiváló művészripacsokkal és tétova munkásszínészekkel, azt Szőke megfordította: a munkásripacsok művészkednek, nagyjelenetet rendeznek a 601-es Trabant limuzin tetején, dokumentálják, megfigyelik és szimbólummá stilizálják magukat, és ezen tényleg csak röhögni lehet. (Külön bukét kap, amikor a kettő összeolvad, és a színészek elszínészkedik Szőkééket, azok pedig viszont őket Szomjas Roncsfilmjében.)

 

 

Suicide Blonde

 

Aztán az ezredforduló táján úgy tűnt, a szubkultúra ünnepelt hőséből kifogyott a szufla: több évnyi kihagyás után egyre bizonytalanabb, romló állagú filmekkel tért vissza. A széteső, önismétlő Mogyorók bejövetelét még részben mentette a hivatalos reprezentáció mindent felülmúló sztyupiditásának kontrasztja, érezhetően megcsappant azonban az abszurd humorból fakadó delejforrás. A szerkesztetlenség immár nem megemelte, hanem lehúzta a filmet, a spontaneitás és improvizáció egyre többször tűnt tanácstalanságnak, a halványuló egyedi hangért és poénért való küzdelemnek. Az álromantikus álcigányok repülős történetét feldolgozó Tündérdombban azután Szőke küzdve az anyaggal (ami jelen esetben saját tehetsége) maga is megfogalmazza: „hiába próbáltuk összerakni: nem megy”. A Zsiguli pedig már az első métereknél lefulladt.

Úgy tűnt, minél inkább próbált Szőke a fakamerás irányból a klasszikus, lineáris szerkezet, stáb és filmes forma felé közelíteni, annál messzebbre került sikerének forrásától. Az előrajzolt filmszerkezet és a személyiségalapú gesztusfilmezés nem fedték egymást, a belső logikát kitakarta a kreált külső történet, a sztoriszál követése felülírta a szereplők hitelességét, akiknek a hagyományosabb színészi játék keretében nem volt esélyük felülmúlni önmagukat.

Persze a kérdés alapvetően nem is az, hogy megőrizhető-e az „ártatlanság” (számos fajtája nem is megőrzendő), hanem hogy mikor és miként árazzák be az általa elért sikert, és hogyan tud ezzel a tőkével bánni a tulajdonos.

Szőke és Badár Fábry-showban tett (rendkívül kínos) látogatásai, valamint telefonreklámos szereplésük azt már egyértelművé tette, hogy nem a dacos underground hős szerepét veszik magukra. Nemigen lehet nekik ezt felróni, nem lehet feladatuk az életfogytiglani forradalom, és nem az ő hibájuk, hogy azóta igazából nincs új, átütő erejű amatőr hullám. Azzal, hogy elfogadták saját mítoszuk kereskedelmi és mainstream szórakoztató értékre konvertálását, az idei szemlén bemutatott Hasutasok című film így arra a kérdésre volt válasz, hogy hírük után saját alkotásukat is el tudják-e adni a piacon.

A Hasutasok éppen ezért is különös jószág, lévén minden benne szereplő elem régebbi Szőke-filmek, ezen kívül néhány Menzel-opusz és aktuál-magyar sikerdarab (Üvegtigris) újrahasznosítása. Ismét megkapjuk a falusi mágikus hedonizmus képeit és alaptémáit: állatkergetés, disznóvágás, sütés-főzés-falás, lopás-csencselés, verekedés a szántón, kopuláció, budijelenet, bónuszként fehérnemű- és munkásruha-bemutató (vesd össze: Hóvirágünnep). A szigorúan meglopott vonatok és a valószerűtlenül béna patyomkin-állomás keretsztori persze megint csak ürügy, nincs valódi dramaturgia, a film jelenetforgácsokká hullik szét. Így volt ez akkor is, amikor még működött a Szőke-humor, a Hasutasok esetében azonban mindez inkább a film hátrányára válik, hiszen időközben elveszett az elementáris formai, nyelvi és képi abszurd. Bár formai szempontból megmaradt az önnarráció, a filmből kibeszélős kézjegy, eltűnt viszont minden eredetiség és játékosság, maradt a történetmesélést unottan kiszolgáló egyenszimpla vágás és plánozás, aminek keretében lötyögnek az újramelegített poénok. Míg a 90-es évek eleji Szőke-filmeknél a szenvedélyes improvizáció feszesen tartotta a jelenetek belső ritmusát, a Hasutasok esetében állandóan érezhető a tempóprobléma, a jelenetek elnyúlnak, a poénok szétkenődnek, zavaró magyarázattal és ismétléssel rágják őket a szánkba, és inkább csak mutatóba, véletlenszerűen csillan meg a valódi humor.

Szőke-abszurdként már nem, közönségfilmként még nem működik ez a mozi. Mégsem teljesen roncs, göcögtetős humorával inkább mérsékelten szórakoztató, a hazai mezőny középkategóriás, jellegzetesen féligcsinált filmje.

A törvény- vagy kényszerű félfordulat mellett a legfontosabb tanulság és kérdés azonban mégis az, hogy miként lett a vidéki élet béka-egér harcának önérzetes héroszaiból a minden poézist nélkülöző hazai imbecil–kabaró filmtípus tölteléke.

Meglehet, a fergeteges abszurdhoz valódi méltóság kell, a hamisság feltétlen kiröhögése, amelynek nem kell másra kacsintania, mert a belső derű a legbiztosabb immunanyag: „nincs alku, én hadd legyek boldog!” Ha már előkerülnek az „egyéb” szempontok, úgy a boldogság a polcra kerül, legfeljebb belehazudni lehet az anyagba. Baj, ha egy rendező lenyeli azt a békát, hogy filmjében a szerepében fádul ügyetlenkedő Farkasházy Tivadar dögleszthessen halálra jeleneteket, vagy ha nem tűnik fel neki, hogy a máshol és másként kiváló Hernádi Judit kilóg az ő kis buffó közösségéből. Ilyenkor éreznie kell, hogy itt már más ül a bakon.

Szőke hiába próbál meg mindent, erősebb lesz nála a közeg, amely éppen vele húzatná el magát, és frivol reklámként tűzi őt a gomblyukába. A bohémkocsmák mélyén jókedvben tobzódó, csúfondáros középkori bolondtársaságok mind akkor mentek tönkre, amikor az arisztokrácia megirigyelte gúnyosan szabad jókedvüket, és magával cipelve állott kisszerűségét bekéredzkedett soraikba.

Ahhoz, hogy valaki ezt a jóindulatot és támogatást ép érzékkel túlélje, dacos Diogenésznek vagy cinikus vérprofinak kell lennie. Szőke András egyik sem. Ő tisztességgel megpróbált önmaga maradni, mutatni tovább magát és a többieket, de az RTL persze nem a KVB, és 2007 nem a röhögve búcsúztatott távolodó elvtársak és kartársak ideje, hanem a közelítő kapitalistáké, akik befizetik magukat a Szőke-skanzenbe, mivel maguknak már régen nincsen arcuk, és szeretnék, ha legalább együtt látnák őket eggyel.

A Szőke-mítosz értéke ugyanis az egyre kínosabb bukásokban is megőrzött arc. Aki nem azért bukott és bukdácsol, mert feladta volna magát, hanem mert a világ abszurditásban túlnőtte őt. A nadrágjukkal és barátaikkal boldog kis-vakondok világa szorongó jobbágysors lett. A lopás, piálás, orrbeverés immár nem a társadalmi javak kézügyességi alapon való újraelosztása, kedélykarbantartás és közösségi foglalkozás, hanem védekezés, obstrukció és rezisztenica (példaértékű, hogy a hiperverbális és –vitális Szőke itt néma, alkoholista, leszedált postás). A Hasutasok nem gúnyos szatíra vagy víg burleszk, hanem szándéka ellenére tragikomédia. Műsuttyó, műeredeti hőseink kint és bent, vásznon innen és túl: valódi vesztesek, akik megpróbálják el- és visszalopni a rájuk tolt, elkefélt világból, amit még lehet. És ha már nem lehetnek önmaguk, lopnak maguknak egy kis sikert.

Mert a Hasutasok valódi eredetiség, könnyedség és megcsináltság nélkül is siker lesz. Az Üvegtigris-sorozat megdöbbentő népszerűsége bebizonyította, hogy a közönség hálás a vele együtt ereszkedésért, a büszkeség közös felejtéséért, azért, hogy képmutogatói saját példájukkal feloldozzák őt a tehetetlen és kényszerű gyávaság alól, mintegy illusztrálva: így múlik el a világproletár dicsősége.

Hogy valóban volt-e néhány év, amikor néhány szabad és tehetséges ember elhitette velünk, hogy másként is lehetne filmezni és nevetve beszélni a világunkról, hogy nem muszáj, hogy később így legyen, hogy volt-e ilyenre esély valóban – nem tudom már.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/04 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8949