KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

      
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/június
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Szilágyi Ákos: Alekszandr Trosin (1942–2008)
• S. A. : Kateřina Pošová (1930–2008)
PÁRIZS '68
• Ádám Péter: A forradalom illuzionistái
• Kovács András Bálint: Mozipravda Godard ’68
• Jancsó Miklós: Zsebünkben a bölcsek köve
BÓDY GÁBOR
• Forgách András: Sötét angyal Kerekasztal-beszélgetés Bódy Gáborról – 1. rész
KEN RUSSELL
• Takács Ferenc: A megfilmesített filmgyűlölő D. H. Lawrence a moziban
BACSÓ PÉTER
• Muhi Klára: Rendszerek és bűnbakok Beszélgetés Bacsó Péterrel
• Báron György: Te rongyos élet... Bacsókönyv
INDIANA JONES
• Beregi Tamás: A régész, aki kalandor volt Indiana Jones visszatért
TELEVÍZÓ
• Baski Sándor: Arcjáték Futball a tévében
• Deák Dániel: Leértékelt sorsok Az igazság ára
FESZTIVÁL
• Nóvé Béla: Színpompás szürke fény Tampere
• Kemény György: Képdzsungel Minden mozi!
• Andor Tamás: Tehenek az olajmezőn Dialektus 2008
KRITIKA
• Barotányi Zoltán: Fényes kövek Shine a Light
• Csillag Márton: Rókabőr Kis Vuk
MOZI
• Kolozsi László: Párizs, szeretlek…
• Vajda Judit: A másik Boleyn lány
• Forgács Nóra Kinga: Egyszer
• Teszár Dávid: Cyborg vagyok, amúgy minden oké
• Donáth Mirjam: Karamell
• Pápai Zsolt: Erőszakik
• Schreiber András: Gyilkosság online
• Kovács Marcell: Vasember
• Varró Attila: Totál Turbó
DVD
• Csillag Márton: Ó, testvér, merre visz utad?
• Alföldi Nóra: Nulladik óra
• Klág Dávid: Halott férfi nem hord zakót
• Pápai Zsolt: Csalók

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Shine a Light

Fényes kövek

Barotányi Zoltán

Scorsese koncertfilmje a kultikus rockzenekar, a Rolling Stones diszkrét apoteózisa.

 

Ha nem tudnánk előéletéről, akár azt is gondolhatnánk, hogy Martin Scorsese pusztán két játékfilm közötti kellemes időtöltés gyanánt készítette el a maga Stones-filmjét. E hipotézist több szempont is könnyen cáfolhatóvá teszi. Először is: alig három éve készült a Bob Dylanről szóló, a kritika által az egekbe magasztalt „rockumentum”-filmje, A Dylan-dosszié (No direction home), ami már előre jelezte: a jelentős rendező elérkezettnek látja az időt arra, hogy számvetést készítsen, lehetőség szerint ifjúkorának rajongott ikonjai segítségével. S ahogy Dylan, úgy Jaggerék sem véletlenül kerültek a képbe – nyílt titok, hogy Scorsese imádja őket, s ezért előszeretettel emeli be filmjei zenéi közé a Stones-klasszikusokat (Mick Jagger kissé gonoszkásan meg is jegyezte: alighanem a Shine a Light lesz az első Scorsese-mozi, amelyben nem szerepel a Gimme Shelter. A dologban lehet valami, elvégre ez dal a Nagymenőkben, a Casinóban és A téglában is elhangzik). Az eddig minden istencsapást és trendfordulót túlélt zenekar pedig készen állt a kihívásra: 2006-ban éppen zajlott A Bigger Bang című turnéjuk, a film felvételéhez pusztán két bónusz koncertet kellett beiktatniuk, melyeket a New York-i, 2800 férőhelyes Beacon színházban bonyolítottak le – ezek anyagából, elsősorban a második show-ra alapozva vágták össze azt a majdnem két órát, amely a körülmények, a filmes és zenei profizmus szerencsés összjátékaként válik a zenekar diszkrét apoteózisává. S még csak különösebb körítés sem kell az egészhez: az elején némi félig-meddig kamu felvezetés avat be minket a színpadi showkeltés rejtelmeibe – pedig tudjuk, mennyit ér a pirotechnika (ez csak akkor tűnik fel, ha az ember fenekében robban a petárda), a lényeg ama (most már csak) négy rovott múltú és -arcú zenész, akik már ötödik évtizede tolják a rockandrollt. És két óra után nyilvánvaló ehhez most tényleg nem is kellett más – az életmű mondhatni van olyan erős, hogy elbírja: most „csupán” egy puritán koncertfilmet kapunk, persze jó ritmusban, frappánsan összevágva – de hát miről is beszélünk, elvégre Scorsese a nyolcvanas években még a kliprendezésbe is belekóstolt (ő rendezte Michael Jackson Badjének videóját). A kamerának voltaképpen nincs is más dolga, hogy kövesse a sokadszorra összedrótozott öreg isteneket, akik – s ez, látva némely pályatársaik szenvedését, nem kis teljesítmény – még mindig urai hangjuknak és hangszereiknek. De amíg biztonsággal fogják le az akkordokat, nem tévesztenek sorokat, s gépként ütik az egyeket, addig szerencsére nem kell egy másik zenekart elrejteni a paraván mögé – annál is inkább, mivel a Stones-hagyománynak megfelelően amúgy is egy komplett zenekar segíti őket, hálás témát kínálva a vágóképekre vadászó rendezőnek. S nem is a annyira a vérprofi vokálosok, a fúvóskórus, a billentyűs, meg a hiperkúl, sapkás afroamcsi basszer viszi a prímet, bár ez utóbbi tökéletesen pótolja a réges-rég kiszállt Bill Wyman-t, hanem a neves vendégek. Először napjaink (nagyjából az utóbbi évtized) egyik legérdekesebb zenekarának (White Stripes) egyik fele, Jack White (ő az exférj, a másik fele Meg White, az exfeleség) lép a színpadra, s Jaggerrel duóban adják elő a Loving Cup című számot: White überlaza, majdnem ellopja a show-t, de azért – s ezt mindenki tudja – ez Jaggerék dala, s az ő ünnepük. Később érkezik a blues-legenda, Buddy Guy, s a Champagne & Reefer című,a maga idejében nyilván hírhedt, ma már inkább bájos Muddy Waters szerzemény – egy alapvetően kötelező kör egy olyan zenekar részéről, mely oly sok mindent köszönhet a fekete zenének (mint közismert, első lemezükön például túlnyomórészt blues-sztenderdeket játszottak), de azért ennél kicsit több is: hadd pisiljen be a nép, amint a síró gitárt hallja. Az persze magától értetődik, hogy a legerősebb erotikus töltettel Christina Aguilera fellépése bír – neki sikerül az amúgy kétségtelenül jó formában lévő (ez a kondizás és a modern arcszobrászat eredményeit is magában foglalja) Mick Jaggerből is kihozni a régi kis veres kakast. No persze tudjuk, az ikon és szexszimbólum számára némileg kötelesség is rámozdulni az érzéki dívára, de hogy ez kínos is lenne, azt egy percig sem állítanám – arról már nem is beszélve, hogy a művésznő hangja sem hagy maga után semmi kívánnivalót. A repertoár – mely ez alkalomból jelentősen különbözik is a koncertturné más állomásain kínált menütől – a hetvenes évekre fókuszál (főként a 1972-es Exile On Main Street és az 1978-as Some Girls anyagára), közben néhány kulcsfontosságú hatvanas évekbeli darab (Jumpin' Jack Flash, As Tears Go By, Sympathy For The Devil, Satisfaction), mindösszesen két árva szám a nyolcvanas évek közepéről. Hiába, mindenki tudja, hogy ekkorra le is zárult a Stones kreatív, alkotó pályafutása (mely így is két évtizedig tartott), azóta csak ápolják saját emlékművüket, ám mindezt – oly sok pályatársukhoz képest – profin, jó ízléssel és kedvvel teszik. A legszebb példa Keith Richards, aki a koncert közepén két számot is előad, ráncosan, sokszor lecserélt vérrel, mégis jó kedéllyel, eleven tekintettel – szó szerint eladja a produkciót. Gyakorlatilag sormintaként szolgál, s ezért funkciótlan, bár kétségtelenül bájos a sok-sok kontextusból kiragadott archív interjúrészlet – melyek legfőbb tanulsága, hogy szemét dolog bedrogozott embertársunkat mutogatni és rajta röhögni, kivéve, ha ő is ezt akarja. S legvégül nem hagynánk említés nélkül a közönséget sem: a színpadot körülölelő lelkes, mindenért hálás groupie-had mögött hipercool, javarészt középosztálybéli, lenyugodott figurák – ez alapján senki se hinné el, hogy a régi időkben szinte minden Stones-koncert háború volt. De ez már rég volt, most béke van.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/06 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9385