KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

     
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   2002/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kamondi Zoltán: Árvai Jolán (1947–2001)
• N. N.: Hibaigazítás
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Könyörtelenül szelíd szenvedély Fehér György–portré
• Székely Gabriella: A hölgyfarkasnak nincs története Beszélgetés Kamondi Zoltánnal
• Varga Balázs: Entrópia Beszélgetés Mundruczó Kornéllal
• Bakonyi Vera: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Grunwalsky Ferenc: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Schubert Gusztáv: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről
• Varga Balázs: Kétezeregyről-kettőre Kerekasztal-beszélgetés a fiatal filmesekről

• Beregi Tamás: Hol volt, hol nem lesz A fantasyfilm világképe
• Kömlődi Ferenc: Démonok és hobbitok Peter Jackson: A Gyűrűk Ura
• Muhi Klára: Mindenki varázsló és mindenki mugli Beszélgetés a Harry Potter-jelenségről
• Gelencsér Gábor: Potter, a nagy varázsló Beszélgetés egy nyolcévessel
• Ardai Zoltán: A fába szorult lélek Pinokkió–filmek
• Békés Pál: A Pottermék Chris Colombus: Harry Potter és a Bölcsek Köve
• Bikácsy Gergely: Vörös, fehér, bordó A száműzött Erósz
• Földényi F. László: Jéghideg erotika Michael Haneke: A zongoratanárnő
• Schauschitz Attila: Az örök emigráns Marlene Dietrich évszázada
FESZTIVÁL
• Stőhr Lóránt: Filmemet egy hősért Európa Filmhét
• Bakács Tibor Settenkedő: Cséb és Calgon között Reklámzabálók Éjszakája
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Balkáni anzix Fekete Ibolya: Chico
• Ágfalvi Attila: Luxusautó és cicanadrág Herendi Gábor: Valami Amerika
• Bori Erzsébet: Városfogócska Jean-Pierre Jeunet: Amélie csodálatos élete
• Györffy Miklós: Franz Meister keserű könnyei François Ozon: Vízcseppek a forró kövön
KÖNYV
• Harmat György: A bűn története Berkes Ildikó – Nemes Károly: A bűnügyi film
LÁTTUK MÉG
• Korcsog Balázs: Zoolander, a trendkívüli
• Nevelős Zoltán: Vanília égbolt
• Varró Attila: Suzhou-folyó
• Vidovszky György: Kémjátszma
• Pápai Zsolt: Az egyetlen
• Köves Gábor: Ellenséges terület
• Somogyi Marcell: Vesszőfutás
• Hungler Tímea: Fiúk az életemből
• Takács Ferenc: Szörny Rt.
• Tamás Amaryllis: A mell és a Hold

             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

A filmkritika mesterei

Bolond Pierrot különös kalandja I.

Saját mozi

Schubert Gusztáv

Bikácsy Gergely „szubjektív filmtörténete” Bresson, Antonioni, Cassavetes, Rivette, Hitchcock, Godard portréval folytatódik.

 

Rendhagyó hommage-kötet a Bolond Pierrot különös kalandja I. A tisztelgő, jubileumi, születésnapi kiadványokban (Bikácsy Gergely 75 éves) rendszerint tanítványok, pályatársak méltatják tekintélyes mesterüket, kollégájukat, adomáznak, emlékeznek róla, vagy elemzik az életművét, ebben a könyvben is fellelhető ez a zsáner, de a Pentelényi László szerkesztette kötetben a laudációnak már a 30. oldalon véget vetnek az ítészek, hogy átadják a helyet a Bikácsy-írásoknak. És ez jól is van így, mert a túlzásba vitt ünneplés könnyen a visszájára fordulhat, a dicséret-áradat agyonnyomja az ünnepeltet. És különben is, Bikácsyt olvasni jobb, mint a neki címzett – még oly míves és találó – panegyricusokat. A dicshimnusz nem is illik hozzá, hiszen ő maga nem kedveli ezt a műfajt. Modelljeit – Wajdától Buñuelig, Bressontól Godard-ig –nagyra becsüli, szereti, de szentnek és sérthetetlennek aligha tartja. Az ájult csodálat nem tartozik a Bikácsy-repertoárba. A rossz filmekkel, semmitmondó jelenetekkel szemben kíméletlenül őszinte, a francia film történetéről írott tűpontos és szellemes, mára kultuszkönyvvé érett monográfiájában (Bolond Pierrot moziba megy, 1992), például a „kamera-töltőtollat” megálmodó Astruc „iskolás, fantázia nélküli” Flaubert-adaptációja éppúgy megkapja a magáét, mint Cocteau két költői túlzásokkal zsúfolt Orpheusz-filmje („hivalkodóan önmaga és álma közé tette a kamerát, a kamerából bűvészpálcát varázsolva szellemi görögtüzes bűvészmutatványokat vezényelt. „). A New York árnyai, az Arcok, a Férjek, a Minnie és Moskowitz „hatása alatt álló” Bikácsy a Premiert bravúr-stiklinek érzi. („nem, semmi nem volt olcsó, sem hamis: csak mintha újat, igazán mély emberi felismerést sem adott volna.”). Ezt a verdiktet már a friss kötetben, a szerkesztő által a szerző négy írásából egybeillesztett Cassavetes-portréban olvashatjuk.

Bikácsy szigorú ítész, de magával szemben is az, istenkísértés nélkül nincs művészet, az üresség, a klisé éppoly megbocsáthatatlan, mint a bűvészkedés. Ugyanakkor sohasem akart megmondóember lenni: sohasem hitt az „örök igazságokban”. Világunk látszatokra épül, a descartes-i kétely, az éles szkepszis nélkül nem igazodhatunk el benne, nem láthatunk tisztán. Bikácsy semmit sem fogad el kétkedés és vizsgálat nélkül, önmagát sem. A kötet G.T. szignóval jelzett (Glauziusz Tamás a kritikus szépírói álneve) ironikus, parodisztikus önelemzése (Én.Én.Én.Én.) szerint a filmkritikus Bikácsy esetlegesebb és másodlagosabb identitás, mint a benne rejlő írói én, a „profi kritikus” csak avatárja a vallomás-írónak, Bikácsy kritikáit tehát igazából Glauziusz diktálja.

Ez ugyan nincs így kimondva, csak én látom előcsillanni e villámtréfából, de ez az aranykulcsocska tényleg nyitja a Bikácsy-féle kritika és filmtörténetírás bonyolult zárját. B.G. sorsdöntő ráismerése írásainak aranyfedezete lett, miszerint a filmkritikát nem lehet, vagy ha lehet is, nem szabad szikár szakzsargonnal, tisztán tudományos alapon művelni, éppen mert a személyiségünk nem adható le a mozi ruhatárában. Tehát ahhoz, hogy pontosan („objektíven”) ítélhessünk, a személyességünk is nélkülözhetetlen. Ez nem valamiféle szeszélyes szubjektivitást jelent, hanem azt, hogy a kritikus személyisége (és stiláris ereje) egészét kell, hogy belevigye az írásba. Bikácsy kritikája „új hullámos” filmkritika. Nem pusztán, abban az értelemben, hogy a francia új hullámot elméletileg előkészítő André Bazintől, vagy tanítványaitól, a Cahiers du Cinéma kritikusaként indult Truffaut-tól, Godard-tól, Rohmer-től sok mindent tanult. Ez csak „fordítás” lenne, de Bikácsy nem az újhullámos filmkritikát fordította le magyarra, hanem a „nouvelle vague” filmjeinek szellemiségét – filmkritikára. Bikácsy filmtörténete egyszerre pontos összegzés és a személyiségén átszűrt privát útikönyv, a Saját Róma mintájára – „saját mozi”. Ezért is lehet kalandregényként olvasni.

Az „új hullám” azért lázadt fel az akadémikus szellemű francia film, a „papa mozija” ellen, mert az az 50-es évek közepére tökéletesen személytelenné, klisékből összerakott, futószalagon összerakható nagyipari termékké változott. A „nouvelle vague” nem egyszerűen új stílust hozott, hanem a személyességet vitte be a moziba. Az újhullám stilárisan rendkívül sokszínű volt, Truffaut és Godard, Rohmer és Chabrol stílusa igencsak különbözik, a legerősebb kapocs köztük a személyes jelenlétük a filmjeikben. Amikor ez a személyesség idővel átadta a helyét a rutinnak, a „nouvelle vague” is partot ért.

Bikácsytól nem a stílusát lehet és kell eltanulni, hanem ezt az objektív személyességet. Ha a stílus – az ember, akkor a fordítottja is igaz.

 

Francia Új Hullám Kiadó, 2017.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2018/06 47-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13701